Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sztyoppa

2009.09.28

Sztyoppa

 


 

 

N

agyon, nagyon türelmetlen voltam. A sofőröm a tőle telhető legnagyobb sebességgel hajtott, hogy végre elérjünk a város másik felén található elmeklinikára. ez azt jelenti, hogy maximum öttel vánszorgott a kora reggeli, budapesti dugóban.

      Hogy valahogy levezessem a bennem gyülemlő feszültséget, dobolni kezdtem a kocsiajtóra rögzített műanyag kapaszkodón. Minél hamarabb szerettem volna betölteni ugyanis az állásomat, melybe hosszú keserves harc árán sikerült bekerülnöm. Ez nem volt más, mint kitúrni a jelenlegi, pontosabban a volt főorvos igazgatónőt. De végül sikerre jártam.

      A biztonság kedvéért még egyszer ellenőriztem a PDA-mon a mára betervezett tennivalókat. Például, ha odaértem, üdvözölni és ellenőrizni az új alkalmazottaimat, hogy megjelentek-e teljes számban. Átnézni az aktáikat, hogy megfelelnek-e pszichikailag a feladatukra. Aztán körútra indulni a kórtermek között, felmérni a betegek állapotát, és ennek megfelelően eljárni. E sem mertem képzelni, milyen állapotban lesznek majd… A fő ok, miért meg kívántam kaparintani az intézetet, az volt, hogy embertelen körülmények között tartották a betegeket, nem foglalkoztak velük, vagy ha mégis, akkor rosszabb állapotba kerültek, mint a kezelés előtt. Ráadásul rengeteg egészséges volt közöttük, akik csak a rajtuk tesztelt gyógymódok után lettek elmebetegek. Pedig elég lett volna csak beszélgetni velük egy kicsit. Nonszensz, hogy diplomás pszichiáterek nem foglalkoznak a beteg lelkével, csak egyből „meggyógyítják”.

      Egy a lényeg: közel három órás autóút után végre megérkeztünk. Kívülről az épület teljesen normálisnak tűnt, már amennyire egy diliház normális lehet, ugye. Szögletes volt, háromemeletes, nagy üvegablakokkal. Mindezt, az után tudtam megállapítani, hogy beértük  magas kőfalkerítés mögé, az épület parkjába. A kórházat a telek két oldalával szintén kőfal kötötte össze. Mögötte bizonyára az udvar található, ahová azokat a betegeket fogom majd kiengedni, levegőzni, kik képesek sétálgatni.

      A épület előtt ápolók, ápolónők, biztonsági őrök, takarítók, meg még ki tudja kik ácsorogtak. Ők voltak az én közel százfős legénységem. Mind rám vártak, hogy elővegyem a kulcsimat, és megkezdhessék végre a munkájukat.

      Mikor kiszálltam a kocsiból, odaköszöntünk egymásnak, kezet ráztam egy csomó emberrel.

      Kinyitottam, és átható dohos bűz áradt ki az ajtón. Mielőtt még fuldokolni kezdhettem volna, valaki megszólalt hátulról:

 - Fiúk! Dolgunk van! – aztán odalépett hozzám. – Jó reggelt főorvos úr. Én vagyok az új takarítóbrigádjának feje. Kovács Róbert vagyok.

 - Örvendek. – mosolyogtam rá a kék egyen pólóban (bizonyára a takarítócégé volt), és farmerben feszítő, középkorú, őszes, izomkolosszus emberre. Beözönlöttek az épületbe, és talán a puszta jelenlétüktől, de már nem volt annyira erős az dohszag.

      Jómagam nekiálltam beszédet mondani a terveimről, meg az elvárásaimról, aztán tartottam egy rövid névsorolvasást. Majd beinvitáltam az embereimet, és nekiláttunk, hosszú fáradságos, és remélhetőleg áldásos munkánknak.

      Először is utasítottam mindenkit, hogy jöjjön utánam. Minden kórterembe bementünk. Itt most nem említeném a szörnyű higiéniai, fizikai, és lelkiállapotokat, amivel találkoztunk, mert történetem összességében véve egyetlen betegről szól csak. Egy a lényeg: minden szobára rá osztottam egy ápolót és egy biztonsági őrt, ahová kellett többet is, azzal az utasítással, hogy érjék föl  fizikai állapotukat, mosdassák meg őket, beszélgessenek velük sokat. Igyekezzenek fel mindent, amit tapasztalnak, és legyenek nagyon figyelmesek, és kedvesek.

      Sokáig tartott, de mire a nap leszállni készült, és a klinikát, úgy ahogy belülről is kipofoztuk, végre elérkeztem a pszichiátria utolsó korterméhez, az ezernégyeshez.  Harmadikos volt, jól eldugulva, Egy WC és egy mosoda közé.

      Odabent teljes sötétség uralkodott, mikor végre megszokta a szemem (és az orrom a szagokat, melyek arról árulkodott, hogy a betegnek nem volt lehetősége kimennie), végre ki tudtam venni a sziluetteket.

      Felkapcsoltam villanyt, hogy jobban lássak. Itt legalább működött, volt ugyanis, ahol nem, és hív kellett a karban tartókat.

      Egy fiatal, tizenhat, tizenhét év körüli alultáplált lány feküdt a padlón anyaszült meztelenül, és egy darab krétával rajzolgatott linóleumra (ezt is be kell majd fedni gumival…). a mai napig nem tudom, hogy-hogy kerülhetett hozzá az a kréta.

      Testét néhol rászáradt vér borított, hogy a falakat és padlót is. Sőt a mennyezetet is. Sérülés mindenesetre nem látszott rajta, ezt első ránézésre is megtudtam, állapítani.

      Nem nézett, föl, észre sem vett minket, csak rendületlenül rajzolgatott tovább az alkarjára támaszkodva. Az orra szinte a padlót súrolta, ahogy rajzolt. Odamentem mellé, letérdeltem hozzá, d erre sem reagált.

      Egy gyönyörű nőt ábrázolt a rajza, finoman kidolgozott hajjal, macskapupillás szemekkel. A nő szája vicsorított, a lány épp a hatalmas szemfogakat kontúrozta át ezredszer is.

 - Hmmm… Nagyon szép. De nem gondolod, hogy négy metszőfognak kellene lennie? Már pedig én itt csak kettőt látok…  - összerándult. Rémülten felordított, gyorsan guggoló helyzetbe ugrott, majd kirúgta a lábaimat, amitől én felborultam. A velem tartó biztonsági őr riadt kiáltást hallatott, a lány pedig gyorsan bearaszolt az egyik sarokba. A krétát olyan görcsösen szorította, hogy ripityára tört az ujjai között, se nem kék, se nem zöld, se nem szürke tekintetében, pedig egy üldözött, sarokba szorított állat vadsága és ijedsége villogott. Szaporán szedte a levegőt.

      Az őr felsegített, aztán intettem neki, hogy kint várjon. Lassan odasétáltam a lányhoz, aki igyekezett minél kisebbre összehúzni magát.

 - Nyugodj meg kérlek. – mondtam neki halkan, a tőlem telhető legmegértőbb, és legbarátságosabb hangon. – Nem akarlak megijeszteni, és nem akarlak bántani sem. –úgy tűnt lassacskán megnyugszik. A légzése is kezdett rendszeressé csillapodni. Végül elhaló, rekedt, szomorkás hangon megszólalt:

 - T-tudom. Bo-bocsánat én csak…

 - Ugyan! Nem kell elnézést kérned. Én is biztos így reagáltam volna, ha megzavarnak, miközben belemélyedek az alkotásomba. – még mindig riadt volt a tekintete, de most már kíváncsiság is csillant benne.

 - M-maga szintén sz-szokott rajzolni?

 - Ne, de biztos így lenne.

 - Miért nem rajzol?

 - Nincs hozzá tehetségem.

 - Ó. – mondta végül, és hallgatásba burkolózott.

 - Leülhetek melléd?

 - Mm. – ezt igennek vettem.

 - Nem foglak sokáig zavarni, csak szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni rajtad.

 - Miféle… - kezdett bele ijedten, de gyorsan elmagyaráztam neki:

 - Meghallgatni a szívveréseidet, vérnyomást mérni, megnézni, hogy megfelelően működnek-e a reflexeid –bár úgy vettem észre, hogy igen-, megnézni, hogy egészségesek-e a fogaid, milyen jól hallasz és látsz… ilyesmik.

 - Rendben. – motyogta az orra alá. Hozzá is láttam egyből. Többnyire jók lettek az eredményei, bár a pulzusa meglepően gyors volt, míg a testhőmérséklet és a vérnyomása a szokottnál kicsivel, nem vészesen alacsonyabb. Ekkor figyeltem meg jobban: hosszú gesztenyebarna haja volt, száraz, fénytelen, és töredezett. A dereka aljáig ért. Sápadt keskeny arcán halványan szeplők sejlettek fel, és elképesztően sűrű, hosszú szempillái voltak. Bőre is nagyon fehér, termete pedig nagyon sovány: kiálltak a kulcscsontjai, a bordái, a lapockái, és a szeméremcsontja is. Nőiességét tekintve sem volt túlfejlett, de azért teljesen fejletlen sem. Törékenységéhez hozzájárt alacsonysága, mikor megértem, kiderült, hogy alig éri el a százötvenhét centit.

      Nem nagyon szólt hozzám, én is csak akkor szólaltam meg, amikor megkértem, hogy nyissa ki a száját (gyönyörű, szabályos fogsora volt), vagy sóhajtson mélyeket. Mikor végeztünk, újra beszéltetni kezdtem:

 - Szabad tudnom a neved? - egy pillanatig elgondolkodott, aztán kibökte:

 - Sztyoppa.

 - Hmmm… Különös név.

 - Ez jutott először eszembe.

 - De ez csak egy kitalált név, nem? Mi az igazi neved?

 - Igazi nevem nincs. – felelte szelíden. - Soha nem is volt. – egy pillanatra elrévedt, aztán csakúgy magának, folytatta: - Évszázadokkal ezelőtt is csak az emberek ragasztottak rám mindenféle neveket… Senki sem mondta meg az igazit.

 - És ők milyen neveket adtak neked? – kérdeztem, miközben sebesen jegyzetelni kezdtem.

 - Hmmm… Voltam démon fattya, dög, démon, sátán küldötte, némber, boszorkány. De voltam a halál angyala is, mígnem vámpírnak kiáltottak… Csak ők tapintották rá az igazságra.

 - Kik?

 - Akik vámpírnak mondtak. De ez sem takar engem egészen. Így mivel nincs igazi nevem, legyen csak Sztyoppa. – aha. Akkor ő…

 - Sztyoppa, meg tudod mondani, hogy hány éves vagy?

 - Ebben a testben tizennyolc.

 - Ebben a testben? -… vámpírnak képzeli magát?

 - Igen. Ez csak egy reinkarnáció…

 - Értem. - biztos, hogy vámpírnak képzeli magát, gondoltam magabiztosan. Ez a bizonyságom, hamarosan érvényt nyert.

 - Sztyoppa, emlékszel még, hogy kerültél be ide? – tekintete erre elborult.

 - Igen.

 - Elmeséled nekem? – mélyet, szaggatottat sóhajtott.

- Kábé két hete történt. A váci úton sétáltam, mert bevásárló körútra indultam. Ruhát, cipőket akartam venni, hogy aztán átmetrózzak Budapest másik felébe, hogy beszerezzek néhány könyvet, meg egy basszgitárt. Kellett a zenekarba…

 - Zenekarba?

 - Ja, volt egy bandám… De aztán ebből annyi lett, hogy ahogy sétálni kezdtem abban a vársárló utcában, hirtelen éreztem, hogy elkezdődött… Születésem óta tisztában voltam azzal, hogy egy napon elkezdek majd vámpírrá válni… hiszen, emlékeztem rá, mi vagyok igazában. Az a nap volt az. Már átéltem egyszer, sok-sok éve, és tudom, hogy nem éppen kellemes... Ez alatt azt értem, hogy pokolian fájt… Annyira, hogy üvöltözni kezdtem tőle. És ezért…

 -… ide utaltak. –fejeztem be helyette a mondatot. – És ez az átalakulás végül is tejesen végbe ment?

 - Ó, igen. – felelte, és furcsán csillogott a szeme.  - Még a szárnyaim is kifejlődtek…

 - Értem. Köszönöm, hogy elmondtad. Most elmegyek, és beküldök egy ápolónőt, aki finom meleg vízben megfürdet. Aztán kapsz vacsorát, bizonyra éhes is vagy. Addig kitakarítják ezt a szobát, és lesz egy normális ágyad is…

 - Szeretnék kérni két dolgot, ha nem baj… - kezdte Sztyoppa. – Szeretném, ha egy ablakos helyiségben lakhatnék, és jó volna, ha lenne egy köteg papír, meg valami íróeszköz, hogy rendesen is rajzolhassak. Ugye lehet? – nézet rám kérlelően, és talán egy kicsit félve.

 - Persze, Sztyoppa.

 - Téged, hogy neveznek?

 - Zalai András vagyok. Jó estét!

 - Jó estét…

      Másnap reggel az új szobájában köszöntöttem. Sokkal ápoltabb volt, mint előző nap, és most már egy kék pizsoma is volt rajta. És most is rajzolt.  Ezúttal, egy vastag köteg papír fölé görnyedt, és ceruzájával széles slunggal, vad gyors mozdulatokkal, örökített meg valamit. Mikor megszólítottam, most is összerándult, de nem ijedt meg annyira, mint tegnap.

 - Szegénykém, mindig sikerül téged megijesztenem… - mondtam sajnálkozva. És elővettem a jegyzőfüzetem, hogy megint leírhassam bele a beszélgetésünket, hogy aztán később kielemezhessem.

 - Ez van, ha megszűnik tér, idő, papír, ceruza, és csak a rajz és én maradunk… - felelte emelt hangon, elmélázva.

 - Ez nagyon érdekes.

 - Ja, neked is ki kéne próbálnod. – feltűnt, hogy tegnap óta a magázódásról tegezésre tért át. Örültem neki, ez azt jelenti, hogy valamivel oldottabb a kedélye.

 - Hogy aludtál?

 - Sehogy.

 - Miért, rémálmaid voltak? Valami baj van?

 - Nincs. Én nem alszom. –közölte végtelenül egyszerűen és higgadtan.

 - Reggelit kaptál már?

 - Mmm. – ezt is igennek vettem.

 - Jó volt?

 - Mmm. Finom volt, igen… Nem akarok telhetetlen lenni, de…

 - De?

 - Nekem igazából másra van szükségem… - és elpirulva lesütötte a szemét.

 - Mire? Hogyan, most rögtön megadhatom…

 - Vérre. – vágta rá röviden, és meglehetősen tömören. Leírtam, és aztán válaszoltam:

 - Ne haragudj, de ezzel nem szolgálhatok.

 - Kár. – nem volt sértődött a hangja. Egyszerűen csak tudomásul vette. Másra tereltem szót.

 - Tegnap azt mondtad, ez, ahogy most vagy, egy reinkarnáció. Mikor éltél korábban?

 - Régen, az előző életemben, ezernyolcszáznegyvenkilenc tavaszán haltam meg. Bem seregében harcolva, mikor Bem apó irányítása alatt bevettük Nagyszebent, március tizenegyedikén. Áttörtem a városfalat, és egy hatalmas lezúduló kő elcsapta a fejem… - mindezt közönyös arccal adta elő, egy tündérmesét mesélő nagyanyó kedves, nyugodt hangján. – De addig a kezdetektől fogva éltem.

 - Mégis mennyi idős voltál akkor?

 - Hmmm… Nem t’om. Mikor jelent meg az első sumér városállam?

 - Ööö…

 - Na, én akkor más javában éltem, és tizedeltem a homo sapiens sapienst. Szép idők… - sebesen jegyzeteltem. Ez aztán az érdekes eset!

 - Hű, akkor jó sok mindent megéltél.

 - Ja. Csak azt bánom, hogy a két világháborúról, ötvenhatról, meg a rendszerváltásról lemaradtam. Kihagyni azt a vérfürdőt… Mmm… Meg hát lehet, hogy tudtam volna segíteni. Igazán szomorú, ami trianonnál meg a többinél történt. Na, tessék: meghalok, erre meg mi van… ? –könnyedén beszélt, szinte monoton hangon. És közben egyszer sem nézett fel a rajzolásból. Azért még hozzá tette:

 - De hát ez van… Az én hibámmal már nem lehet mit kezdeni. Akkora hatalmam meg nincs, hogy visszautazzak az időben. Pedig, elvileg meg lehet csinálni. Habár… - tűnődött el egy pillanatra, és töprengő arccal felnézett. – Lehet, hogy akkor az sem lett volna elég, ha besegítek. Azt mondják, hogy mindegyik egy bosszantó huszonkettes csapdája volt. – azzal visszafordult a rajzhoz. Én pedig mindent szórul-szóra leírtam. Igen különös eset, igen különös…

      Aznapra megköszöntem szíves figyelmét, hiszen ebédidő következett. Eztán legközelebb este látogattam el hozzá, hogy felmérjem fizikai állapotát.

      Így ment ez egy hétig kérdeztem többek között a családjáról, de csak annyit válaszolt, hogy igazi sosem volt neki, csak különféle szerelmi ügyei, vagy ezer, de azokhoz meg semmi közöm, mondta.

      Végül is gaza van. Akárhogy nem kérdezhettem a szeretőiről, igazán dús fantáziáról vallott volna, mindnek a teljes leírása. Beszélgettünk világ változásairól, a letűnt korok ostoba politikusairól, Caesar-ról, aki köpcös volt, és a kalózkodás fénykoráról, valamint a szamuráj rend megjelenéséről Japánban. Mindent úgy mesélt el, mintha ő maga is ott lett volna.

      Mindez persze abszurdum és képtelenség, de csodálatraméltó képzelőerőről árulkodik.

      Egy héttel később úgy döntöttem, elég beszámíthatónak ítélhető ahhoz, hogy kiengedjem az udvarra egy kis levegőzésre. Ennek roppantul megörült, és bár az arca rezzenetlen maradt, a szeme vidáman csillogott.

      Igazán különös tekintete volt, a megállapíthatatlan színű szemeivel, melyek a kék, a zöld, és a szürke határán ingadoztak. Megfigyeltem, hogy a pupillái keskenyek, mint egy macskának, és vékony aranycsík fut körbe körülöttük. Mint a padlóra rajzolt nő szemei. Talán saját magát ábrázolta.

      Visszatérve a sétára, annak előestéjén, mikor közöltem Sztyoppával az ajánlatomat, harmadszor is kért valamit:

 - Zalai… - kezdte halkan.

 - Mondd! – kértem lelkesen. – Mit szeretnél?

 - Én… kérnék valamit.

 - Csak rajta!

 - A holnapi sétámnál… Szeretném, ha itt lenne az előző ápolóm, bizonyos Ujfalvy Antal… - Sztyoppa kérésén kissé megütköztem. Úgy tudtam, hogy meglehetősen rosszul bántak vele, énelőttem. Verték, sokkolták, hidegzuhany alá tették, meg szurkálták… Nem tudtam mire vélni a kérését. Mindenesetre megígértem neki, hogy holnapra előkerítem Ujfalvy Antalt. Aztán még azt kérte, hogy holnap a szokásos pizsoma helyett hadd viseljen farmert, pólót, és tornacipőt. Különös kérés volt ez is, de megígértem neki. Kíváncsi voltam, hogy a csodálatos meséi után mire akar kilyukadni.

      Eljött ez a nap is. Sztyoppa az első találkozásunk óta először mosolygott, és vidáman feszített egy fekete trikóban, csőszárú, kék farmerben, és magas szárú tornacipőben. Megköszönte, és vidáman csacsogni kezdett valamit Arisztotelészről, hogy miután megállapította a fürdőkádjában a kiszorított víz súlyás tételét, egy szál semmiben, a fürdéstől habosan, heurékát ordibálva rohangált az utcán, és senki nem nézte hülyének. Aztán bele kezdett egy másik történetbe a sasorrú Mátyásról, akinek üldözési mániája volt, viszont épp ezért tudott egy csomó emberen segíteni.

      Mire ennek a történetnek is a végére ért, kijutottunk az udvarra nyíló teraszra. A terasz lépcsőjének tövében ott volt Ujfalvy, aki zavartan nézelődött, és nem vette észre az újonnan érkezetteket, vagyis minket.

      Sztyoppa megtorpant mellettem. Arca elkomolyodott, és szemében furcsa tűz vibrált. Egészen kitágult a pupillája. Vajon mit érezhetett? Ám, mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy mi lelte, baljóslatú hangon megszólalt.

 - Zalai.

 - Igen?

 - Te egy nagyon jó orvos vagy.

 - Köszönöm…

 - De egy szavamat sem hitted el. Igazam van? – kérdezte fagyos, ellentmondást nem tűrő hangon.

 - Én…

 - Kár, hogy nem hittél nekem. De te egy jó orvos vagy, egy kiváló pszichiáter. Csak kicsit ostoba is, mint minden úgynevezett egészsége ember, aki egy gyogyóból valóval beszélget.

 - Öhm, én…

 - De te legalább figyelsz ránk, és törődsz velünk. Kitűnő elmegyógyász vagy, Zalai. –Levegőt vettem, hogy, mondjak valamit, de belém fojtotta a szót:

 - Éppen ezért maradsz te életben, ő pedig nem. – sziszegte ördögi vigyorral a képén. Most tűnt csak fel, milyen nagyok szemfogai. Csak két metszőfoga volt. – Ideje volna hinned a vámpírokban, drága Zalai!

      Azzal felröppent. Nem tudom, mikor növesztett szárnyakat, csak azt, hogy mozdulni sem tudtam, hát még szólni!

      Bukórepülésből fékezett le Ujfalvy mellé. Mire amaz megnyikkanhatott volna, Sztyoppa vadul beleharapott a nyakába, aztán felemelkedett, és eltűnt vele örökre.

      Őrégért akartam kiáltani, de abban percben rájöttem, hogy teljesen felesleges. Úgysem lehet elfogni. De azért elgondolkoztam ezen az egészen. Ezek szerint, amire ő tanított, az egyfajta ajándék volt a szívességeiért cserébe? Nem elég meghallgatni, meg is kell hallani mások mondanivalóját.

 

      Tíz-egynéhány évvel később, behoztak egy magas, sápadt, sötéthajú férfit, aki nem emlékezett a nevére, és azt állította magáról, hogy egy Sztyoppa nevű vámpírrá változtatta. Egy tasak nullás vért kapott vacsorára…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hát ez...

(Lilly, 2010.06.02 17:49)

Nagyon jó! És a vége! Nullás vér :) Értesz ahhoz, hogy csattanós befejezést írj. NAGYON értesz hozzá. :)

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.09.29 15:02)

Fő a skizofrenizmus....

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.09.29 15:00)

Hát ööö. Igen és nem. Valóban volt némi vér, mikor kifejlődtek a szárnyai, és az tényleg abban a kórteremben történt. De a fő ok, az, hogy kínjában, mivel nem jutott másképp élelemhez...
...
Hmmm... Remélem innentől kitalálod.

( Villő: Még szép, hogy nem figyeltem oda Csehovra. Az lehet, hogy én felérek hozzá, de ő hozzám, biztos nem!)
(Párka: Miért csak egyes számban beszélsz, te sálas egoista?!)
( Villő: Ki a sálas?!)
( Párka: Te.)
( Villő: Tudd meg, hogy azért nem írtalak bele, mert TE mellőzhető vagy. Míg ÉN, természetesen nem.)
( Párka: >X !!!)
( Villő: MI?! >O !!!)
( Kasi: elég lEGYEN MOST!!!)
( Villő&Párka: POFA BE!!!)
( Kató: ...és így ért véget egy szép nap...)

Cerberos

("denehézaziskolatáska...", 2009.09.29 14:51)

Oké, hogy te tényleg Bulgakov alapján írtál, de tényleg van némi köze Csehovéhoz. (Hiába, nagy elmék, ha találkoznak: értsd te és Csehov!) Különben pedig fantasztikus! Csak kicsit nyomasztó. Már attól féltem, Hogy Zalai beleőrül abba, amit látott (kicsit Bulgakovi fordulattal, mint Varenuha).
Átütő a jelenet, mikor Sztyoppa meztelenül rajzolgat a kórteremben! Hatalmas! Nagyon tetszett! (A vér azért került oda, mert brutálisan kínozták vagy mert ott fejeződött be az átalakulás? Az, hogy még a plafon is véres arra utal, hogy a szárnyai biztos ott jelentek meg.) Mellesleg ezt is simán lehetne folytatni! (Remélem vetted a célzást.)
A szitu különben kicsit emlékeztet a 9...8...7... -re.
Szóval szuper!

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.09.29 14:50)

Neeem. Ennek nincs folytatása. Ez ilyen kis egyke, mint a vámpír maskája (direkt s-sel).

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.09.29 14:46)

Köszönyöm.... pirul-pirul....

Ehhem-ehhem

De. NEM "jő", hanem, JÓ.
ÉS. NEM "ihletet", hanem IHLETETT. (legalább is ebben a minőségben.

Ehhem-ehhem.

Maron

(Maron, 2009.09.29 14:45)

Nekem is tetszik bár néha kimaradtak betűk... lesz ennek még folytatása??? mivel lehet ha úgy akarod...

Turul

(Szirka, 2009.09.29 14:30)

Ez nagyon, jóóóóóóóóóó... Bulgakov minden műve megbocsájtva, amiért ilyen jő kis vámpíros történetet ihletet.

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.09.28 20:16)

Na? Na? Naaaaa????

Viva Bulgakov!

Nananananananananannaaa???