Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Öt...

2010.01.19

Öt

 

   Hajnalban ébredtem fel. Tele voltam energiával és tetterővel. Türkiz még aludt, és nem is kelt fel reggel hat óra előtt. Alig bírtam magammal: össze-vissza röpdöstem hangtalanul a lakásban, Türkiz tárgyait nézegettem, bele-beleolvastam a könyveibe.

   Épp egy vaskos kvantumfizikáról szóló könyvet bújtam a plafon alatt lebegve, mikor felébredt, és üdvözlésképpen megfogta a bokám, és lejjebb rántott a levegőben.

 - Jó reggelt! – rikkantotta vidáman, mikor a fejünk egy szintbe ért. – Készen állsz az első bevetésedre?

 - Tessék? Az ma van? Mi lesz a dolgom?

 - Nyugi, nyugi. Mindent meg fogsz tudni idejében. De most ki kell mennem… - az ajtóban azért még visszafordult egy pillanatra. – Egyébként, mit olvasol?

 - Az egyik könyvedet, kvantumfizikáról. A polcodon találtam… Mondd csak, Türkiz, szükséged volt erre a könyvre ahhoz, hogy elkészíts engem?

 - Nem. Vagyis úgy értem, a könyvre magára nem, csak a benne lévő tudásra, mikor elértünk egy-egy szakaszhoz…

 - Hogy-hogy? Fejből tudod az egészet?

 - Aha…

 - Betűről betűre?

 - Igen…

 - De-de-de-de-deeee - makogtam,- én tudom, hogy nagyon okos vagy, de képtelenség, hogy ezt mind – meglebegtettem az orra előtt a könyvet, - bevágd! Egy teljes évszázad sem lenne rá elég!

 - Pedig higgy nekem, fel tudnám neked mondani szó szerint, magyarázattal együtt…

 - De hogyan…?

Türkiz cinkosan rám kacsintva szélesen elvigyorodott.

 - Én írtam a könyvet. – Na az állam azért rendesen leszakadt. Már rég kiment a mosdóba, de én még mindig  elképedve nyökögtem lefagyva a levegőben. Egy… egy… egy egész NYOLCSZÁZ oldalas tudományos kötetet megírt?! Teremtőm! Tudtam, hogy zseniális vagy, de hogy ennyire… Na ez azért még nekem is sok volt. Sőt, sokk. Szörnyű! Borzalmas…

   Még akkor is kerestem a szavakat, amikor már végzett a fürdőszobában. Türkiz rám nézett, szelíden elvette tőlem a könyvét, majd elnézően megcsóválta a fejét, és a konyhába ment reggelizni. Lebegtem az asztal fölött, és vadul gesztikuláltam, de hang az nem jött ki a torkomon.

   Türkiz látta rajtam, hogy tipródok, és bár valószínűleg jól esett neki magas intelligenciájának ilyetén dicsérete, mégis elege lett abból amit csinálok. Vagy lehet, hogy csak megkönyörült rajtam…

 - Anna! Csillapodj. Szállj le a földre, és tolj be némi vért… Elképzelhető, hogy szükséged lesz rá ma.

   Még bámultam egyetlen nagyon hosszú percig összeszűkült szemekkel, aztán megfenyegettem az ujjammal.

 - Tudok rád egy új szót. Vagyis az agyadra… - kérdően rám nézett. – GEEZE!!!

   Türkiz annyira nevetett, hogy a mogyorókrémes kenyér, amit ő csak ’rémesnek hívott, majdnem a torkán akadt. De sikerült úrrá lennie rajta, ezért aztán le tudta nyelni anélkül, hogy belefulladna.

   Nagyon gyorsan visszatért a komolysága. Na ez a másik dolog, amit GEEZE-nek tartok vele kapcsolatban. HOGY tud ILYEN gyorsan váltani?!

   Mielőtt még újra kiborultam volna, villámgyorsan előhalásztam egy tasak vért a hűtőládából, és ráharaptam, hogy meg se kelljen szólalnom. Sötét pillantást vetettem rá, de ő elmélyülten ’rémezte a kenyerét, úgyhogy nem vette észre.

 - Nos, Anna, ahogy azt már mondtam, ma már biztosan feladatot kapsz, legalább is tegnap az a hölgy, Éles Katalin, vagy ahogy te nevezted Jég kisasszony, ezt mondta. Mielőtt kiengedlek ebből az épületből az utcára azért még szeretnék pár dolgot mondani, amit nem ártana megjegyezned. Mehet?

 - Aha.

 - Először is szeretném, ha továbbra is tartanád magad ahhoz, hogy nem bántasz senkit táplálékszerzésért.

 - Feltéve, hogy nem piszkálják meg a fogamat. Szerintem azzal kezdem majd, mikor összefutok egy-egy bűnözővel, hogy felvilágosítom őket arról, hogy ez tilos…

 - Felőlem… De azt előre el kell mondanom, hogy ha előadod valakinek, hogy vámpír vagy, valószínűleg furcsán fognak rád nézni, kinevetnek, és bolondnak, gótnak, meg ilyesminek titulálnak majd. Ne felejtsd el, hogy az emberek nem hisznek a vámpírokban, sem semmiben, ami kicsit is emberietlen. Szeretnek olvasni róluk fantazikban, meg szeretik nézni őket a mozivásznon, de élőben nem szeretnék látni. Épp ezért, ha egy mód van rá, tartsd titokban, mi vagy.

 - Jó… de nem értem. Miért ne hinnének bennem, mikor ott állnak előttem?

 - Mert hivatalosan vámpírok nem léteznek, kizárólag a képzelet szüleményei. Ezért, mikor valakinek azt mondod, hogy vámpír vagy, az illető azt fogja hinni, egy bolond fiatal vagy, mindenféle gyerekkori lelki sérülésekkel, aki vérszívóként állítja be saját magát.

 - Aha… - feleltem elbizonytalanodva.

 - Aztán. Ha rád bíznak egy ügyet, hogy segíts befejezni, ha egy módod van rá, ne öld meg feltétlenül azt akit üldözöl. Előfordulhat majd, hogy nem lesz választásod, és végezned kell vele, de azt szeretném, ha az esetek többségében csak elfognád, és a rendőrség kezére adnád őket. Viszont soha senkit ne hagyj futni, akár milyen leleményesen próbált elbújni.

 - Igen, értem.

 - Elképzelhető, hogy olyan helyzetbe kerülsz, amikor választanod kell. Mindig a kisebb rossz, és a nagyobb jó mellett dönts! Sose fordítva…

 - Jó.

 - Lehetőleg intézd úgy, hogy a nem bűnöző embereknek: a civileknek és a rendőröknek, mentőknek, elhárítóknak és tűzoltóknak ne essen baja.

 - Rendben…

 - És még valami. Nem tudom, hogy te… hogyan viszonyulsz hozzám, de… ha egyszer valami történik velem, hagyd annyiban, és csak és kizárólag az eredeti feladatodra koncentrálj. Bármi történjék is velem. Különben értelmetlenné válna a teremtésed…

 - De nem lesz semmi bajod ugye? – kérdeztem kissé ijedten. El sem tudtam képzelni a világot Türkiz nélkül, elvégre ő alkotott engem. Kemény három napos életem minden pillanatában velem volt. Ő a kontroll, az éltető erő, a minden. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy meghaljon, nem hiszem, hogy megtörténhet. Türkiz van. Mindig is lesz. És ez így van jól. Mindent fel adok érte, ha történik vele valami, már ha történhet egyáltalán. Még a kéréseinek is hátat fordítok, ha kell, de nem hagyom veszni soha. SOHA.

 - Hát remélem, hogy nem… - mosolyodott el derűsen. – De azért…

 - Ne folytasd! Sajnálom, de az utolsó kérésed olyan dolog, amit nem teljesíthetek, még ha egyértelmű parancs is volt. Még úgy sem, hogy a TE egyértelmű parancsod. Emlékezz vissza, hogy azt mondtam az elején, minden elvárásodat teljesítem, amíg olyanok, hogy követni tudom őket. Ez pont nem olyan. Ha fellép ilyen helyzet, mindenképp téged választalak. Bele sem merek gondolni, hogy… hogy… - elhallgattam. Nem akartam befejezni ezt a mondatot. Türkiz várakozva nézett rám, de először életem során leütöttem a szemem, és válasz helyett inkább folytattam az ivást.

 - Értem, de azért próbáld meg – sóhajtott fel, és feltápászkodott, hogy elmosogasson, és elpakoljon maga után.  Figyeltem őt, és megpróbáltam nem elképzelni, milyen lenne, ha ő nem lenne.

   Ahogy néztem, valami feltűnt. Ma nem vette fel a laboros köpenyét. Helyette farmert, piros tornacipőt, és „Hétköznapi csalódások” feliratú kapucnis pulóvert viselt. Bizonyára az utcára vette fel. Elgondolkoztam azon, vajon nekem is át kell-e öltöznöm de mivel Türkiz nem mondta, én sem tartottam lényegesnek.

   Reggeli után fogta a kulcsait, kézen fogott engem, bezárta a laborból átalakított lakását, és elindult velem, ennek a furcsa épületnek a kijárata felé. Már nem lepődtem meg annyira a kíváncsi és riadt tekinteteken, nem is érdekeltek a hozzájuk tartozó emberek.

   Beszálltunk egy liftbe, és Türkiz megnyomta a nullás gombot. Halálra rémültem, mikor rántást éreztem, ahogy a felvonó meglódult felfelé. A hasam mintha lesüllyedt volna bennem legbelül. Belekapaszkodtam Türkizbe, és nem voltam hajlandó elengedni, amíg ki nem szálltunk a földszinten (Türkiz mondta, hogy azon).

   Kilépve a liftből, sokkal fényesebb volt minden. Minden üvegből volt, és fehér helyett minden valami kellemes világos narancsszín árnyalatot viselt. Rengeteg ember mászkált fel-alá, sokkal nagyobb volt  mozgás, mint odalent. A vér szaga elemi erővel támadta meg az agyamat. Az orrom kitágulva szimatolt utánuk. Türkiz figyelmeztetően megszorította a kezem, és szorosan átkarolt, nehogy veszélyes ötleteim támadjanak az emberekre nézve.

   Minden ragyogó volt, és számomra új. Megnéztem mindent, hozzáértem mindenhez, amit  csak el tudtam érni. Nem igazán volt lehetőségem mindent megtapasztalni, mert Türkiz vonszolt magával egy egyre csak forgó ajtószerű üvegkalitkaszerűség felé. Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy ez micsoda, Türkiz már át is haladt velem rajta. Csodálkozva néztem vissza a különös tárgyra.

   Az utcán minden zajos volt. Valami nagyon fényes és távoli – mint kiderült a nap – tűzött a szemembe. Először alig láttam tőle, meg kellett állnom, mert káprázott a világ, és megszédültem.

   Mikor végre újra láttam, megnéztem az épületet, amelyből kijöttünk – magas volt, és azt hiszem, régimódi. A falai valaha másmilyen színűek lehettek, de mára ocsmány füstös-barnás árnyalatot kapott, bár azt nem tudom mitől. Türkiz szerint a szmog miatt van.

   Az pedig mindenhonnan áradt. Az épület – a Ház előtt – négy sávos úton rohangáltak az autók, füstöt, büdös szagot, és forróságot árasztottak.

   Mi széles járdán álltunk – körülöttünk áramlott a szmog az emberekkel – melyen mindenféle érdekes sötét és világos, nedves, és ragadósnak, vagy száraznak tűnő foltok virítottak. Az út szélén kis földkörökben magas és vaskos fák álltak. A látványuk lenyűgöző volt. Zöld, üde illatuk sokkal jobban tetszett, mint a kocsik büdöse. A törzsükre mindenféle színes papírokat tűzdeltek, némelyik szakadt volt, vagy épp készült letépni őket a forgalom huzata.

   A járdán a foltocskák mellett mindenféle dolog volt, szintén szórólapok, letaposott rágók, fényes szemetek, nylonok, festékfoltok, és sok-sok egyéb gyanúsabbnál gyanúsabbnak tűnő valamik, amelyekről jobbnak láttam nem kérdezni Türkizt.

   Üzleteket láttam, színes feliratokkal és képekkel, és ruhadarabokkal műembereken az üvegfalak mögött. Más dolgokat is láttam a kirakatban, és sokról nem tudtam, hogy mi az, és mire aló, de Türkiz lelkesen magyarázott róluk. Ha rajtam múlt volna, bementem volna egy csomó helyre, megnézni, megszagolni, feltérképezni az összes zugot.

   De Türkiz magával húzott a Ház parkolójában található kocsija felé, egészen felvillanyozott, hogy mi is azzal fogunk menni. Valahol mélyen úgy éreztem én is tudnám vezetni. Ahogy néztem egyre tovasuhanó, vagy épp megálló kocsisorokat, azon kaptam magam, hogy Türkiznek sorolom, mi milyen márkájú, kategóriájú, és mennyit tud százon.

   Hirtelen furcsa teremtményekre lettem figyelmes: először a szaguk, aztán furcsán kurrogó, burukkoló hangjukat éreztem meg. Legalább harmincan voltak. A járdán tülekedtek ők is, morzsák körül, egymást tiporva. Kicsik, szürkék, lilák, fémes zöldek, barnák, feketék és fehérek  voltak, nem volt kezük, és a szájuk hegyes volt. A szemük körül piros-arany vékony gyűrű húzódott. Lilás árnyalatú, és három ujjú volt a lábuk, csak egy negyedik nyúlt még hátra.

   Mit sem törődve Türkizzel odaakartam menni hozzájuk, meg akartam figyelni őket, tudni akartam, milyen vér van bennük – mert azt éreztem a szagukon, hogy nekik is van belőle -, de ahogy közelítettem, hirtelen mind rám bámult, csapkodni kezdtek, és elrepültek. Meglepődtem, és lecövekeltem az út közepén. Ahogy magasba emeltem a tekintetem utánuk, fekete vonalak hálózatán akadt meg a szemem és valami furcsa ragyogó ékségen, és az előtte lebegő fehér pamacsokon.

   Türkiz a csapkodókra azt mondta galamb-madarak, a vonalakra pedig azt, hogy vezetékek, amelyek áramot vezetnek a házakba, a lámpákba, és a villamosokba, meg a trolibuszokba  ( - mi az a trolibusz…? ). A kékség az égbolt, azt mondják rá, rá határán vannak a csillagok. Pedig Türkiz tudja, és most már én is tudom, hogy a Föld légköre a határa, és csak az után vannak csillagok, de azok is nagyon messze. A pamacskák pedig felhők, és egyszer majd eső lesz belőlük. Türkiz azt mondta, azt szereti, amikor vihart csinálnak a pamacsok, vagy havat. Mert az esőt egyébként utálja.

   Megérkeztünk Türkiz autójához. Szép volt és fémszínű, és tükörsima. De nem hasonlított egyik márkára sem, nem is volt rajta jelzés. A kerekein egészen világos, türkizszínűre festett dísz felnik villogtak, az üvege is ilyen árnyalatú volt. Mikor beültem a puha, kényelmes türkizkék ülésbe, és végig futtattam a szemem a műszerfalon, már tudtam, hogy csak azért nem ismertem fel a márkáját, mert az egész kocsit Türkiz készítette. Kísértés éreztem, hogy végignyomogassak minden gombot, ami csak karnyújtáson belül volt, de végül mégis kibírtam.

   Hagytam, hogy Türkiz rám csatolja a biztonsági övet – amelyről egyébként nem tudtam mire szolgál -, aztán tovább bámészkodtam. Türkiz időközben beindította a motort –halkan kellemesen duruzsolt – és a hangjából egyből meg tudtam állapítani, hogy igencsak gyors jószág lehet, amiben ülünk.

   Igazam is volt – láttam egy „Nitro” feliratot a műszerfalon az egyik óra fölött. Ezek szerint Türkiz szereti a sebességet. Vajon tetszene neki, ha egyszer  hátamra kapnám, és megindulnék vele?

   A világ négy keréken még jobban tetszett, mint két lábon. Idáig minden rossz szag ellenére is tetszett, amit tapasztaltam. Hangos volt ugyan, és színes, valószínűleg forgatagos is, még is tetszett ez a hely. Még jobban, még többet meg akartam belőle ismerni, mindent, amit magába foglal, érteni akartam. Elhatároztam, hogy ha le tudom az első küldetésemet, körbejárom a várost amelyben születtem, amelyet Budapestnek hívnak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Splatter

(Blots, 2010.01.24 09:58)

Vicces, ahogy Anna megismeri a várost. Nagyon jól kitaláltad ezt az alkotó és a teremtmény kapcsolatot. Ha Türkiz veszélyben van, akkor a többi parancs törölve...