Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Huszonnégy

2013.02.20

Huszonnégy

 

Nagyon, nagyon rossz ötlet volt gorillából enni. Miután becsapódtam a múzeum oldalába, mint valami meteor, nagy nehezen a hátamra hengeredtem. Nem tudom, hogy csináltam, mert mindenem görcsösen rángatózott. A látásom homályos volt, hiába próbáltam fókuszálni. Forgott velem a világ. Kétségbeesetten próbáltam Foszfort hívni a tőle kapott telefonon. Hogy sikerült-e, azt nem tudom. Az utolsó valamennyire tiszta gondolatom ez volt:

– Ááh, szóval rohamot kapok a nem emberi vértől… de ironikus…

 

Ismerős csipogásra ébredtem fel. A szemembe vakító fehér fény hasított. A fejem nehéz volt. Jobban belegondolva mindenemet ólomsúlyúnak éreztem. Furcsa módon puskapor szagát éreztem. De mit keresne a laborban fegyver? Hirtelen homályos árnyék úszott fölém. Mintha Türkiz-illata lett volna… Egy másik sárgás fény világított a szemembe, aztán a sötétség újra magába szippantott...

 

Immár harmadjára ébredtem fel a gépek pittyegésére. Úgy éreztem, semmi erő sincs a tagjaimban. Éreztem, hogy éhes vagyok, de ezúttal nem fájt tőle semmim. Fekve maradtam, próbáltam összeszedni a gondolatomat. Igyekeztem így megfigyelni a környezetemet. A puskaporszag még mindig jelen volt. Ha jól saccolom, akkor ezek a Zété vagy Utász-féle fegyveres erők lehetnek. A vér csábító illata is mintha több forrásból jött volna. Észrevettem, hogy Türkiz is itt van, körülöttem keringett, mint valami kisbolygó.

Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy felkészüljek a vakító fényre. Mikor végre megszoktam a világosságot, körbesandítottam. Tényleg voltak kommandósok a laborban. A falak mentén álltak körben. Türkiz a burám jobb oldalán állt, és valamit matatott az egyik ketyeréjén.

Lassan felültem, és feltűnt, hogy megint pucér vagyok, akárcsak mikor először ébredtem fel itt. A kommandósok megfeszültek a fegyvereik mögött. Türkiz ezt bizonyára észrevette, mert hirtelen odafordult hozzám.

– Anna! Hogy érzed magad? – láttam az arcán, hogy komolyan aggódik. Erről eszembe jutott, hogy még mindig haragszom rá, ezért elfordítottam róla az arcom, és nekiálltam bemozgatni a végtagjaimat, hogy ellenőrizzem, rendesen tudom-e használni a testem. Úgy tűnt, hogy minden rendben, nem éreztem fájdalmat. Furcsa módon éhséget sem. A szám viszont ki volt száradva. Megnyaltam, aztán tüntetően nem nézve Türkizre, megkérdeztem:

– Mióta vagyok kiütve? – a hangom rekedt és érdes volt, mint egy reszelő.

– Három napja.

Három nap telt el a balul sikerült gorillaevés óta. Vöröst pedig nem látom a laborban. A szagát sem érzem. Biztos azért nincs jelen, mert itt vagyok. Vajon tudja, hogy én tudom, hogy ő áll a hamis vámpírtámadások mögött? Türkiz nem hiszem, hogy tud bármit is Vörösről. Azt hiszem félre kell tennem az ellenérzéseimet, és elmondanom neki, mire jöttem rá. Elvégre őt is érdekli ez az egész.

Mélyet sóhajtottam, majd a szemem forgatva Türkizre pillantottam.

– Anna… – kezdte, – én… csak… umm… – úgy tűnt keresi a szavakat, hogy mit is mondjon.

– Ne egyél többet gorillákat – a válla megroggyant, ahogy ezt mondta. Biztos vagyok benne, hogy eredetileg valami mást akart mondani, mint ami kisikeredett belőle. – Árt az egészségednek, de ne aggódj, helyrehoztalak. Most már helyrejött az egészséget. Sikerült vért szereznem, infúzión keresztül tápláltalak, úgyhogy azt hiszem, most elég jóllakott ehetsz.

– Türkiz. Beszélnem kell veled valamiről. Négyszemközt. Kiengednél a burából?

– Emlékeztetnem kell önöket, hogy nem hagyhatják el a labort! – harsant fel az egyik kommandós hangja. – A legkisebb erre utaló jelre tüzet nyitunk. Maradjanak látható helyen!

– Persze, persze észben tartom… – morogta az orra alatt rosszkedvűen Türkiz, és megnyomta a gombot, amitől a burám kettéválva kinyílik.

Gyorsan kimásztam belőle, és Türkiz füléhez hajoltam.

– Pedig el kell mennünk. Legalábbis nekem mindenképp – suttogtam a fülébe, hogy csak ő hallja. – Rájöttem ki az ál-vámpír.

– És ki? – lehelte vissza Türkiz, miközben sietve rám adta fehér laborköpenyét.

– Vörös.

– MI?! Az meg homummmehh… – a szájára tapasztottam a kezem, eltorzítva a hangját.

– Csssss! – pisszegtem le. – Mindjárt elmesélem. Azután, hogy… – a halkom elhalkult az emlékre. Gyorsan összeszedtem magam, és igyekeztem folytatni.

– Szóval Jégkisasszony után találkoztam egy hajléktalannal, akiről kiderült, hogy az apja. És valami csoda folytán ő ismerte azt a hobót, aki elkövette azt a két gyilkosságot. Megkerestem és kiszedtem belőle az igazat. Elmesélte, hogy megbízták a feladattal, és figyelmeztették a jöttömre. És mit gondolsz, hogy nézett ki a megbízója?

– Hogy?

– Dupla azt mondta, hogy annak ellenére, hogy símaszkot viselt, látta, hogy a férfinak vörös szemöldöke és szempillája van. Testalkatra, alacsony, kövérkés embernek írta le. És az összes ismerősünk közül, aki tudja ki és mi vagyok, csak Vörösre illik ez a leírás!

– A fenébe, tényleg. De miért akarna velünk kitolni Vörös? – ráncolta a homlokát tűnődve Türkiz. – Még a projekteden is együtt dolgoztunk. És miután először magadhoz tértél, utána sem láttam, hogy problémája lenne veled.

– Ez így nem teljesen igaz – feleltem, – Vörös mindig is félt tőlem.

– A fenébe – mondta megint Türkiz, és az alsó ajkát kezdte gyűrögetni a mutató és középső ujjával, mint mindig, mikor valamin nagyon gondolkozik. A levegő egy pontjára meredt, szeme időnként összeszűkült, szinte láttam, ahogy dolgoznak a fogaskerekek a fejében.

– Mit akarsz most tenni? – kérdezte tőlem hirtelen.

– Elkapom, és a rácsok mögé juttatom. Aztán feladom magam.

– Ezt nem értem – mondta Türkiz.

– Micsodát?

– Mindkettőt. Azt hittem, hogy azt mondod majd, hogy megtapasztaltatod vele, milyen a kínhalál. Azt pedig végkép nem fogom fel, hogy miért akarod feladni magad.

– Türkiz, te hülyébb vagy, mint gondoltam – jelentettem ki mély meggyőződéssel. – Bármennyire is szeretném, nem ölhetem meg Vöröst, ha tisztázni akarom a nevemet. Ugyanebből az okból adom fel magam a rendőröknek.

– De mi lesz, ha úgy ítélik meg, hogy túl veszélyes vagy, és elrendelik, hogy pusztítsalak el? Ez az amit nem akarok, amit soha nem tennék meg.

– Ha minden bizonyíték a kezemben lesz, nem kell ettől tartanunk. Ráadásul van egy adu ászom, amit direkt a bíróságnak akarok kijátszani – tettem hozzá vigyorogva.

– Én akkor is aggódom – ráncolta a homlokát Türkiz. – Miből gondolod, hogy egyáltalán meghallgatnak?

– Hát téged mégis minek tartalak? – kérdeztem vissza. – Lassan mennem kell. Meg kell találnom Vöröst. Épp ideje véget vetni ennek az idegesítő komédiának. Nincs egy fölös diktafonod? – nem vártam meg amíg válaszol. – Várj, nem is kell. A telefonon, amit Foszfortó kaptam van felvevő mód…

Befeszített a lábizmaimat úgy hogy a kommandósok ne vegyék észre, hogy szökni készülök, majd kilőttem az ajtó felé. Jobban tettem volna, ha lebegve teszem mindezt, mert alig léptem ki az ajtón a folyosóra – most nem takarta szúrós szőnyeg, – a csupasz talpamat áramütés érte, én pedig megmerevedve elvágódtam, mint egy fa. A testem vadul rázkódni kezdett. A szemem sarkából egy homályos, világoskék foltra lettem figyelmes. Hallottam még, Türkiz hangját ahogy kiabál valamit, aztán elájultam.

 

Soha még olyan kényelmetlen testhelyzetben nem tértem magamhoz, mint akkor. Ahogy az érzékeim visszatértek, felfogtam, hogy karvastagságú acélláncokkal gúzsba kötve függök egy kampón, egy óriási henger fölött, amiben szörnyű, csípős, kesernyés szagú, zöldesen derengő gőzölgő folyadék kavargott. Ha lett volna gyomrom, biztosan felfordul, de mivel nem rendelkezem ilyen szervvel, simán csak elködösült a fejem a gyanús lé párájától. Viszkető szemmel hunyorogva körbekémleltem, és megállapítottam, hogy egy régi, dohos gyárépületben vagyok. Az egyetlen fényforrás az a derengő folyadék volt, ami fölött a láncokon lógtam. Sápadt, vibráló zöldes fénybe burkolta az egyébként sötét helyiséget, ijesztő árnyékokat festve mindenfelé. És ezt úgy mondom, hogy én többnyire semmitől sem félek, vagy találok rémisztőnek.

Körben, mintha csak átkopi-pésztelték volna őket, a kommandósok álltak. A szagukat nem éreztem a csípős folyadék gőze miatt, és ez eléggé idegesített. Balodalt, sréhen előttem egy asztalt láttam a körbeálló férfiak háta mögött, amin valami fura sötét alak feszült. Nem láttam, hogy pontosan mi az, de nagyon rossz érzésem támadt.

Balsejtelmem beigazolódott, amikor lépések hangját hallottam közeledni. Mikor beért a zöld lé fénykörébe felismertem Vöröst, aki halálosan nyugodtnak tűnt, és valami elképesztő fölényesen düllesztette a mellét. Még soha nem láttam ilyen magabiztosnak, és a látvány nem tetszett. Egyenesen felhúzott, hogy ennyire lebecsül, hogy azt hisze, néhány hülye lánc meg pár idióta „géppistás” anyám asszony katonája elég a megállításomhoz.

Vicsorogni kezdtem, és sistergő, morgó hang tört fel a torkomból.

– Hát végre előtoltad a képed te barom! – sziszegtem gyűlölködve, és ficánkolni kezdtem, azt remélve, hogy Vörös majd úgy véli, azért teszem, mert ki akarok törni a fogságból, hogy széttépjem. A láncok alatt viszont, mit sem törődve a húsomba vágó fémhurkokkal, kínkeservesen a laborköpenyem zsebébe erőltettem a kezem, és kitapintottam a telefont. Micsoda szerencse, hogy nem vették el! Biztos úgy gondolták, hogy mivel amúgy sincs szükségem fegyverre ahhoz, hogy elintézzek valakit, ezért nincs is nálam ilyesmi. Ebben nem is tévedtek. Csak áldani tudom az eszemet, amiért korábban, mielőtt az utcára kerültem volna, nem hordtam magammal semmilyen eszközt.

Mielőtt elindultam a laborból az ajtóhoz, még előtte a „Hangfelvétel” funkcióba léptettem a telefont. Így most csak annyi dolgom volt, hogy feloldjam a billentyűzárat, és megnyomjam a középső gombot.

– Próbálkozz csak, úgy sem fog sikerülni – mondta a körmeit tanulmányozva Vörös. – Ha nem tudsz lendületet venni, még számodra is lehetetlen eltépni ezeket a láncokat.

– Az ilyen fecnik engem nem tarthatnak fogva! – kiáltottam, és nekifeszültem a béklyóimnak, ezúttal tényleg azért, hogy kiszabaduljak. A láncok, csikorogni kezdtek, de egyelőre nem adták jelét, hogy el akarnának szakadni. Mondjuk én sem vetettem be a teljes erőmet. Fel akartam lebegni, hogy leakasszam a lánc végét a kampóról, de ahelyett, hogy feljebb emelkedtem volna, nem történt semmi.

Nagyon meglepődtem. Újra és újra megpróbáltam sikertelenül. Az arcomra biztosan kiült az értetlenség, mert Vörös jóízűen kuncogni kezdett, majd előhúzott valamit a mellzsebéből. Egy apró fémes csip volt az, az egyik oldalán szerteágazó finom sörtével. Azonnal megértettem, mi történt.

– A francba. Kivetted a gerincemből az anti-gravitációs csippet – ezt nem kérdésként tettem fel, ő viszont mégiscsak helyeselt.

– Igen abban a három napban, amíg ki voltál ütve az állati vértől. Az az ostoba Türkiz pedig még csak észre sem vette – tette hozzá vihogva.

– Türkiz tényleg egy idióta, de még így is ezerszer jobb nálad, te disznó – feleltem undorodva. – És? Most, hogy elkaptál, mihez kezdesz velem? Ügyes trükk volt, hogy áramot vezettél a padlóba. Az elektromosság a kevés gyenge pontjaim egyike. Azonban nem elég ahhoz, hogy megölj vele. Felteszem, ez a célod.

– Mindig is utáltam, hogy így vág az eszed. A megfelelő dolgokat veszed észre, és a lényegre koncentrálsz. Egy átlagember a te helyzetedben pánikolna. De ne aggódj, nem sokára te is fogsz – sóhajtotta Vörös.

– Tudtad, hogy Japánban úgy tartják, hogy minden egyes sóhajjal, odavész egy falat boldogság? – váltottam hirtelen csevegő hangnemre, ignorálva a fenyegetőzését. – Remélem jó sokat fogsz sóhajtozni. Tégy meg egy szívességet a világnak, sóhajtsd ki a lelked, és dögölj meg végre. Ó, egyébként mondtam már, hogy undorító féreg vagy? Ja bocs tévedtem, körülbelül annyira vagy jelentőségteljes, mint kutyaszar az utcán – jó ötlet volt sértegetni. Láttam, hogy a homlokán kidagad, majd lüktetni kezd egy ér, az arca pedig a padlizsán lila egy érdekes árnyalatát kezdi ölteni. Tévedtem volna, mikor elnevezgettem az embereket…?

– De ez nem is csoda, elvégre anyád jó nagyot szart. Mondd, hogy bírják veled egy légtérben a feleséged meg a gyerekeid? Ha én a helyükben lennék, már rég kirúgtalak volna a fenébe, remélve, hogy az utcán majd valami maffiózó betoncipőt tesz a lábadra és a Dunába dob. De lehet, hogy megmentettelek volna, mert nem akarnám, hogy a vízvédelmisek, vagy a zöldek bepereljenek környezetszennyezésért…

– FOGD BE A MOCSKOS POFÁD!!! – ordította magából kikelve Vörös, olyan nagy hanggal, hogy még a kommandósok is ugrottak egyet helyükben. – NEM FOGSZ SOKÁIG FELESELNI, TE MŰANYAG, VÉRZABÁLÓ KURVA!!!

Pislogva meredtem rá egy fél percig, majd szánakozva megszólaltam.

– Vörös, te még egy normális sértést sem tudsz kicsikarni magadból. Biztos komolyan gondolod ezt a fogságbaejtősdit?

Vörös felordított. Keze ökölbe szorult, és míg azzal volt elfoglalva, hogy a földet rugdossa, újra próbálgatni kezdtem a láncaimat. Hátul a hátam közepe táján egy ponton, mint ha levegősebben sorakoztak volna a hurkok. Rájöttem, ha le akarom tornászni magamról, akkor ott kell próbálkoznom.

A kommandósok rezzenéstelen arccal, mereven bámultak előre. Épp sikerült kiszuszakolnom a könyökömet a résen, mikor Vörös lehiggadt, és megparancsolta néhány kommandósnak, hogy hozzák közelebb azt az asztalt, a rajta fekvő furcsasággal, amit korábban észrevettem.

Biztos másokkal is történt már olyan, hogy azt hitték, már nem lehet rosszabb, de aztán kiderült, hogy mégis. Velem most pontosan ez történt.

Az asztalt kerekeken gurították be a Vörössel való kis drámám közepébe. Rajta kifeszítve, felpeckelt szájjal, rémülten ide-oda rebbenő tekintettel Türkiz feküdt. Az asztal valójában egy hosszú sín volt, aminek résében Türkiz lekötözött bokái között egy körfűrész borotva éles fogai meredeztek. A fűrész kör alakú pengéje gonoszul megcsillant a lidércnyomásra emlékeztető zöld fényben. Mikor a Teremtőm észrevett, nyöszörögni kezdett, és feszegetni kezdte bőrbilincseit.

Vörös felvett egy piszkavas-szerű fémdarabot a földről – ilyen és ehhez hasonló lomok hevertek mindenfelé – és miután alaposan megméregette a kezével, rávágott vele Türkiz hasára. Az alkotóm felnyüszített, én pedig vele sikítottam. Olyan volt, mintha engem is ütnének.

– NE!!! – kiabáltam, és kétségbeesetten rángatni kezdtem a láncaimat. – NE BÁNTSD TÜRKIZT!!! INKÁBB ENGEM, CSAK ŐT NE!!!

Türkiz csendesen vinnyogott, és levegő után kapkodott. Soha nem felejtem el azt mélyről jövő fájdalmat, amit az okozott, hogy Türkizt, istent szenvedni láttam, és nem tehettem semmit érte. Lehet, hogy őt hibáztattam Jégkisasszony haláláért, lehet, hogy borzasztó dühös voltam rá, de azt soha nem akartam, hogy baja essen.

Próbáltam lecsillapítani ideges gondolataimat, és arra koncentrálni, hogy kiszabaduljak. De nem ment. Ez lenni a pánik, amit Vörös beígért?

Felváltva fenyegetőztem, és könyörögtem, hogy engedje el, Türkizt, hogy ne bántsa őt. Vörös néhány percig félrebillentett fejjel bámult, mint aki valami különösen érdekes rádiójátékot hallgat, aztán rám rivallt:

– CSEND LEGYEN! Ha nem fogod be a szád, addig verem a készítődet, amik klopfolt hús nem lesz belőle!

Azon nyomban elhallgattam. Bármire hajlandó lettem volna, csak hogy Türkiz ép és egészséges maradjon, hogy éljen és viruljon, hogy továbbra is a zsenialitásának szentelje az életét, mint eddig.

– Jó kislány – mondta elégedetten Vörös, majd harákolva megköszörülte a torkát. – Akkor hát ismertetném a tervet, aminek a végén mindketten meghaltok.

Sosem voltam még ekkora slamasztikában. Ki kell találnom valamit, ameddig dumál. Mert ha nem, mindkettőnknek vége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

C'mon!

(Lilly, 2013.07.23 15:17)

Folytatáááááást :C

yipi

(Szira, 2013.03.01 19:02)

Pont egy ilyen résznél kellett abbahagynod?!!!!!!!!!!!!!!! Mikor lesz folytatás??????
Egyébként nagyon jó. Szeretem ezeket a jó kis párbeszédeket, mint a: türkiz egy idióta...
Kicsit nehéz úgy véleményt írni, hogy közben itt figyelsz, és csikizel...
Valószínű nekem is kéne acrystallik rewritingon dolgoznom...

Re: yipi

(chienne, 2013.03.01 19:03)

höhöhöhöhööööööö

Fast, huh?

(Lilly, 2013.02.22 15:57)

Oké, hát a gyorsan nem jött össze xD De am WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ *három kört fut a ház körül*
Ezezezezezezezez AWESOME. MORE AWESOME THAN PRUSSIA. YES THIS CAN BE. WHY THE HELL AM I TALKING IN ENGLISH AND WHY AM I YELLING THIS IS STUPID I SAY STUPID THINGS BUT I DON'T CARE CHEESECAKE


I want more.

MEGÉRTEEEEEEEEEEEEEEEEEE

(Lilly, 2013.02.21 10:29)

Megérte feljönnöm *-* JÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍK.
Na most el is olvasom gyorsan *-*