Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Huszonegy

2010.10.20

Huszonegy

 

   Miután elbúcsúztam Foszfortól, egyből a Halászbástya felé vettem az irányt. Egy kerek fordulóban húztam meg magam, amin lőrésszerű ablakok voltak, és nem volt annyira huzatos, mint a többi része. Az ablakok alatt padok, az egyiken vastag takaróba burkolózva egy hajléktalan hortyogott. Milyen érdekes! Az ember – vagy esetemben, a vámpír -, egyik pillanatról a másikra elveszítheti az otthonát. Talán ez az ember is olyan hirtelen került az utcára, mint én. A különbség kettőnk között az, hogy én ezt az életet választottam, ő pedig valószínűleg a véletlennek köszönheti az egészet. Elhatároztam, hogy én megteremtem magamnak a saját otthonomat. Türkiz nélkül. Egyedül. Ezzel a gondolattal tértem nyugovóra…

   Arra ébredtem, hogy mozgást érzékelek. Azonnal felpattant a szemem, és olyan hirtelen ültem föl, hogy az öreg hajléktalan, aki fölém hajolt, hogy megvizsgáljon, ijedtében hátra esett. Megborzongtam a felkelőben lévő nap sugaraitól és a friss reggeli levegőtől. Rábámultam az éppen nyögve feltápászkodó emberre, és nagyokat pislogtam.

   Kinyújtottam felé a kezem, és magam mellé segítettem, a padra.

 - Elnézést, hogy megrémisztettelek.

 - Nem tesz semmit – felelte, és ahogy beszélt erős, áporodott bűzt lökött felém a lehelete. Nem tudtam megállni, undorodva elfintorodtam.

 - Igazán nem akarlak megbántani – kezdtem bele óvatosan, - de elég büdös vagy.

 - Tudom – válaszolta könnyedén, - hisz’ jó ideje nem mosakodtam. Nem volt mivel. De ne higgye azt, hogy ön nem ilyen lesz, kisasszonka.

   Tetőtől talpig végig mértem. A lábain egy elnyűtt bőr félcipőt viselt, aminek az eleje úgy szét volt szakadva, hogy lenőtt körmű, bütykös lábujjai kikacsintottak. Kifakult, szinte fehér farmernadrág volt rajta, amely a térdeinél ki volt szakadva, akárcsak az enyém. Koszos, foltos kockásing takarta a felsőtestét, a vállaira pedig egy viszonylag jó állapotban lévő vastag bélésű bőrkabátot terített. A bőre, mint a csöveseké általában kérgesre cserződött az időjárás viszontagságai miatt. Szőkés, őszes haja ápolatlanul, de gondosan a tarkójára simítva takarta kobakját. Az egyik szemöldöke korábban felrepedt, a bevarrosodott, és a mögötte alvadó vér szaga, bizonyos értelemben még undorítóbb volt, mint a szájszaga. Az állkapcsát körben ötcentis bodorodó szakáll díszítette. A szeme kék volt és furcsamód ismerősnek tűnt.

 - Nem hiszem – jelentettem ki magabiztosan. – Az én esetem más.

 - Mind ezt mondják – sóhajtott elnézőleg az Öreg (magamban így neveztem el), - de végül mindannyian arra ébrednek, hogy már tíz éve az utcán laknak, olyan állapotban vannak, mint én, és bilibe ér a kezük.

 - Én más vagyok. Van tervem a jövőre nézve. Megvan hozzá az erőm, hogy az ujjaim közé kaparintsam az irányítást, ami idáig nem volt az enyém. Az egészhez csak egyetlen személyt kell megtalálnom…

 - És közel jár hozzá, hogy ráleljen?

 - Nem – vallottam be kelletlenül.

 - Valahogy sejtettem.

   Megsemmisítő pillantást vetettem rá. Nincs az a pénz, hogy meggyőzzön, aki már egyszer az utcán aludt, az onnantól kezdve életfogytiglan ott fog nyomorogni.

Hirtelen felállt, fájdalmasan sziszegve megdörzsölgette a csípőjét, és nekiállt, hogy a padja mellett terpeszkedő óriási, foltozott kerekes bőröndjébe elpakolja az ágyneműjét.

   Ahogy néztem őt eszembe jutott valami, ami talán segíthet abban, hogy ráleljek a gyilkosra, aki vámpírt játszik. Az egyik áldozat egy az Öreghez hasonló hóhányó volt. Ráadásul az első embert, egy nőt, akit szintén lyukakkal a nyakán találtak meg, egy csöves találta meg. Talán sikerül nyomára akadnom, és kikérdeznem, mit tud…

   Felpattantam, hogy elinduljak megkeresni az illetőt. Az Öreg rám nézett, aztán fejét oldalra billentve, mint valami szakadt bagoly, megkérdezte:

 - Kisasszonka, nem akar velem tartani a közeli evangélikus templomba, ahol reggelente ingyen kávét és ételt osztogatnak?

 - Nem vagyok éhes, de… mondd, vannak ott más hajléktalanok is?

 - Rengetegen.

 - Akkor én is megyek. Segítek vinni a holmijait – válaszra sem várva kivettem a kezéből a csomagjait, és hagytam, hogy elvezessen a templomhoz.

   Kétségkívül furcsa épület volt. Nagy volt, fehér, kereszttel felszerelt toronnyal a tetején, széles kapuval. A belseje is fehér volt, egy asztal előtt barna, kényelmetlennek látszó padsorok sorakoztak.

   Vagy húsz másik otthontalan lézengett odabent. Alkohol, izzadság, az a bizonyos áporodott szag és kávé ütötte meg az orrom a vér illata mellett. Furcsának találtam, hogy már a második napja nem érzem az éhséget, de örültem neki.

   A kávét egy reverendába öltözött szemüveges személy kavargatta. Amikor meglátott minket, vidáman integetett. Az Öreg megkért, hogy pakoljam le a dolgait az egyik padba, aztán karon ragadott – majdnem megkérdeztem, hogy hogy merészeli -, és odavezetett a szemüveges illetőhöz.

 - Jó reggelt, kedves Miklós! – köszönt az Öregre nagy vidáman, aztán sárbarna szeme felém villant, és az Öreghez intézve megkérdezte:

 - Még egy eltévedt báránykára akadtál rá?

 - Mondhatjuk. Most találtam rá, nemrég. Mellettem aludt a padon.

 - Jó lenne, ha nem beszélnétek rólam úgy, mintha itt sem lennék – mordultam fel. – Egyébként te ki vagy?

 - Mi Urunk papja, József atya vagyok.

   Szúrós szemmel végigmértem.

 - Hm. Atya, pap… Soha sem találkoztam még ezelőtt pappal. És ami azt illeti, evangélikus templomban sem voltam még soha. És mi az a miurunk?

 - Mi Uru…

   Nem érdekelt tovább, amit magyaráz. Hátat fordítottam, és odasétáltam az első hajléktalanhoz, akit megpillantottam. Félfüllel hallottam, ahogy a pap együtt érzően, sajnálkozva megjegyzi:

 - Szegény, hogy elkallódott… Miklós, sokszor hozza el őt hozzám, hátha még meg tudom menteni…

   A hóhányó rám nézett. Az orra tövében kék kelés lüktetett.

 - No?

 - Az érdekelne, hogy hallott-e a hajléktalanról és a nőről, akiket halva, vámpírharapással a nyakukon találtak meg egy olyan két és fél hónapja?

   Gondolkozott egy hosszú percig, hümmögetett is közben, aztán így felelt:

 - Én nem, de talán a Kutya Harapta tud valamit. Miért kérdezte? – válaszra sem várva odasétáltam a Kutya Haraptához, akire az imént mutatott.

 - Kutya Harapta, tudsz valamit a nőről és a csövesről, akiket vámpírharapással a nyakukon találtak meg?

   Felnézett rám. Egy tizenkilenc, húsz év körüli kócos vörös hajú fiú arcát láttam magam előtt. A jobbszemét kendővel takarta el, mely alól egy csúf harapásnyom kunkori vége kanyarodott ki.

 - Az a csöves volt a társam. Nem tudom, hogy történt, de engem is érdekelne. Ha megtudod, ki volt az, feltétlen el kell mondanod. Addig kérdezd Vilit, azt, akinek az a nagy pipa van a szájában… Ott ül a sarokban…

   Így történt, hogy végül minden hajléktalan megkérdeztem a templomban. Senki nem tudott azon kívül, amit már úgy is tudtam épkézláb információval szolgálni. Végül otthagytam az Öreget, és a nekem kirakott reggelit – amire egyébként sem volt szükségem -, és nekiálltam felhajtani a várost, a válasz és pár hajléktalan után.

   A nap végére számos bűnözőt elfogtam, és rengeteg csövest kikérdeztem, de semmit nem találtam. Az elkapott gazembereket is megkérdeztem, de ők sem tudtak semmit, volt olyan is aki egyáltalán nem is hallott az egészről.

   A Halászbástya ama tornyában, amit ideiglenes szálláshelyemnek választottam, ott találtam az Öreget, aki éppen a takaróit rendezgette el a padján.

 - Á, visszatértél? Már azt hittem, nem is jössz… - ezekkel a szavakkal köszöntött. – Merre jártál egész nap kisasszonka?

 - A városban kerestem olyan vagabundokat, akik tudhatják a választ, amit keresek – lehuppantam a padomra. – Tényleg ön nem tudja véletlenül, pontosan mi történ azzal a nővel és azzal a csőlakóval, akiket vámpír harapásnyomokkal találtak meg?

 - Éppenséggel igen – felelte az Öreg, aki beszéd közben gondosan bebugyolálta magát a takaróiba. – A nőt én találtam meg, és ismerem azt az embert is, aki elintézte. Ő is mellettem élt egy darabig, akárcsak te, kisasszonka. Az a fiatalember nem volt egészen százas, tudja? Volt neki egy másik személyisége, amelyik olyan rosszindulatú volt, mint az ördög, maga. De ha magánál volt, egészen jó gyerek volt. Mikor megkérdeztem mit művel, azt mondta a másik énje, aki egy lecsúszott üzletember volt és vissza akarta szerezni a pozícióját, hogy a bőröndnyi pénzért cserébe meg kell ölnie két embert, azzal az undorító vérszívós módszerrel, hogy olyannak látszódjon, tudja… El is költöztem mellőle rögvest. Gondolhatod.

 - Nem mondta véletlenül, ki bízta meg?

 - De igen, azt válaszolta, mikor megkérdeztem, hogy egy férfi, aki Pestis álarcot viselt, és a feje többi részét sí maszk takarta.

 - Meg tudod mondani nekem, hol találom meg ezt a tudathasadásos embert?

 - Legutóbb a Fővám téren láttam. A Szabadság híd alatt lakott.

 - Köszönöm – felálltam.

 - Csak nem akarod megkeresni őt is? Veszélyes!

 - Nem izgat különösebben. Válaszokat akarok, és talán ő segíthet. De nem kell aggódnod, nem bánthat engem. Még csak azt áruld el, mi a neve?

 - Az igazi nevét nem tudom, de mindenki csak Duplának szólítja.

 - Köszönöm – vetettem oda foghegyről és leiramodtam a lépcsőkön. Mikor biztosra vettem, hogy senki nem lát, levegőbe emelkedtem, és a Duna sötét vize fölött repülve megkerestem a Szabadság hidat. A fejemben lévő térkép szerint a Fővám tér a pesti hídfő mellett van. Ezek szerint, hacsak nem költözött el, halt meg vagy csukták le, Duplát is ott találom. Mikor leereszkedtem a híd alá, találtam ott egy embert és egy vad, girhes kutyát egy hordóban lobogó tábortűz körül.

   A kutya egyből nekem akart ugrani, de miután fenyegetően rávicsorogtam, jobbnak látta eloldalogni.

   Az ember, aki a tűz mellett ült, korrodálódott gyűrűkkel teli hosszú, póklábszerű ujjaival végigsimított az arcába lógó féloldalas, zsíros tincsein. Felállt, és a kését, amivel eddig egy félig megromlott banánt aprított fel, egy rémisztőnek szánt mosoly kíséretében rám szegezte.

 - Te vagy Dupla? – kérdeztem tőle, ügyet sem vetve a késére.

 - Az volnék – kuncogott, - és benned kit nem tisztelhetek?

 - Az nem fontos – válaszoltam, - viszont volna egy kérdésem hozzád. Tudsz nekem mondani valamit arról az emberről, aki megbízott téged azzal, hogy ölj meg két embert és állítsd be vámpírtámadásnak?

 - Hát Pestis álarcot viselt…

 - Ezt már én is tudom – vágtam a szavába. - De nem volt rajta valami apróság, ami annak ellenére feltűnt, hogy elrejtette a kilétét?

Rezzenéstelen tekintettel meredt rám, aztán újra leült és a karjával átölelve magát, ringatózni kezdett egyhelyben.

 - Azt mondta egy nap lehet, hogy meglátogat majd egy nő, rövid fekete hajú, magas és erős, és kérdéseket tesz majd fel.

Szóval az illető számított rá, hogy a nyomába eredek… Hmm…

 - És?

 - Azt mondta vigyázzak vele, mert az illető egy igazi vámpír… és megölhet – rám emelte tekintetét, melybe vörös fényt vetett a tűz.

 - És el is jött – tette még hozzá. Aztán hosszú hallgatás után rákérdezett:

 - Te tényleg egy vámpír vagy?

 - Igen.

 - És meg fogsz öni? – kérdezte elvigyorodva.

 - Nem. Csak a kérdést kell megválaszolnod, amit feltettem, és meghagyom az életed – rávillantottam az agyaraimat, biztosra akartam venni, hogy komolyan vesz.

   Ez után olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem elaludt. De aztán kissé álmatagon mégis megszólalt:

 - Vörös… vörös volt a szemöldöke és a szempillái. Láttam a maszkja szemnyílásán keresztül.

   Több sem kellett! A fejemben egyből összeállt a kép: egy hozzám közelálló, aki tudja, mi vagyok, és nem szeret, fél tőlem, aki jómódú, a kutatásaiból befolyt pénz és a családi háttér miatt, aki nem meri bemocskolni a kezét, ezért megkér valakit, és akinek vörös szempillája van… VÖRÖS!

   Hátat fordítottam Duplának, és felröppentem. Vörös az! El kell kapnom!

   Már megtaláltam a szagnyomát, mikor hirtelen megtorpantam a levegőben. ZéTé szavai visszhangoztak a fejemben: feltételezni nem elég. Fenébe! Aztán eszembe jutott a megoldás.

   Előhalásztam a pulcsim mély zsebéből az adó-vevőt, és beállítottam arra a frekvenciára, amit Foszfor a saját vonalunknak javasolt. Szólongatnom kellett egy darabig, mire felvette, és válaszolt.

 - Itt Foszfor. Mi történt, Anna?

 - Van egy tippem, ki lehet az álvámpír!

 - Micsoda?!

 - Körbekérdezősködtem a csöveseknél. Eljutottam a tetteshez, akit Dupla néven ismernek, és a Szabadság híd pesti hídfője alatt lakik. Tőle tudom, hogy az illetőnek vörös szempillája és szemöldöke volt. Korábban Türkiz és én arra a következtetésre jutottunk, hogy az elkövetőnek olyasvalakinek kell lennie, aki tudja, hogy mi vagyok. Ilyen emberből pedig nincs sok. Az egyetlen, akinek vörös a szempillája és a szemöldöke, ami azt jelenti, hogy a haja is, az Vörös, Türkiz tudóstársa. Viszont önmagában sajnos ez még nem elég. Arra szeretnélek kérni, hogy nézz utána Vörös anyagának, és kérdezősködj róla az ismerőseitől, a feleségétől is. Ha minden kötél szakad, kérdezd ki őt is.

 - Értem. Megteszem, ami tőlem telik.

 - Köszönöm. Várom a válaszodat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(Standard Deviation, 2010.10.28 07:37)

Na igen, Annát aztán tényleg nem kell félteni, még ha utcára kerül, akkor sem!
Nagyon nem bánnám, ha Anna tisztára tudná mosni magát! De amit Jégkisasszonnyal művelt, afölött biztosan ítélkezni fognak majd. Ha elkapta Vöröst, akkor hogyan tovább?? Marad az utcán és folytatja a bűnüldözést
Nem tudom, de megyek, olvasom a folytatást, hátha abból kiderül!

chienne

(chienne, 2010.10.21 17:57)

ha ilyen szépen kéred, akkor nem tudok ellenállni... ;)

JUPIJÁJÉÉÉÉ!

(Lilly, 2010.10.21 14:39)

WÁÁÁ! Hurrá! Ezaz! Jee! Éljen Párka! Ezaaaaz!
Jaj, naggyon tetszett ^^ Anna akcióban. Gondolom, megcsapolja Vöröst. De lehet, hogy kiderül, hogy nem ő az... belőled bármilyen fordulatot kinézek ;D
Hajrá, gyorsan siessé! ÍÍÍÍRJ!
Gyorsan egyél Babi néni, mert bezár a strand!!