Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenhét

2010.09.09

Tizenhét

 

   Türkiz, három nappal később jelentkezett újra. Megint hozott vért – lényegében úgy vetettem rá magam, mintha egy kiéhezett vadállat lennék. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kifejezés mennyire találó is rám nézve. Aztán eltelt fél hónap, és egyre ritkábban jelentkezek. Elkezdtem spórolni a vértasakokkal, azok mégis egyre-egyre fogyatkoztak. A hónap végére annyira megritkultak a látogatásai, hogy azt hittem, már soha többé nem jön el. Amikor mégis meglátogatott, és arról kérdeztem, hogy halad az ál-vámpírtámadás ügye, akkor többnyire azt válaszolta, hogy nem lépett fel változás.

   Lassan már az olvasás nem kötött le. Mivel már nem vadásztam bűnözőkre, túl sok energia gyűlt fel bennem.  Ideges voltam, és nyugtalan, és ha meg is próbáltam levezetni a feszültséget azzal, hogy össze-vissza röpködök a lakásban, azt Jégkisasszony idegei, tárgyai és macskája bánták. Külön bosszantott, hogy ezzel együtt a különböző bűnesetek is gyakorivá váltak. Soha nem gondolkoztam azon korábban, hogy mi történik, ha megakadályoznak valakit abban, hogy beteljesítse az életcélját, az okot, amiért megszületett. Márpedig velem pontosan ez történt, és higgyétek el nekem, soha nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a borzalmat. Tehetetlennek éreztem magam, és majd felfordultam az unalomtól, és a bezártságtól. Jégkisasszony egyébként kényelmes és tágas lakása egy idő után kifejezetten szűk lett, ráadásul inkább gondoltam rá börtönként, mint otthonomként. Számtalanszor könyörögtem Türkiznek, hogy engedjen ki egy kicsit, de hajthatatlan volt. Mindig azt mondta, azért nem mehetek ki, mert az egész várost blokád alá vonták miattam, és fél, hogy elkapnak. Pedig én mondtam neki, hogy sokkal gyorsabb, eszesebb és erősebb vagyok, mint az emberek és az ő idióta gépeik. De erre meg azt felelte, hogy mindevvel tisztában van, de nem akar kockáztatni.

   Beletödtem ebbe. Elvégre nem szegülhetek szembe a paranccsal. Egyre gyakrabban bosszant, hogy nekem is vannak korlátaim. És rájöttem, hogy én sem vagyok szabad, mert úgy gondolom, tartozom Türkiznek, amiért életet adott nekem. Szóval nem szegülök szembe. Viszont épp ezért egyre agresszívabb lettem mindenki mással, nem egyszer fordult elő, hogy durván beszéltem Jégkisasszonnyal.

   Türkiz végül augusztus első napjaiban jött el újra. Ekkorra már feléltem minden csepp vért, és meglehetősen gyötört az éhség. Ingerült és türelmetlen voltam még Türkizzel szemben is. A helyzet nem lett jobb azután sem, miután Türkiz minden bevezető nélkül rám meresztette fásult, karikás szemeit, és azt mondta:

 - Sajnálom Anna. A vér elfogyott, és a hatóságok elintézzék, hogy egyik vérbank készleteihez se juthassak hozzá. De ne aggódj… - körülbelül idáig hallottam, hogy mit beszél. Az agyam kikapcsolt, és én lezuhantam a heverőre. Türkiz közben tovább szövegelt, de már nem értettem, amit mondott.

   Teremtőm! Mi lesz ezután? Hogyan fogok vérhez jutni? Ezt nem bízhatom másra, mint Türkizre, de kitudja, mikor tud nekem szerezni. Talán ha megharapnék egy élő embert… egy bűnözőt például, akiért nem kár… és nem is harapnék olyan nagyot, csak egy egész keveset innék belőle… NEM!!! Ezt verd ki a fejedből! Szóltam rá magamra keserűen. Tudod te is, hogy ez az első számú, legfontosabb szabály. Ezt az egyet végképp nem szegheted meg…

Az ajkamba haraptam, és a tenyerembe temettem az arcom. Az államon végig gördült egy-egy sűrű, nehéz vércsepp. Érdekes… a saját vérem szagát soha nem éreztem semmilyennek. Amolyan semleges illat. Egy ember valószínűleg a vízét érezheti hasonlónak. Vajon az íze s ugyanilyen?

   Letöröltem az államról, aztán egy darabig megdelejezetten bámultam a sötétvörös cseppet, amin megcsillant a lámpafény, és amin tükröződött az ablak. Végül lenyaltam, de az íze éppen olyan volt, mint szaga. Fantasztikus… gondoltam epésen. Csodás…

   Ekkor újra eljutott az agyamig az eközben halkan csevegő Türkiz és Jégkisasszony beszédének értelme.

 - Érdekes, hogy mindketten mennyire okosak vagytok – mondta éppen Jégkisasszony. – Te is meg Anna is.

 - Köszönjük… - morogtam halkan.

 - De ugyanakkor az okosságotok különbözik is egymástól – folytatta fennhangon Jégkisasszony, és közben töprengve ráncolta a homlokát.

 - Mégis miben? – kérdezte Türkiz érdeklődve. Izgatottan liftezett egyet az ádámcsutkája, amiből kiolvastam, hogy egy jó kis vitát érez kirobbanni, és versenyeztetheti az eszét valaki máséval.

 - Fejtsd ki – utasítottam a szöszit mogorván, de azért én is vártam, mire fog kilyukadni.

 - Hát szerintem ez a különbség elsősorban abban nyilvánul meg, hogy míg Türkiz mindent saját maga tanult meg minden elsajátításáért, amit ma tud, hosszú órákat görnyedt könyvek meg az internet fölött. Annának ezzel szemben, mikor felébredt, minden készen volt az agyában, ráadásul egy kicsivel több tudás is, mint amivel Türkiz rendelkezhet – egy emberöltő ugyanis biztos nem elég rá, hogy valaki ilyen sok nyelvet beszéljen folyékonyan. Nem is tudom, hogy egyáltalán képes lenne-e megtanulni bármit is, amikor már így is teljesen tele van az agyad. Egyébként arra is gondoltam már, hogy micsoda szerencse, hogy neki nem kellett külön megtanulnia mindent. Ha nem lett volna meg ez a tudása, mikor kinyitotta a szemét, lehet, hogy egy ugyanolyan lélektelen, gonosz kis bestia maradt volna, mint mikor először megláttam…

 - NA, EBBŐL ELÉG! – csattantam fel. Komolyan dühös voltam. Ahogy Jégkisasszony beszélt egyre inkább elkomorodtam, végül pedig lehullt a vörös függöny is.

 - Mégis mi a fenét képzelsz, mi vagyok én?! – azon kaptam magam, hogy a plafon alatt lebegek, és onnan nézek le nagy mérgesen Jégkisasszonyékra. – Én nem egy robot vagyok, vagy egy élettelen tárgy, hogy úgy beszélj rólam, mintha itt sem lennék! És mi ez a szöveg, hogy „egy ugyanolyan lélektelen, gonosz bestia”…?! A hangsúlyodból valahogy azt vettem ki, hogy valójában ez még most is így van. Kösz szépen! Ha még egyszer ilyet mondasz, megmutatom milyen is egy igazi vadállat! – sziszegtem dühösen, torokhangon morogva. Jégkisasszony rémülettől tágra meredt tekintettel meredt rám. Beviharzottam a hálószobába, és magamra csaptam az ajtót, éppen akkora erővel, hogy nagyot csattanjon, de még ne szakadjon ki a helyéből.

   Fel-alá lebegtem, mire végre valahára sikerült megnyugodnom. Miért mondtam ezt neki. Ha jobban megnézzük a dolgot, nem mondott semmi sértőt. Csupán az igazat. És az a hangsúly sem olyan vészes, talán csak azért hallottam bele mindezt, mert eleve rossz hangulatom van. Amiről szigorúan NEM én tehetek. Miért akadtam ki?

   Valaki kopogtatott az ajtón. Halkan, diszkréten. biztosan Türkiz az – a szagából ítélve legalább is. Áh, most nem akarok látni senkit! Le kell nyugodnom.

Kinyitottam az ablakot, beáramlott rajta a friss, hűvös éjszakai levegő. Bárcsak odakint repkedhetnék… Éhes vagyok.

   Türkiz végül úgy döntött, bejön. Az ablakpárkányon ültem, és dacosan összeszorítottam a számat. És csak azért sem néztem rá. Helyette idegesen kaparásztam, forgácsoltam az ablakkeret tömítését.

 - Anna… - kezdte óvatosan. Biztos attól tartott, hogy az ő haját is leordítom. – Megijesztetted Jégkisasszonyt.

   Nem válaszoltam. Én is tisztában vagyok vele.

 - Biztos vagyok benne, hogy nem akart megbántani.

   A torkom kissé összeszorult. Miért nem kiabál velem…?

 - Szeretném, hogyha bocsánatot kérnétek egymástól.

   Neki nem kell bocsánatot kérnie tőlem. Itt én vagyok az egyetlen szörnyeteg…

Felemelkedtem az ablakpárkányról, és lassan, mint ahogy egy tollpihe szállingózik tova, visszalibegtem a nappaliba. Jégkisasszony megsemmisült arccal bámult előre. Megálltam fölötte, mire jól láthatóan összerezzent.

 - Bocsánatot kérek – mondtam neki, miközben igyekeztem, hogy egy csepp megbánás se legyen a hangomban. – Nem volt igazságos, vagy helyes, amit és ahogy mondtam. Egyszerűen csak kibírhatatlan ez a fogság. Ne haragudj.

   Azzal visszamentem a hálószobába. Türkizt az ajtajában találtam, természetesen hallgatózott.

 - Kibírhatatlan fogság? – kérdezett vissza csodálkozva. – Mi nem tartunk…

 - De igen, Türkiz. Elegem van. Ki akarok menni. Röpködni akarok a szabadban. Valószínűleg az év vicce, hogy vámpír létemre vágyom egy kis napsütésre, de akkor is így van. És az is zavar, hogy nem csinálhatom azt, amiért létrehoztál. Miért alkottál meg, ha most nem vadászhatok gaztevőkre, és ellátni sem tudsz? Kezdem azt hinni, hogy tényleg egy állat vagyok, mint ahogy azt más emberek hiszik. Egy megunt háziállat. Tudod milyen érzés megunt háziállatnak lenni? Persze, hogy nem tudod. Honnan is tudnád? A parancsnak nem tudok ellene fordulni! Nem szállhatok szembe az akaratodnak. Áruld el nekem, mégis mi a túrót csináljak? Hogy ne legyek mérges, és ideges emiatt. Mert szívesen vennék mindenféle javaslatot.

Türkiz hosszan, sajnálkozva nézett rám.

 - Sajnálom, hogy ennek teszlek ki. Csak arra kérlek, légy még egy kicsit türelemmel.

 - Persze – nyögtem keserűen – nyilván nem téged akaszt ki, hogy egy csávó ész nélkül lövöldözni kezd egy Kalasnyikovval egy szlovák faluban. Mindegy! Felejtsd el. Kibírom.

 - Most elmegyek. Azon vagyok és leszek, hogy legalább vért tudjak neked szerezni.

 - Jó.

   És Türkiz el is ment. Legközelebb két hét múlva láttam viszont. Akkor viszont már késő volt.

   Ez alatt az idő alatt ugyanis az éhség egyre inkább eluralkodott rajtam. Nem olvastam, nem játszottam a macskával többé. Egyes egyedül arra koncentráltam, hogy kizárjam a tudatomból az éhségérzetet, és Jégkisasszony csábító vérillatát. Volt hogy szinte transzba esve bámultam a semmibe. Néha azon kaptam magam, hogy alig várom, Jégkisasszony hazaérjen. Nemegyszer ábrándoztam arról, hogy belemélyesztem a fogaimat a nyakába, feltépve az ütőerét, és meleg vére betölti a számat, végigszáguld a testemben… De mindannyiszor kegyetlenül beleharaptam az alkaromba, valahányszor eszembe jutott. Győzködtem magam, hogy nincs szükségem vérre, elég erős vagyok a nélkül is. Elvégre csak a gyengék esznek – ahogy Türkiz egyik vicces feliratú kitűzőjén is olvasható.

   Ennek ellenére, előfordult, hogy felkeltem az éjszaka közepén, és mintha hipnotizáltak volna, vagy mintha valaki más irányítaná a testem, Jégkisasszony ágyához lopóztam, és a nyakát meg a csuklóit bámulom.

   Ami Jégkisasszonyt érinti, az utóbbi időben megérezhette, hogy valami megváltozhatott bennem, mert kezdett ugyanolyan tartózkodó lenni, mint mikor megismerkedtem vele. Nem egyszer kaptam el egy-egy aggodalmas pillantását, amiről nem tudtam eldönteni, hogy nekem, vagy magának szól-e.

   Egy reggel, mikor fürdés után belenéztem a tükörbe, észrevettem, hogy a bőrömet halvány sötétlila és szürke vonalak hálózzák be. Fájdalom hasított a fogaimba és a nyakamba, ahol a vénáim és artériáim vannak. A szemem fehérjét is vékony erek színezték halvány rózsaszínre. Észrevettem, hogy néha kihagy az emlékezetem, nem emlékeztem sokszor, hogy a lakás melyik végén voltam tíz perce, és hogyan kerültem át a másikba.

   És később sem lett jobb. A lila – szürke vonalakról kiderülte, hogy erek. Elkezdtek kidudorodni, egyre sötétebbek, és betegesebb színűek lettek. Nem egy szétrobbant a bőröm alatt, vérhólyagokat hozva létre. A szemem fehér része sötétvörös lett, és a felülete szintén ugyanolyan barázdált lett a kidudorodó erek miatt, mint a bőrömön. A testhőmérsékletem felszökött, belázasodtam. Mikor Jégkisasszony meglátott így, nagyon megijedt. Azonnal jéghideg vizes lepedőket hozott, rám csavarta őket. A lázamat azonban nem vitték le. Jégkisasszony Türkiz segítségét kérte, de a rendőrség annyira rátapadt, hogy sehogy sem bírta őket lerázni. Lázálmaim voltak. Mindegyik egytől-egyig rendre egy hatalmas véres robbanásban ért véget. Pedig csupán csak éhes voltam.

   Aztán egy szombat délután, mikor Jégkisasszony elment bevásárolni, megjelent Ő. Kimentem a fürdőszobába, hogy egy kicsit lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe. Egy darabig a saját arcomat láttam benne. Lenéztem, hogy elzárjam a csapot, és mikor felpillantottam, Ő állt velem szemben a tükörben. Hasonlított rám. Olyan haja volt, mint nekem. A szemfogai, az orcái, a fülei, a szemöldöke mind hasonlítottak az enyéimre. A bőre azonban sápadt volt, mint a legfehérebb fal, és egy kicsit hullaszínű is. Sem azt, sem a szemét nem hálózták be erek.

   A tekintetében mohó éhséget, és könyörtelen rosszindulatot láttam. És amikor megszólalt a hangja olyan olt mint az enyém, de valami furcsa, őrült hisztéria hallatszott ki belőle. Tudtam, hogy nem kéne létezni. Tudtam, hogy nem valóságos, de ugyanakkor mégis él.

 - Éhesek vagyunk – mondta mélyen a szemembe nézve, és közben bólogatott. Én is bólogattam.

 - Nem. Nem vagyok éhes – mondtam kimért nyomatékossággal. Hátat fordítottam neki, és megpróbáltam ott hagyni.

 - Vééér, a csáábítóó, vééér, a máámorííítóóóó… - kornyikálta olyan hamis fejhangon, hogy azonnal felidegesített. Valami kis ritmust dobolt hozzá a tükör cikornyás keretén karomszerű ujjaival.

 - Fogd be a szád! – rivalltam rá fenyegetően. Énekelt még egy kicsit, aztán azt mondta:

 - Miért fognám? Mert ilyen csúnyán nézel? – kérdezte gúnyosan vigyorogva. – Vééér, kell! – sikította fülembe. – És te előbb utóbb úgy is megadod magad. Hiába is próbálod bebeszélni magadnak, hogy nincs rá szükséged. Ki kell, ábrándítsalak: igenis van. Vért fogsz inni! – mélyítette el a hangát és olyan gonosz röhögést hallatott, ami egy horrorfilmbe is elment volna.

 - Nem fogok! Hagyjál békén! Tűnj el! – kiabáltam, és a fülemre tapasztottam a kezem a fejem rázva.

 - Addig nem megyek el, amíg nem iszol! – ordított rám magából kikelve. – Az egész a te hibád! Hülye vagy! Hagyod magad irányítani, csak mert valami barom összerakott…

 - TÜRKIZ NEM BAROM!!! – visítottam.

 - Nem tartozol semmivel senkinek. A világ egy hatalmas büfé, amiben minden ingyen van! Nekünk pedig az a dolgunk, hogy megtisztítsuk ezt a bolygót a homo sapiens sapienstől. Ők mind rosszak! Hát nem erre születtél?!

 - Csak a bűnözőket kell elkapnom!

 - Minden ember elkövetett életében kisebb-nagyobb bűnöket – sziszegte összeszűkült szemmel. – Mindenki hazudik, és hátba szúrja a másikat. Olyan ember nem létezik, aki soha életében nem követett el semmit. És aki semmit nem csinált, az is rosszat tett azoknak a tartózkodásával, akiken segíthetett volna. Mind megérdemli, hogy cserébe, csillapítsa a szomjunkat. Ez a büntetésük. Fogadd el!

   Furcsa. Annak ellenére, hogy nem akartam, mégis elgondolkoztam a szavain. Ezt valószínűleg ő is érezte, mert a szája sarkát vékony, alattomos, diadalmas mosolyra húzta.

 - Talán igazad van. De nem minden bűn olyan, amiért…

 - DE IGEN!!! Mind olyan! Még ezek az apróságok is fájdalmat okoznak másoknak!

   A szám váratlanul mosolyogni kezdett. Ő csinálta, a Ő, a tükörben.

 - Gyenge vagy – suttogta megsemmisítően. Aztán egy hadvezér határozottságával kihúzta magát, és folytatta:

 - Át veszem a helyed.

   Épp tiltakozni akartam, amikor Jégkisasszony kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett a lakásba. Zörgést hallottam, bizonyára a szatyrokat rakta le valahová.

 - Megjöttem! – kiáltotta. A hangjával együtt az illata is bekúszott a kulcslyukon és a küszöbnél. Elemi erővel támadt meg az agyam. Ő izgatott fészkelődésre késztette a testem. A tükörben az arca megfeszült, és mint egy nyúlszagot érző róka, előreszegett állal szimatolni kezdett.

 - Hagyd abba! – szűrtem a fogaim között, de addigra már a kezemmel lenyomta a kilincset. Erőnek erejével leszegtem a fejem, és azon igyekeztem, hogy befogjam az orrom, amikor Jégkisasszony a vállamra tette a kezét, és gyengéden megkérdezte:

 - Hogy érzed magad?

    Ő felszegte a fejem, és éhesen meredt rá a szememmel. Az éhség pokolbéli tüze végigperzselte a tudatomat és a tagjaimat. A térdeim majdnem összecsuklottak, de Ő megtartott engem. Éreztem, hogy mint valami méreg, vagy parazita befurakszik elém, és irányítani próbál. Ellenálltam, ahogy tudtam. Belekapaszkodtam a parancsba. De aztán hirtelen tudatosult bennem, hogy ha ő nem lenne, valószínűleg akkor sem tudnék már sokáig ellenállni. Türkiz megmondta, hogy ez lesz… Hogy meg fogok őrülni…

 - Fuss! – kiáltottam rá Jégkisasszonyra, és az utolsó tiszta gondolatommal, utasítottam a kezem, hogy lökje el…

   Egy pillanatra sötét lett. A vér szaga betöltött mindent. Előttem egy szőke nőstény ember állt, döbbenten nézett rám. Aztán egyre jobban megrémült. Elégedettség töltött el. Ó, igen! Végre vadászom! Kárörvendően felnevettem magamban a nőstény ijedtségét látva. A préda, a levadászandó szemét félelme vad, éhes örömöt áraszt szét bennem.

 - Igen, fuss! Egy perc előnyt adok, és aztán… - boldog ragadozó vigyort villantottam rá. Megértette. Úgy igyekezett, hogy átesett a szatyrain, és eltaknyolt. Felkacagtam, és türelmetlenül számoltam a másodperceket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(Standard Deviation, 2010.09.29 21:20)

Aaaaaaaaaaaztaaaa! Ez aztán a tudathasadás! Vagy mi is a szakmailag korrekt kifejezés arra, amit a pórnép egyszerűen csak skizofréniának nevez? Disszociatív személyiségzavar? No mindegy, valamiért ez ugrik be, de nem vagyok biztos a dolgomban!
Igazán káprázatos lett Annának a tükörben megjelenő gonosz énje is. Jó ég, még csak egy fél fejezet óta szerepel, de máris elnyerte a tetszésemet! Tök jó, ahogy Anna lassan elemésztődik ebben az újdonsült gonoszban. A ragadozó végső soron csak ragadozó, nem? Talán túlzás is gonosznak nevezni, hiszen csak a létfenntartásra törekszik. Nos az, hogy ezt milyen mélységesen élvezi talán kicsi riasztó, de... :D
Csak nyálcsorgatni tudok a stílusod miatt, hihetetlen! Azt hiszem, a Vámpír Annát is különösebb gond nélkül ki lehetne adatni, pedig én elég fanyalgó olvasó vagyok, nem vesz be akármit a gyomrom. :D Hajrá, csak így tovább, kápráztass el még sok - sok fejezeten át!

Cerberos

(O_O, 2010.09.29 20:49)

Oké, egy szót se szóljatok, megvan a 16, de eskü, h tegnap ilyenkor még nem volt ott! :P Bocs, bamba vagyok!

Cerberos

(O_o, 2010.09.28 20:18)

Te észrevetted, hogy a tizenötödik fejezetet nálad a tizenhetedik követi? Vagy ez az új rendszer? A fejezetek csak ideig - óráig vannak fenn és aki nem olvassa az így járt? Lemaradtam valamiről?

WÁÁÁ!

(Lilly, 2010.09.11 13:00)

Nagyon tetszett a rész ^^ Már tegnap olvastam, csak akkor valahogy beszart a net, és nem tudtam hozzászólást írni.
Csak így tovább!! Izgatottan várom a fejleményeket. Szegény Anna... :(

Enid

(Szira, 2010.09.10 15:17)

KIRÁLY! EZ AZ! IGEN! Ssshh... Az a vér, csábító vér, nagyon ismerős hússal.
Egyébként, esküszöm, hogy könnyeket csaltál ki annál a résznél, amikor Anna a megunt háziállatot magyarázta.
Már várom mi lesz... Nem Jégkisasszonyt csapolja meg, ugye?
És az a poén az év viccével...
Óriási!