Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Három

2010.01.01

Három

 

   Vörös bekísért a laborba, vissza a burámhoz, a rengeteg idegesítő gép közé. A szemem sarkából láttam, amint Padlizsán és társai helyet foglalnak egy lelátószerűségen, amit sötét üveggel zártak el a labortól. Így mindent figyelemmel kísérhettek, ami csak történik.

   Először a fejembe beépített tudást tesztelték le. Úgy értem, minden egzaktot, vagy mit –Türkiz mondta, hogy azt.

   Le kellett feküdnöm egy fehér bőrrel bevont keskeny ágyra, ami repedő hang kíséretében hozzáragadt  bőrömhöz. Nem kicsit volt idegesítő, mondhatom… Ezután a fejem fölé húztak egy monitort, és emberek arcképeit láttam felvillanni, meg  kellett mondanom, hogy kik is ők. Mintha Vörös nem tudta volna.

   Épületeket is láttam, térképeket, meg kellett oldanom fejben egyenleteket, logikai feladatokat, aztán értelmetlen pacnikba kellett belelátnom dolgokat…

   Mindenre tudtam a választ. Egyrészt untatott a feladat, másrészt közel egyórai tudásellenőrzés után azt hiszem, kissé zúgott a fejem. Nem volt valami kellemes. Türkiz, akinek egy percre sem eresztettem el a kezét, mintha megérezte volna, hogy mindjárt toporzékolni kezdek, ha nem csinálhatok valami mást, élesen felhívta Vörös figyelmét arra, hogy valószínűleg az agyam minden ezzel kapcsolatos területét átmozgatta már, és talán tovább mehetnénk az állóképesség ellenőrzésére.

   Vetettem Türkizre egy hálás pillantást, aztán gyorsan leugrottam a ragadós ágyról, és megráztam a fejem, hátha elrendezhetem a gondolataimat.

   Türkiz egy futópadhoz vezetett, Vörös kérésére. A rőt hajú elmondta, hogy a gépet átalakították, hogy az átlagon felüli sportteljesítménynél jóval magasabb szinten lehessen használni. Megkért –miután mindenféle tappancsos elektródákat csíptetett a fejemre meg a mellkasomra-, hogy álljak rá, fussak, ahogy csak tudok, addig amíg teljesen ki nem fáradok.

   Futottam. Először csak lazán, mert nem volt kedvem az egészhez. Ekkor 80 km per órával haladtam (haladtam? –ezt nem igazán értettem, mert egy helyben futottam… na mindegy) és Türkiz hirtelen rám villantott egy bátorító mosolyt, kacsintott, és azt mondta:

 - Most komolyan ilyen lassú vagy? Anna, megy ez jobban is! – igaza volt. A kedvéért belehúztam.

   Hirtelen megugrottam, és inam szakadtából sprintelni kezdtem egy helyben. És élveztem. Türkiz később azt mondta, hogy a lábaim helyén egy alulexponált (tudja halál, hogy ez mit jelent, de biztos igaza volt, mikor ezt a szót használta) foltot látott összesen. Vörös és Türkiz egymást túlordítva harsogták, hogy épp mekkora sebességnél járok: 112, 235, 267, 322, 384, 401…

   Tudtam volna még gyorsabban, de a gép 435 km per óránál kiakadt, és füstölni kezdett. Gyorsan leugrottam róla, és nem is tettem rosszul, mert  következő pillanatban a futógép szalagja kiszakadt a masinából, és kisebb szikraeső kíséretében a falhoz csapódott.

   Egy hosszú pillanatig csend lett a laborban, aztán Türkizből kiszakadt a nevetés. Nem sokkal később Vörös is bekapcsolódott, de látva sajnálkozó pillantását a gépre, az ő nevetését erőltetettnek éreztem.

   Odafönn a lelátón Padlizsán lilább fejjel mint valaha röhögött a haverjaira, bár szerintem inkább röfögött –a hangokból ítélve.

   Rajtam kívül csak a szemüveges nő kezelte ezt az egészet olyan hideg közönnyel, amilyet szerintem  ez az ügy megérdemelt. Az ő arcán még némi undort, és rosszallást is felfedeztem. Összehúztam a szemem, és fixírozni kezdtem. Egy idő után észrevette, hogy méregetem. Elvörösödött, lesütötte a szemét, és zavarában a szemüvegét kezdte tisztogatni.

   Úgy döntöttem, békén hagyom. Mindenesetre feltétlenül meg akartam tudni, hogy ki is ő, és úgy gondoltam, a tesztelés után kikérdezem.

   Ezután finoman jeleztem a még mindig kacarászó Türkiznek, hogy az én türelmemnek is van határa, szóval folytassuk a felmérést.

   Azonnal elkomolyodott. Gyorsan odavezetett tíz súlyzóhoz. A hosszú fém rudak végén, széles, vastag, ezüstszínű korongom voltak felhelyezve. Türkiz arra kért, emeljem meg őket sorban egymás után, mindegyiket tartsam úgy hogy közben elszámolok magamban ötvenig. Megtettem.

   Az első hat nem volt olyan nehéz. Négyet fél kézzel is elbírtam. Alig éreztem, hogy volna közöttük különbség, pedig állítólag már az ötödiket is csak két erőember segítségével tudták felrakni. A hetedik már nehezebb volt, de azért még elbírtam. A nyolcadiknál remegett a kezem, ahogy tartottam, a kilencediket épphogy egy pillanatig tudtam csak derékig megemelni, a tízediket meg sem bírtam mozdítani.

   De Türkiz még így is el volt ájulva a teljesítményemtől. Azt mondta rosszabbra számított, de amit most csináltam azzal teljesen lenyűgöztem.

   Ezután leültettek egy székre, és felvázoltak nekem szóban, bizonyos helyzeteket –túszdráma, bankrablás, ámokfutó lövöldöz az utcán, melyiket menteném meg, ha módomban állna: egy utasokkal teli metrószerelvényt, vagy egy kisbabát-, és ezeket kellett megoldanom elméleteket gyártva, szintén szóban.

   Idáig ez volt a legnehezebb teszt. Hogyan ítélkezhetnék valaki felett, aki azért lopja el egy másik ember kocsiját, mert máshogy nem képes pénzt szerezni, hogy eltartsa a családját? Vagy ez, hogy a metró utasai, vagy a kisgyerek… Könyörgöm! Ha nincs olyan választási lehetőségem az adott szituációban, hogy mind a kettőn segítsek, akkor mi értelme a kérdésnek? Bármelyiket is választom, bizonyos szempontból, így is úgy is rosszat cselekszem. Akkor már nem tök mindegy?

   Azt hiszem érthető, hogy egy idő után kiakadtam, és szépen megfenyegettem Vöröst, hogy ha még egy ilyen kérdést feltesz, rárepülök és megkóstolom. Türkiz ezt egy újabb vigyorral nyugtázta, ahogy felnézett a jegyzeteiből (ő írta az eredményeimet). Én pedig rosszallóan rámeredtem, és egy kicsit „meg-gamma sugaraztam” a tekintetemmel. De ő állta.

   Azért megkérte Vöröst, hogy térjünk át a következő felmérésre, a pszichológiai tesztre (mi az a piszológia? hmmm…), szerintem ez volt eddig mind közül a legfurcsább, és a legértelmetlenebb. Újra be kellett feküdnöm a monitor alá, ahol ezúttal is képeket vetítettek, csak másmilyeneket. Ezek nem fárasztottak le annyira, mint az előzőek, viszont nem értettem belőlük semmit. Vagyis nem mindig.

   Az első egy nőt és egy férfit ábrázolt, ahogy ölelik egymást, és mosolyognak. A másodikon egy másik nő volt feketében, egy fadoboz fölött, virágok között, és a tenyerébe temette furcsán eltorzult arcát. A harmadikon egy kutya képét láttam. Az állat láncra volt verve, könnyek csillogtak a szemében és hiányzott egy lába. A negyediken egy kisfiú megnyalja az orra hegyét és bandzsít. A továbbiakban volt még több sírás, vérző karok, lábak, szívek, beteg emberek és állatok. Emberek akik örülnek, vagy valami bizarr helyzetbe dermedtek a fénykép kedvéért, csókot váltanak, összebújnak, üvöltenek, csikizik egymást, szónokolnak. Az utolsó egy fekete-fehér kép volt. Egy férfi állt rajta, harapásra nyitotta száját, amelyből az enyéimhez hasonló szemfogak meredtek elő. Az illető karomként begörbítette az ujjait, minthogy ha szét akarna tépni valamit. Magas gallérú palástot viselt, sötét haja hátranyalva fénylett a koponyáján.

 - Mit éreztél amikor ránéztél az egyes képekre, Anna? – kérdezte tőlem Vörös.

 - A legtöbbnél semmit.

 - Melyek voltak ahhoz, amelyek mégis meg tudtak érinteni, és hogyan? Mondjuk az a kutyás? Vagy a csókos?

 - Nem, azok teljesen hidegen hagytak. De azok, amelyeken véreztek… Egy kicsit éhes lettem tőlük, de ennyi. Az üvöltős pedig összezavart egy kicsit, de nem tudom, miért.

 - Rendben van, köszönöm. Mindent le tudtál írni, Z?

 - Aha – mormolta Türkiz. – Mennyünk az anti gravitációs kamrához – indítványozta, és átvezetett, egy henger alakú tartályszerűségbe, amiben nem volt semmi.

   Megkért, hogy álljak bele, aztán repüljek. Elmagyarázta, hogy miközben így teszek, egy számítógép a kamerája segítségével képeket készít arról, hogy mi játszódik le eközben bennem.

   Hát én beálltam, de azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá. Türkiz azt mondta, hogy csak akarjam, mintha azt határoznám el, hogy a terem egyik végéről átmegyek a másikba. De hát azt nem tervezem el tudatosan, egyszerűen csak átmegyek. Hogyan döntsek el valamit, hogy megcsinálom, vagy nem, ha nem döntöm el előre, hogy eldöntöm, hogy megteszem?

   Koncentráltam és egy pillanatig nem történt semmi. Aztán igyekeztem nem összpontosítani arra, amit tenni akartam, és akkor megemelkedtem. Hitetlenkedve néztem a saját lábam, ami már nem érintette a kamra alját.

   Észre sem vettem, hogy nem hagyom abba az emelkedést, amíg be nem vertem a fejem a plafonba. Lejjebb libbentem, aztán rájöttem, hogyha akarom odarepülök, ahová csak akarok, és olyan gyorsan, ahogyan csak akarom.

   Megkértem Türkizt, hadd menjek ki, mire ő kinyitotta az ajtót, én meg egy „Jippí!” kíséretében a levegőben megfogva a bokámat kigurultam (még mindig a levegőben) a kamrából. Aztán ide oda cikáztam a laborban Türkiz körül, akinek kezdtem az idegeire menni.

   Vörös eközben valamiért újra elkezdte levetíteni a véres képeket, így azokat kezdtem el nézegetni a magasból. Azt mondta, véletlenül  kapcsolta be újra, ezért leállította, majd hozzátette, hogy már csak a fogászati teszt van hátra.

   Leszálltam mellé, hogy elvégezhesse, és észre sem vettem, mikor, de lejött Padlizsán, aki éppen gratulált hozzám Türkiznek, és megkérdezte elvégezheti-e az utolsó felmérést, mert most már igazán fel lelkesült az eddig látottaktól.

   Türkiz arca elkomorult, de nem tudott nemet mondani, mert Padlizsán kérése egyértelmű parancs volt.

   A teremtőm akkor is feszült arcot vágott még, mikor Padlizsán egy ááá kíséretében megkért, nyissam ki a szám. Ahogy ültem azon a bőrágyon, egész közelről is megszemlélhettem Padlizsánt. A látvány innen még visszataszítóbb volt, mint mondjuk két méterről, ezért kinyújtottam a kezem Türkiz kezéért, aki meg is ragadta az enyémet.

   Emlékeztettem magamat, hogy bár kezdtem éhes lenni, és Padlizsán rondasága is megrémített, semmi esetre se harapjak, mert megígértem Türkiznek.

   Lila, csúf arca hámlott, és gyomorforgató bűzt árasztott, miközben tele volt hegekkel, meg akkora kráterekkel, mint amekkorák a Holdon vannak. A nyakán és az állán még néhány helyen ott vöröslöttek a reggeli borotválkozás nyomai. Átütött a bőrén a vérének kesernyés illata, mely gazdája ocsmánysága ellenére is csábítón hatott rám.

   De nem szabad megharapni. Bírd ki Anna, bírd ki…

   Nyugalmat erőltettem a vonásaimra, nehogy elfintorodjak az undortól és a vágytól, majd kitátottam a számat. Ne harapj, ne harapj, ne harapj…

   Padlizsán belekandikált, aztán közölte Vörössel, hogy a leheletem kellemes, minden fogam tejfehér, egészséges ragadozó fog.

   Aztán gondolom játékból, vagy kíváncsiságból megkocogtatta a szemfogaimat. Mintha áram futott volna végig rajtam.

   Már nem tudtam világosan gondolkodni. Minden illat ezerszeresére erősödött. Padlizsán csak húsz centire volt tőlem. Mély torokhangú morgás tört fel a torkomból. Most azonnal, rögtön, vért akartam, és sokat,  mindegy volt kiét.

   Kirántottam a kezem Türkizéből, és rávetettem magam Padlizsánra, akinek kirepült a kezéből a fémpálca, amivel a fogsoromat nézegette.

   A szemfogaim, égtek, bizseregtek. Vér, vér, vér!!! – zakatolt bennem a sürgető éhség. Már majdnem belemélyesztettem Padlizsánba az agyarimat, amikor egy kezet éreztem a fejemen.

 - Anna! - hallottam Türkiz szigorú hangját felülről. – Elég!

   Nehezen, de sikerült elengednem Padlizsánt. Erőnek erejével elnyomtam magamban a vért követelő részemet, és még mindig a rendőrfőnökön térdepelve Türkizre néztem, aki odanyújtott nekem egy vörös lével teli tasakot.

 - Nesze, egyél… és engedd el végre Ödön urat. – engedelmeskedtem. Ráharaptam a zacskó vérre, és belekapaszkodva Türkizbe, a háta mögé léptem. A nap hátralevő részében nem váltam le az alkotómról, főleg mert Padlizsán hirtelen felindulásból majdnem lepuffantott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Splatter

(Blots, 2010.01.09 19:47)

Elolvastam... Már várom, hogy akcióba lépjen.