Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tíz

2010.03.13

Tíz

 

   Az estém hátralevő része igen kellemesen telt. Türkiz megismertetett a zene fogalmával. Ugyanis, a kocsija lemezjátszójába betett egy Depresszió feliratú fekete lemezt, és mikor felbőgtek az első akkordok, szélesen elvigyorodott, bólogatni kezdett a fejével és az ujjával dobolt a kormányon. Alapvetően tetszett, bár azt nem értettem, hogy hogy is jön létre mindez, és miért kell Türkiznek ilyen idétlenül biccentgetnie. De örültem, hogy örül. Hátra hajtottam a fejem, becsuktam a szemem, és egy palack vérrel az agyaraim között élveztem az elektromos gitár, a dob és az ének fantasztikus egyvelegét.

   Visszamentünk a laborba. Én azt hittem, soha többé nem leszek hajlandó betenni ide a lábam, de alapvetően örültem, hogy végre hazaérkeztünk. Vörös éppen indulni készült, pont belefutottunk. Adtam neki egy ötöst, aztán betéptem a Türkizzel közös lakrészünk fürdőszobájába.

   Bankrablás, bombatámadás, öngyilkos lila hajú nők… - Nem csoda, ha fáradtnak és piszkosnak éreztem magam. Beálltam a zuhanyzó alá, és eltöltöttem azzal egy negyed órát, hogy magamra folyattam a vizet.

   Mikor kikászálódtam a zuhanytálcából, épp ott tartottam, hogy megtörölközzek, mikor a bal vállam kulcscsontja alatt egy kis fém, karcos kör alakú lapot vettem észre.

   Egy golyó. Ezek szerint egy mégis eltalált az Országos Takarék-hogyishívjákban. Körülötte véraláfutásos volt a bőröm. Nem fájt, de nem is tetszett, hogy bennem van.

   Lefogtam hát körülötte a bőröm, hogy egy kicsit kidudorodjon a lövedék, majd egyszerűen kihúztam a vállamból.

   Na, ezt azért már megéreztem. Jött vele egy kis vér is, de aztán az gyorsan fel is szívódott, ahogy regenerálódott a sebem.

   A szárítóra Türkiz már korábban odakészített nekem egyet a pizsamái közül. Belebújtam, aztán a konyhában kidobtam a kukába a lövedéket.

   Türkiz valószínűleg még mindig Vörössel dumál, mert nem jött be a lakásba. Én viszont fáradt voltam, gondoltam, kivételesen nem várom meg, úgyhogy lefeküdtem aludni.

   Gyorsan elaludtam, de arra még felébredtem egyszer, hogy az ajtó nyílik, és záródik. Hallgattam egy darabig a zajokat, majd az illata alapján beazonosítottam Türkizt. Megnyugodtam. Visszahajtottam a fejem a párnára, hogy visszaszenderüljek.

   Mielőtt még elaludtam volna éreztem, hogy Türkiz erős, csípős sampon szagot árasztva megáll egy pillanatra a fejem mellett, hümmget, és megsimítja a fejem…

   Másnap reggel hétkor már talpon voltam. Reggeliztem, átöltöztem, de Türkiz még mindig az igazak álmát aludta. Unatkoztam. Levettem a könyvei közül egyet, és kimentem a konyhába, hogy olvassak, de ekkor Türkiz márvány pulton heverő telefonja zümmögni és araszolgatni kezdett.

   Majdnem leesett, de épp időben hallgatott el. Megnéztem. „Önnek új sms-e érkezett. Az üzenet feladója Éles „Jégkisasszony” Katalin.” Hmm. Vajon mit írt?

 

„Zoltán! Szóljon Annának, h a 18adik

kerben kigyulladt egy Havanna lakót

elepi ház! Sürgős! A lakók nagy rész…”

 

   A többi nem érdekelt. Most ébresszem fel Türkizt, vagy mi legyen? Neem, inkább hagyom aludni. Biztos fáradt.

   De hol van ez a Havanna lakótelep? Havanna… Havanna… Bevillant egy útvonal. Valószínűleg a Türkiz által belém programozott tudástáramból. Nincs is szükségem ennél többre.

   Mire jó, ha valaki olyan gyors, mint én és tud repülni?

   Könnyebben eljut ából bébe. Nos, akkor hajrá Anna! Mutasd meg, mit tudsz! – bíztattam magam.

   Nem kellett kétszer mondanom magamnak. Hallgattam rám, és kiszáguldottam az épületből fellebbentve néhány szoknyát, és összekuszálva egy csomó fontos iratot.

   Az utcára érve aztán gyorsabban, minthogy azt az átlag láthatta volna, felfutottam egy ház falán aztán már csak hagytam magam elemelkedni.

   Nyílegyenesen, sebesen szálltam a cél felé. Már messziről megéreztem a füst fanyar illatát, és sötétlő, égre szálló ocsmányságát. A szél forróságot s halálfélelmet sodort felém. Máris jól kezdődik ez a nap.

   Nem vesztegettem azzal az időmet, hogy berepüljek egy ablakon. Amennyire ki tudtam venni, egymás mellett három ablak lakásában tombol a tűz. És különben is, a tűzoltók nagy lelkesen locsolták vízágyúikkal az épületet. Ha az ablakon megyek be, még a végén vizes leszek.

   Ezért páros lábbal érkezve átütöttem a tetőt és néhány betonfalat, hogy az egyik fullasztó fekete narancs pokolban landoljak. De jó…! Tegnap mostam hajat… Két irányból hallottam sírást. Az egyik közvetlenül mellőlem hallatszódott.

   A lakás ajtajába robbant forrón izzó szélű, hatalmas lyuk mögött a padlón egy kislány kuporgott. Halkan, de hisztérikusa vinnyogott, fejét piszkos kis kezecskéjével védve.

   Kiszakítottam az ajtót illesztéseiből, majd felkaptam a lányt és magamhoz öleltem. Csitítgatni kezdtem, aztán berontottam az otthonába, és körbenéztem hátha van itt még valaki. De senkit nem találtam. Ellenben az ellenkező irányból valaki fájdalmasan felüvöltött.

   Nyakamban a gyerekkel elrohantam arra felé. Közben benéztem mindenhová, hátha akad még valaki. Aztán elértem az ordítozóhoz. Ráesett a lábára a lángoló könyvszekrény. Hát ez biztos nem lehetett kellemes. Letettem a kislányt, fél kézzel felemeltem a szekrényt, a másikkal kihúztam alóla a férfit. Nem törődtem vele, hogy közben az én kézfejembe is lángok marnak. Ezután felkaptam őket, és már szaladtam is velük ki a folyosóra. A padlót borító linóleum felforrósodott, de annyira, hogy elkezdett folyékony masszává válni. A cipőm talpát, akármilyen igyekezettel lépkedtem is, simán lemarta néhány réteg bőrömmel együtt.

   Alig tettem meg néhány lépést, mikor rám esett a lépcsőházban egy lámpa. Védenceimet gyorsan letaszítottam, így csak engem értek a félig cseppfolyós, félig szilárd üvegszilánkok.

   Na, ez azért már fájt. A férfi, és a kislány azonban már így is épp eléggé meg voltak rémülve, nem hiányzott, hogy még az én fájdalmam is rátegyen egy lapáttal. Kénytelen voltam beérni egy fintorral. Ennek tutira nyoma marad…

   Újra felkaptam őket. Átugrottam a lépcsőkorlátot, és könnyedén lehuppantam a földszintre, bár a talpam azért komolyan benyilallt.

   Gyorsan kitereltem a gyereket és a férfit a bejárati ajtón. Egyből kezelésbe vettek minket a mentősök és a tűzoltók. Én persze elhessegettem őket, és inkább megkerestem Jégkisasszonyt.

Nem messze találtam rá, ZéTével együtt támasztotta a ház lakosait védelmező kordont. Intettem nekik, ahogy odasántikáltam hozzájuk.

 - Jó reggelt – morogtam oda nekik. – Megkaptam az üzeneted – tettem hozzá Jégkisasszonynak címezve. – Bár azt hiszem ezt felesleges megjegyeznem, ugye?

Diszkréten bólogatott, és tartózkodóan méregetett, mint mindig. ZéTé sokkal közvetlenebbül viselkedett.

 - Hát az öcskös hol marad?

 - Ha Türkizre gondolsz, akkor ő otthon szunyál - vetettem oda, és sarkon fordultam, hiszen itt már nem maradt több dolgom.

 - Szép munka – dicsért meg ZéTé, és atyaian megpaskolta a vállam. Én meg feljajdultam a fájdalomtól és reflexszerűen elütöttem a kezét. Kétrét görnyedve álltam egy helyben, és a számba haraptam, hogy ne ordítsak fel.

 - Jesszus! Megsérültél? Ne haragudj… Bocsáss meg! Nem tudtam! Hagy nézzem meg a sérülésedet! – és már húzta is volna fel az ingemet.

 - Hozzám ne érj! – ripakodtam rá, és a biztonság kedvéért rávicsorítottam, hogy még véletlenül se jöjjön közelebb. Szerencséjére vette a lapot.

 - Bocs, de… majd Türkiz rendbe hoz, értem?

   Bizonytalanul bólogatott.

 - Helyes – ziháltam, - hívjatok majd, ha kell valami…

   Elrugaszkodtam, és magam mögött hagytam őket, a lángokat, meg a ronda szürke tégla alakú épületeket.

   A hideg szél egyszerre csillapította és erősítette a fájdalmam. A kezemen és a lábamon viszonylag gyorsan begyógyultak az égési sebeim, hátamon viszont a húsomba ágyazódott üvegszilánkok miatt sok helyen nem.

   Éppolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan elhagytam, értem vissza a laborba. Türkizt valamiért az ajtó előtt találtam, Vörössel üvöltözött. A szavai alapján engem keresett.

 - TE MEG HOL A POKOLBAN VOLTÁL?! HALÁLRA AGGÓDTAM MAGAM!!!

 - Ha halkabban mondod, úgy is megértem. Bocs, hogy aggódnod kellett miattam, de kihívtak egy tűzesethez. Nyugi, nem gyilkoltam meg senkit…

 - Legközelebb igazán hagyhatnál egy üzenetet a konyhaasztalon, vagy valami!

 - Jó…

 - Az a lényeg, hogy megkerültél, Annácska – mosolygott rám Vörös, és ő is hátba veregetett.

   Na, ez most már azért… Értem én, hogy halhatatlan vagyok, de azért ez már több a soknál! Érző lény vagyok én is, vagy mi, én is érzek fájdalmat!

   Ráadásul még mindig csapdos…

   Felhúztam az ínyem, rávicsorogtam, torokhangon rámorrantam, és taszítottam rajta egy kicsit.

 - NEM KÍNZUNK KÍSÉRLETEKET!!! ÉS VÁMPÍROKAT SEM!!! – süvöltöttem rá dühösen, elvakulva az égő fájdalomtól. – Te meg segítenél végre?! – csattantam rá Türkizre is.

 - Miért mi bajod van?

 - A hátamra esett egy forró folyékony lámpa, és a szilárd részei beleálltak a húsomba, és most olyan vagyok, mint egy sündisznó! És nagyon örülök, hogy mindeni jön ezzel az érintkezési kényszerrel. Mondd, ez valami kór az embereknél?

 - Úgy is mondhatjuk – felelte, és behúzott a lakásba.

   Előszedett a hűtőládából egy tasak vért, a kezembe nyomta, aztán átment a laborba, hogy hozzon egy hosszú gyanús kinézetű csipeszt, amivel aztán elkezdte kihúzgálni a szilánkokat a testemből.

   A sérüléseim pedig abban a minutumban elkezdtek beforrni. Lassanként lehiggadtam. A bőröm még húzódott egy kicsit, de a vér finom volt, Türkiz pedig a közelemben tartózkodott. Megnyugodtam.

   De egy valamire azért rájöttem. Vagyis két valamire: egy utálom a tüzet. Kettő nem szeretem a fájdalmat. És ezek után egyikkel sem akarok többé találkozni…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(GEEEZ!, 2010.03.14 21:22)

Szóval a Havanna lakótelep? Istenkém, ahogy ezt leírtad megjelent a fejemben egy kép, amint a füst és tűz közepette egy sötét hajú, szemüveges lányt talál majd Anna, aki egy vasalót szorongat a kezében és azt motyogja maga elé, hogy "A múltkor csak az áramot vertem le... most meg sikerült felgyújtani ezt az egész hóbelevancot..."
Lássuk be, esztétikai szempontból tényleg nem ártana felgyújtani ezt a szürke betonborzalmat, de azért persze nem szeretném, ha bárki bennégne.
Anna tehát nem sebezhetetlen. Ez azért egy fontos adalékinformáció. De akkor konkrétan a tűz az, ami árthat neki, ha jól értem. Mert határozottan úgy emlékszem, hogy az OTPnél a golyózápor meg se kottyant neki... Igen, mondjuk elő - előfordul a vámpírtörténetekben, hogy a tűz az egyetlen gyenge pontjuk. (Persze képzelem hogy festene ez az Alkonyat - sagaban. Edward csak még szebben csillogna a lángok fényében. :D ) Hát így visszatekintve, akkor a Duna Plaza -ben történtek elég rázósan is véget érhettek volna...
Jesszus!
Na jó, lássuk gyorsan a folytatást! Kíváncsian várom, a város mely pontján találjuk legközelebb Annát.

Szikra

(Szirka, 2010.03.13 11:30)

Tetszik ez az érintkezési mánia. Vicces, hogy mindenki akkor kezd el veregetni a vállát, amikor épp félig folyékony üvegdarabkák fúrták be magukat a bőrébe... Bőr... Erről mindig eszembe jut a Hám Lett című biologiai értekezés...