Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenegy

2010.03.17

Tizenegy

 

   Pedig nem is egyszer volt szerencsém később a lángokhoz… Három hónap telt el a Havannai eset óta, és közben kétszer is tűzbe ellett mennem.

   Például egyszer Vecsés közelében a hőség miatt felgyulladt a rét, és megkértek, hogy vegyem már be magam a tűz gócpontjába, egy óriási víztartállyal a hátamon… Aztán a belvárosban egy autószerelő üzemről kiderült, hogy lopott kocsikkal seftelnek, festenek át, szednek szét, s a többi. A tulajdonos valahogy megtudta, hogy a rendőrség razziázni fog a boltjában, ezért gyorsan lelocsolt mindent benzinnel, elszívott egy cigarettát, és az izzó csikket bedobta a robbanékony lébe.

   Nagyon gyorsan belobbant. Élvezet volt nézni, tényleg, de a csóka el akart iszkolni a Harley-ján, szóval nem állhattam le gyönyörködni. Biztos úgy gondolta, hogy fogja a pénzt, és huss… eltűnik, mint szürke szamár a többi szürke szamár között. A buta nem számolt velem. Soha senkinek nem jut eszébe, hogy lehet egy vámpír Budapesten, aki csak arra vár, hogy valami rosszat csinálj, és bevághasson a hűvösre holtodiglan.

   Na, szóval, én is észnél voltam, és fúrtam egy lukat a motorja tartályába. Hihi! Csíkot húzott. Én meg meggyújtottam. Aztán a levegőből végignéztem, ahogy a tűzcsík utoléri, és… BUMM!!! Az ipse a levegőbe repült, és egyenesen az én ölelő karjaimban kötött ki. Hát nem romantikus? Tisztára, mint egy akció filmben…

   Persze más dolgokban is besegítettem. Történt egyszer, hogy egy üllői úti kis trafik tulajdonosát szerelemféltésből lelőtték. A helyszínen találtak egy hajszálat, amelyről valami módon kiderítették a helyszínelők, hogy a gyilkosé. Én meg szó szoros értelemben szagot fogtam. Nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire, amíg ki nem próbáltam, hogy mi van, ha egy bizonyos illető szagmintájára koncentrálok.

   Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy rendesen elmeneküljön. Szörnyű. Én, ha ilyet csinálnék, és tudnék róla (a csapból is ez folyt! Nehogy már ne vegye észre!), minimum meg sem állnék Kambodzsáig. Ez meg alig két kilométerrel arrébb nézte a felhőket. Borzalmas! Hol itt a kihívás, kérem?!

   Szóval fülön fogtam, és visszavittem ZéTének. Meg volt a gyilkos fegyver is, meg minden, mindenki örülhetett.

   Húú, és amikor valami nagyon, nagyon értékes képet próbáltak ellopni a Picasso-kiállításról. Azt hiszem, pont az Avignon-i kisasszonyok volt az. Na, ez a tolvaj lényegesen ügyesebb volt, mint az eddigiek. Türkiz mondta, hogy ZéTé mesélte neki, hogy az enyveskezűnek valami egészen elképesztő technikai tudása lehet, mert rövidzárlatot csinált az egész múzeumban, aminek pedig igazán profi biztonsági rendszere van. Aztán beállította a kamerákat úgy, hogy csak azt mutassák a biztonsági őr monitorjain, hogy mindenütt béke, tisztaság, és csend honol. Ezután már csak be kellett sétálnia, és le kellett akasztania a képet a falról. Nagyon ügyes, tényleg.

   Egész éjjel a város fölött cirkáltam. A biztonság kedvéért, előtte megnéztem egy fényképet az Avignon-i kisasszonyokról, hogy hogy is néz ki valójában. Teljesen véletlenül akadtam rá hajnalban.

   Éppen a Hajógyári-sziget fölött szálltam, és csak a biztonság kedvéért kukkantottam be a filmstúdiók közé. Egy C szektor feliratú épület ajtaján éppen kilépett egy ürge, egy nagy téglalap alakú tárggyal a kezében, amit fekete kukás zsákba csavartak. Csakhogy a kép sarka kiszúrta a zsákot, így pont ráláthattam az egyik Avignon-i kisasszony fejére. Azonnal lecsaptam, és elkaptam a megrendelőt (Türkiz mondta, hogy az az ember az volt). Elkezdett kiabálni, hogy:

 - Segítség! Fuss Kutyafülű! Fummmmmm… - befogtam a száját, és belecsíptem a vállába, hogy ne lármázzon itt nekem. Leellenőriztem a képet, tényleg az volt az. Kutyafülű azt hitte, nem veszem észre, és el tud tiplizni a hátam mögött, de hát nem volt szerencséje. Vannak ilyen napok, hogy semmi nem úgy sül el, ahogy akartad. Kutyafülűnek is ilyen ez a csütörtök. Őt is elkaptam, aztán felmasnizva szállítottam őket vissza a múzeumhoz. Az igazgató szerintem a lábamat is megcsókolta volna, ha nem nézek rá úgy, mintha ki akarnám tépni a szívét. Még csak az hiányozna, hogy összenyálazzon…

   Fegyverkereskedőkkel, és drogdealerekkel is volt dolgom. Drogcsempészekkel – bocsánat. Amúgy én komolyan nem értem néha az embereket. Hogy jut eszébe valakinek egy olyan feltűnő helyre szervezni a bűnös kis találkáját, mint a Kecskeméti Repülőpark? Hát nem?

   Mindenesetre ott került sor tizennégy füzér tojásgránát, huszonkettő AK-47-es, egy rakétavető a hozzávaló töltényekkel, harminckilenc golyóálló mellény, két rohamsisak, és szintén harminckilenc Colt adás-vételére. A mai napig fogalmam sincs, honnan tudták meg ZéTéék, hogy mi készül, mindenesetre egy csomó kommandós kíséretében engem is odarendeltek. Türkiz mind a tíz körmét lerágta idegességében. Az volt a dolgom, hogy várjam meg, amíg a kommandósok akcióba lépnek, aztán figyeljem a terepet, hátha valaki megpróbálna meglógni. Hát próbálkoztak rendesen.

   Kapásból az elején kiszúrtam egy embert, aki a repülők hasa alatt akart kikúszni a sűrűjéből. Egyszer csak megállt, kihúzta az egyik gránátból a biztosítószeget, és felém hajította. Én egy Reál Madrid-béli focistát megszégyenítő ballábassal továbbküldtem a gránátot az ég felé. Jó magasan robbant fel, egész csinos tűzijátékot csinált az éjszakai égre. De hát elkaptam szegény fegyvernappert. Meg még két másikat is, akik a pénzes sporttáskákkal akartak kereket oldani. Nem sikerült nekik.

   Hazafelé repesztettünk az autópályán, amikor eszembe jutott valami. Zétéék hét gazfickót kaptak el, pedig nyolc volt. A nyolcadik pedig egy cingár, kopaszodó, kapafogú, SzTK szemüveges egyén volt. A bevarrtak között, pedig egy ilyen sem volt.

   Gyorsan odavetettem Türkiznek egy mindjárt jövököt, kikapcsoltam a biztonsági övem, és kiugrottam a kocsijából. Gyorsan a magasba emelkedtem, és sebesen repültem vissza a Repülőparkba. Éppen akkor szállt fel egy jelöletlen kisgép. Ajjaj, gondoltam magamban, ez így nem lesz jó, az a repülő legalább olyan gyors, mint én! Rá kellene kapcsolni! Reméltem, hogy Türkiz olyanra csinálta meg azt az anti-gravitációs chipet a gerincemben, hogy bármekkora sebességgel tudjak repülni. Ideje megnézni, vajon hány G-s gyorsulásra vagyok képes. Éreztem én, hogy ez izgalmas lesz…

   Mondanom sem kell, végül utolértem. Persze eléggé kifulladtam, ezért belekapaszkodtam a gép szárnyába, és pihentem egy kicsit. Ezután már csak vissza kellett tenni a gépet a földre, és szólni ZéTének, meg a haverjainak, hogy van még egy jó madárka. Tisztasor. Gyerekjáték lesz. Ja.

   Megkerestem a két üzemanyag tartályt, és átütöttem a falát. A szúrós szagú, büdös, halványbarna folyadék végigfolyt a kezeimen, bele az én gyönyörűséges blúzomba. Gratulálok, motyogtam magamnak, ez biztosan foltot hagy. Türkiz ki fog csinálni – ez már a sokadik ingem a héten.

   A gép repült még egy darabig, aztán göthös, köhögő hangokat hallatott. Na, ideje keresni egy autópályát – gondoltam magamba. Vagy egy mezőt. Szerencsére az utóbbiból volt bőven.

   Kirángattam a repülő kerekeit a hasából, belekapaszkodtam, és mintha csak siklórepülőt vezetnék lekormányoztam a földre a madarat.

   Az azért megizzasztott, de olyan sokat edzettem, azokkal a bizonyos nyolcadik és kilencedik súlyzókkal (bizony Annácska testépítésbe kezdett – höhö), hogy simán meg tudtam csinálni.

Aztán –már a földön- kirángattam a kapafogú cingárt, meg a pilótát a gépből (mást nem találtam), és szépen visszavittem őket a Budapesti Rendőr Főkapitányságra. Másnap délelőtt tízre értem vissza.

   Szerencsére a kapitányságon találtam Jégkisasszonyt, aki volt olyan szíves, és felhívta Türkizt a kérésemre azzal, hogy semmi bajom, és biztonságban hazaértem.

   Ennek ellenére azért másnapra izomlázam lett.

   Említettem már a drogcsempészeket? Az ukrán határon próbáltak belógni, némi fűvel (fűvel? Hogyhogy? Mi az, hogy fűvel?) és annyi kokainnal, hogy beporolhatták volna vele az egész országot Békéscsabától Győrig, úgy, hogy mindenki azt hitte volna, nyáron meleg hó esik. Amitől szépeket lehet álmodni.

   Szóval az ukrán határon. A vámügyesek szóltak, hogy óriási kapásuk van, és őrizetbe vettek két rosszarcú szerb drogcsempészt, de délután valahogy megléptek a határállomás helyi ideiglenes börtönéből. És megöltek egy rendőrkutyát. Szolgálatteljesítés közben. Ez vért kíván – mondták (itt azért felcsillant a szemem), eszelős vadállatok, nézzek már a körmükre. Kaptam róluk egy-egy igazán művészi fényképet is…

   Néztem én, néztem. Megint csak a vámpírok – vagy a kísérletek jó szerencséje segített. Sejtelmem sincs, hogyan de a rosszarcú szerb drogcsempészek egészen Debrecenig jutottak. Senki sem gondolta volna, hogy a Virágkarnevál közepén akadok rájuk. Egy óriási édes illatot árasztó, virág- Szent Korona és egy Miki egér között igyekeztek átvágni a tömegen. Gyorsan a túloldalra szökkentem, mint a virágszobrokat szagolgató méhek, és bevártam őket. Ügyet sem vetve rám, gyanútlanul elmentek mellettem, aztán már csak a vállukba kellett csípnem. Igazán könnyű volt. A körmük alatt még ott fehérlett egy kis kokain. Meg tudom érteni a rendőrkutyákat, amiért bevadulnak a szagára. Az undorító sem a megfelelő szó arra, hogy leírjam ez milyen érzés.

   Az egyik legdurvább dolog azonban a leánykereskedők leleplezése volt. Vagyis, úgy értem, könnyű volt elkapni őket, mert bár fegyverrel őrizték a lányokat, és nagy kigyúrt állatokkal volt tele a komp, amivel a fiatalokat szállították, mégis óvatlanok voltak, mikor kikötöttek a Csepel-szigeten. Annyi volt csak, hogy ZéTé elrejtett egy csomó mesterlövészt a fák koronájában kábító lövedékekkel, és távcsöves puskával, akik szép sorban leszedtek mindenkit, aki nem fogoly volt. Nekem annyi volt a dolgom, hogy a hajó gyomrában maradtakat – akiket a fejvadászok nem láttak, - elkapjam. Megtörtént.

   De a lányok…! Nagy konténerekben szállították őket. Koszosak, büdösek, csont soványak, és betegek voltak. Látszott rajtuk, hogy már hónapok óta nem érte őket természetes fény. Alvadt vér szagát éreztem rajtuk, tehát össze is verték őket. Volt, akinek furcsán dudorodott a hasa –ami arra engedett következtetni, hogy erőszakoskodtak is velük.

   Vietnámiak, kínaiak, olaszok, és izraeliek voltak vegyesen. Egytől egyig azért hozták ide őket, hogy eladjanak közülük párat bárokba, kuplerájokba szex rabszolgának. Ahogy beszélgettem velük, kiderült, hogy volt, akit csak úgy elraboltak fényes nappal a nyílt utcán, vagy modellválogatásra jelentkezett, de átverték. Egy Pei-Hyen nevű lány pedig azt mesélte, hogy megismerkedett egy klubban egy férfivel. Rendesnek látszott, és Pei-Hyen szépen beleszeretett. Összeköltöztek, már négy hónapja éltek együtt, mikor a barátja – pardon, ex-barátja, - egy nap bedurvult, összeverte, összekötözve betette a csomagtartóba, és Hong Kongban az éjszaka közepén berugdosta egy ilyen konténerbe a dokkban.

   Én még soha, senki iránt nem éreztem, se sajnálatot, se szánalmat. Soha senki miatt nem voltam még szomorú, és soha nem éreztem még bűntudatot azért, mert nem vagyok mindenható. Nem is hittem volna, hogy képes vagyok egyáltalán arra, hogy ilyesmit érezzek. Megijedni se ijedtem meg még soha, de mikor ezekre a lányokra néztem, és összeszorult a torkom, komolyan megrémültem.

   Azonnal szükségem volt Türkizre, hogy megnyugtasson. Nagyon felzaklatott mindez, minden neszre összerezzentem, és állandóan azt lestem, mikor támad meg valaki vagy valami. Ha akkor nem találom meg, és nem fúrom a fejem a vállába, és nem hallgatom megnyugtató egyenletes légzését, ha nem érzem kezének melegét a vállamon, hát nem tudom, hogy végződött volna az az este. De biztos vagyok benne, hogy a környezetem számára nem egészen… egészségesen.

   Hát ez történt velem ez alatt a három hónap alatt. Ha volt egy kis szabad időm, azt igyekeztem Türkizzel, olvasással, és edzéssel tölteni. Ja, igen, Türkizt el kezdtem megtanítani törökül – ez az egyik olyan nyelv, amin nem ért.

   Egyszóval aranyéletet éltem. Türkizzel feltérképeztük egész Budapestet, de tényleg az egészet! Ó és elolvastam pár olyan vámpíros könyvet, aminek a metróban láttuk a plakátját. És nagyon viccesek voltak. Nem hittem volna, hogy az emberek így képzelnek el engem… vagyis a fajtámat. Általában odáig mindnek igaza van, hogy vérrel táplálkozom, de a többi… Ezüst, napfény, fokhagyma, ragyogó testek, vámpíriskolák, meg megnyúló fogak… Nem mondom, jól szórakoztam. A legtöbb egyáltalán nem is volt étvágygerjesztő… abszolút semmit nem éreztem. A vámpírok egytől egyig szerelmesek lettek, és nem akartak többé táplálkozni… na, de kedves író hölgyek, és író urak! Mi ez, kérem?

   Hopp, eszembe jutott valami az írókról. Az emberek elkezdtek felfigyelni rám. Egyre többször hallottam a hírekben, olvastam az újságban, hogy „Ismeretlen fiatal nő segédkezett a mentési munkálatoknál” vagy „Újra felbukkant az idegen hős! Vajon ki lehet?”. Vagy „A rendőrség új konkurenciája – repülő nő vigyáz a városra”. Türkiz azt mondja, örül neki, hogy jó visszhangot kaptam, de ha egy módom van rá, valahogy suttyomban mentsem már meg az embereket, mert még a végén kénytelen lesz rám adni egy pókháló mintás piros balaklavát (mi az a balaklava? Hmmm… és miért pont pókháló mintásat?)

   Visszatérve a vámpíros könyvekre, miután ezeket elolvastam, egyáltalán nem voltam éhes többé, ha megláttam egynek a hirdetését a városban.

   Apropó önuralom! Nagyon sokat sikerült fejlesztenem rajta. Most már fél napig is kibírom vér nélkül, és akkor sem jövök lázba, ha valaki a közelemben elvágja az ujját. Főleg, ha reggel, jó sokat eszem. Türkiz szerint ez igazán becsülendő. Én meg örültem, hogy büszke rám.

   Semmi sem jobb annál, mint mikor elismer. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire örülök, hogy ő a teremtőm.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.