Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenkettő

2010.03.17

Tizenkettő

 

   Ahogy telt az idő, egyre több ügyet oldottam meg. Egyre több szorult helyzetet vezettem le úgy, hogy abból az általam képviselt rendőrség jutott ki győztesen. Egyre több gyilkost, kéjgyilkost, pedofilt, tolvajt, drogkereskedőt, csalót, stricit, korruptot juttattam rács mögé. Olyan bűneseteket is sikerült felgöngyölítenem, amik már évek óta döglőttek.

   A sajtó, a „nép” is egyre inkább felfigyelt rám. A tévében is állandóan arról vitatkoztak, miféle jelenség lehetek, mindenféle földönkívüliekkel foglalkozó magazinműsorokat készítettek. Vitaműsorok, és felmérések foglalkoztak velem. Az egyik ilyen kérdezősködés eredménye például az lett, hogy a megkérdezettek többsége úgy véli, sokkal kevésbé érzi magát veszélyben az utcán, mióta ez a „különleges valami” feltűnt az égen. Egy másik szerint meg a sztár vórsz fan kockák kaparják a falat örömükben, hogy ők megmondták, UFO-k igenis léteznek. Nem beszélve arról, hogy valamelyik párt fel akart használni az ostoba korteskedéséhez valamelyik „ellenséges” párttal szemben. Azt hazudták a kampányukban, hogy az ő különleges fegyverük, találmányuk vagyok, amit Magyarország megmentésére használnak a mit-tudom-én mivel szemben… na, ezen azért jót röhögtem. Türkiz viszont dührohamot kapott, és követelte Padlizsántól, hogy vesse be a titkos szolgálatis, elhárításos kapcsolatait, és tegyenek ki valami sajtókorlátot, cenzúrát, vagy akármit, csak, hogy útját állja ennek az „agysorvasztó, más tollaival ékeskedő hülyeségnek”.

   A rendőrségen belül egyre több barátom… na, jó, ez túlzás. Mondjuk úgy, hogy egyre több mindenkivel vagyok beszélő viszonyban. Ha szólnak hozzám, beszélgetek velük, sőt néha még viccelődök is, és csak azért tenném tűzbe értük a kezem, és azt is csak alapos megfontolás után, mert erre vagyok hivatott. De nem szeretem őket. Mikor rájuk gondolok, üres marad a szívem, pedig azt sem lehet mondani, hogy ellenszenvesek lennének vagy ilyesmi.

   Beszélgettem egyszer erről Türkizzel. Láttam, milyen sokszor ölelkeznek, nyomnak barackot egy más fejére ZéTével, és nem értettem, miért teszik ezt. Én kifejezetten rühellem, ha valaki hozzám ér (kivéve persze, ha az illető Türkiz), és úgy vagyok vele, ne is nagyon nyúljanak hozzám. Ennek az a fő oka, hogy a környezetemben sokkal erősebben érzem az illatukat. Hiába vagyok már majdnem teljesen ura az éhségemnek, akkor is zavar, ha valaki, aki számomra ilyen csábító az egy méter átmérőjű személyes terembe ér, és nem kóstolhatok bele. Ugyanakkor meg szimplán csak idegesítő, ha valaki hozzám súrlódik…

   Türkiz a szeretettel magyarázta azt a szokást. Szereti a testvérét. És még egy csomó mindenkit, a szüleit, barátait például.

 - Engem is szeretsz? – kérdeztem kíváncsian, mire Türkiz csodálkozva, meglepetten rám nézett. Aztán elmosolyodott magában valamin.

 - Tudod ez egy olyan kérdés, amit az emberek többsége nagyon alaposan megfontol, hogy feltegye-e vagy sem.

 - Az lehet, de nem ez volt az a válasz, amit keresek. Semmi köze nem volt a kérdéshez.

 - Igazad van, mint mindig…

 - Tudom. Szóval? Szeretsz engem, Türkiz? – Sokáig nem válaszolt. Nagy okos homloka mögött csikorogtak a fogaskerekek. De miért vacillál annyit ezen az egyszerű kérdésen? Két lehetséges válasz van. Vagy igen, vagy nem. Nem hiszem, hogy ne tudná rávágni azonnal az egyiket.

 - Igen… azt hiszem… téged is szeretlek… - kicsit elvörösödött, ahogy ezt mondta. A feje hirtelen erősebben kezdte árasztani a vére illatát. – De a te esetedben ez mégsem olyan egyszerű… Mint, ahogy az sem, hogy férfi létemre ilyesmiről beszéljek.

 - Egy szavadat sem értem… - torkoltam le és összeráncoltam a homlokom. – Miért nem egyszerű?

 - Mert… téged én hoztalak létre. Kitenyésztettelek téged… szó szerint…

 - Na és. Ezt tudtam.

   Elködösült tekintettel folytatta. Még sohasem láttam ezt az arcát.

 - Napról-napra, percről-percre gyarapodtál… Fejlődtél megbuherált génállományú őssejtből gyönyörű érett nővé… Hátborzongatóan rövid idő, mindössze öt és fél hónap alatt… Majdnem egyedül csináltam szinte mindent – én ültettem beléd az anti-gravitációs csipet, én késztettem az agyad idegsejtjeid a megfelelő területeken apró kis sokkokkal tanulásra… És egy év múlva felébredtél… Igazából… büszke vagyok rád. Amíg meg nem szólaltál, és el nem kezdtelek megismerni, addig úgy tekintettem rád, hogy… izé… tetszik, a munkám eredménye… Ez valahogy most is fennáll, de ugyanakkor meg… szeretlek is, igen. Nálad intelligensebb beszélgetőpartnerem nem volt még soha… Nem ismerek senki mást, aki annyira őszinte, nyílt, vicces, és erős lenne, mint te. Tetszik az is, ahogy a magad egyszerű, brutális módján látod a világot, pontosan úgy, ahogy van. Mellesleg repülni is tudsz.

   Most rajtam volt az elképedés sora. Én nem tudtam, bele sem gondoltam volna, hogy Türkiz… ennyire… izé, szeret engem. Éreztem, hogy ez olyan dolog, aminek örülni kell. Boldog is voltam tőle, hogy ezt mondta. Úgy éreztem, ezek után nekem sem ártana beszélnem az én érzéseimről.

 - Én, nem szeretlek – feleltem kegyetlenül, és mintha fájdalom villant volna a szemében. – De nem is utállak. Az életemnél is jobban ragaszkodom hozzád, de nem szeretlek.

 - Hát ezt meg, hogy csinálod?

 - Hát… Te is egy vagy a többi ember közül. Vagyis voltál, amíg a teremtőmnek nem nevezted magad. Amíg a kezembe nem adtad az első tasak vért, amíg fel nem öltöztettél, amíg nevet nem választottunk nekem közösen. De attól még ember vagy. Akiben vér van. Tudod, szinte minden tulajdonságomat felsoroltad, kivéve a legfontosabbat. Ragadozó vagyok, olyasvalami, ami megtehetné, hogy enged a vérszomjának…

   Türkiz felnevetett a szójáték hallatán. Halványan rámosolyogtam, aztán újra felöltöttem a komoly arcomat, és folytattam a mondókámat.

 - Tudod, óriási szerencséd van, hogy olyan talpra esetten, és bátran viselkedtél, mikor felébredtem. És remélem, áldod az eszedet, amiért olyan előrelátó voltál, hogy odakészítettél egy adag vért. Bizony… Meg akartalak ölni. Éhes voltam. Amint ráeszméltem a világra, és felnyitottad a burámat, a vér szaga megtámadta az agyamat. Ha nincs nálad… ma már nem lennél életben, ahogy valószínűleg a város nagy része sem. De te megmutattad a másik utat, és ettől kezdve függök is tőled rendesen. Ez az egyik, ami miatt ragaszkodom hozzád, te biztosítod számomra a táplálékot, és emiatt szinte bármit hajlandó vagyok teljesíteni, amit csak parancsolsz.

   A másik pedig az, hogy csodállak. Tisztellek téged Türkiz. És büszke vagyok rá, hogy egy olyan ember a gazdám… egy olyan ember talált fel, mint te. És hálás vagyok, amiért megszülethettem erre a világra. Te egyszerűen elképesztő dolgokra vagy képes…

 - El sem hiszem, hogy ezt mondod…

 - Pedig igen. Biztos emlékszel, hogy beszélgettünk arról az istenes dologról. Hogy egy külső erő alkotta a világot, meg minden. Isten teremt. Te pedig megterveztél és megalkottál engem. Így aztán én… a saját, személyes istenemnek tartalak. Benned hiszek. Számomra a világ nélküled egyszerűen elképzelhetetlen…

   Türkiz minden további szót belém fojtott. Olyan vehemenciával ölelt át, hogy attól még én is megtántorodtam. Mikor végre szóhoz engedett jutni, feltettem az utolsó kérdésem:

 - Szeretni jó?

 - A legjobb dolog a világon.

   Íme, egy dolog, amiben Türkiz és én nem értünk egyet. Szerintem a vér a legjobb dolog a világon.

   Bizonyára voltak olyan emberek is, akárcsak a közvetlen, akár a távoli környezetemben, akik nem kedveltek vagy egyenesen utáltak, vagy nem tetszett nekik a képem, esetleg csak féltek tőlem. Az utóbbiak közé tartozott kivétel nélkül mindenki, aki nem tudta állni a tekintetem, Jégkisasszonnyal és a már hűvösre vágott bűnözőkkel az élen. Persze a gazfickók nagy része gyűlölt is rendesen. Padlizsán pedig az ékes példája volt annak, milyen az, ha pusztán ellenszenves vagyok. És biztos vagyok benne, hogy a maffiózó keresztapáknak és a korrupt hivatalnokoknak sem lehettem a szíve csücske. Őszintén szólva el tudtam képzelni egy állása elvesztése miatt aggódó, borostás, macska-állatot vagy nyúl-állatot simogató régi motoros gengszter arcát, miután leolvasta az aznapi újságba írt statisztika eredményét: Magyarországon nyolcvankét százalékkal visszaesett a bűnesetek aránya a különös jelenség felbukkanása óta. Imádnivaló!

   Később rá kellett ébrednem, hogy egyáltalán nem az. Nem imádnivaló, és nem fantasztikus egy csomó bosszúálló típusú véreskezű keresztapa haragját magadra vonni. És akkor ezt én megölhetetlen vámpírként mondom. Nagyon ki tudnak szúrni a szorgos, dolgos vámpírral.

   Meg is tapasztaltam egy héttel később, mikor egy hajléktalan az utolsó pár fillérkéjét feláldozva betelefonált a kapitányságra azzal a felemelő hírrel, hogy talált egy női hullát egy kilencedik kerületi sikátorban, eltört nyaka két oldalán frissen vérző harapásnyom éktelenkedett.

   Mintha vámpír támadta volna meg.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Procyon

(Humorputtony, 2010.03.17 19:57)

Remek fordulat! De fölösleges a nyakat is kitörni. Az elején egy helyesírási hiba (végre)...Cutsence:
1
-Anna, nem láttad az újonc rendőrt?
-Hogy nézett ki?
-Átlagos testmagasság, szőke, rövidrenyírt haj...
-Nem. Nem láttam.
-Biztos? Pedig erre jött.
-Aha... Végre elment...Miért nem tudnak az emberek három méter távolságot tartani?! Mint az a Rh+, A-s vérű...

2
-Hello, Az én nevem XY.
-Kit érdekel! Mi a vércsoportja?