Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Telihold

2010.01.01

- Telihold -

 

     Sly a sarokban ült, állát az ujjai hegyére támasztva, és a rácsokon túli mozgásokat figyelte. Azért választotta ezt a helyet, mert fölötte, a plafonon ablak nyílt, ahonnan egyenesen rávilágíthat majd a hold fénye.

     Most az egyszer kivételesen alig várta, hogy átalakuljon holdtöltére. Tudta, hogy csak így van esélye kitörnie innen. Ha ez megtörtént, elintézi Ullmann-t, aztán lehetőség szerint O’scarry-t is. Utána pedig végleg lelép innen. El fog tűnni örökre, és elfelejti Izzy-t és Ian-t. Így lesz a legjobb. Amúgy is kezdett elege lenni az emberekből.

     Miután megérkeztek Monte Charlotte-ba, nem a helyi börtön, hanem egy másik hely irányába hurcolta őt Ullmann. Valahová a föld alá. Mindenesetre az egész bűzlött a vámpírszagtól, Sly érzékeny orra sehogy sem bírta megszokni.

     Hirtelen fémesen pendülő hangok sorozata hangzott fel, és Sly rájött, hogy köszöntésképpen Ullmann karistolja végig a rácsokat új karmaival.

 - Hogy ityeg? – vigyorgott rá Sly-ra, aki összeszorította a száját, és nem válaszolt. Csak követte fekete szemeivel ellenfele minden mozdulatát.

 - Ne légy ilyen morcos! – mondta neki Ullmann. – Nem akarsz beszélgetni?

     Sly nem válaszolt. Felső ajka megrándult, de megállta, hogy vicsorogjon. Ullmann elégetten nyugtázta magában, hogy kezdi felhúzni a fiút.

 - Pedig most már egyenrangú felek vagyunk! Úgy bizony! Akarod látni a szép új szemfogaimat? Nagyon nagyok és… ÉLESEK! – sziszegő hang kíséretében Sly-ra villantotta a fogsorát. A vérfarkas elfintorodott.

 - Tetszik ugye? Alig várod, mi, hogy beléd haraphassak! Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog… - hallatott egy túlságosan is erőltetett, kegyetlennek szánt nevetést, aztán színpadiasan Sly-ra meredt, és két karját ráfonta egy-egy rácsra.

     Sly megvetően kiköpött.

 - Szánalmas… - mormolta halkan, és sütött belőle a gyűlölet.

 - Szánalmas?! Úgy?! Te valóban az vagy, barátocskám! Vagy mégsem? Ó, bocsáss meg! Én nem tudlak sajnálni! – Ullmann közelebb rántotta magát Sly börtönének vasrácsaihoz. A vérfarkas csak erre várt.

     Gyorsan átalakult, elrugaszkodott, és acsarogva Ullmann torka felé kapott a fogaival. A vámpír épp idejében lépett hátra ahhoz, hogy megússza egy karcolással. De az egyik kezét még így is ottfelejtette, így Sly belemélyeszthette az agyarait.

     Ullmann felüvöltött a fájdalomtól, de volt annyi lélekjelenléte, hogy a másik kezével belemarkoljon a vérfarkas grabancába, és lerángassa a kezéről.

 - DÖGÖLJ MEG, KORCS!!! – rivallt rá Sly-ra fájdalomtól eltorzult arccal. A vérfarkas újra nekirontott a rácsoknak, de már nem tudott kárt tenni a vámpírban. Ekkor azonban új szereplő lépett színre: O’sccarry.

     Most is olyan sötét öltözéket viselt, mint korábban, üveges fehér szemeivel se perc alatt felmérte, mi folyt itt az érkezése előtt pár másodperccel.

 - Ullmann, ne játszadozz! – förmedt rá a zsoldosvezérre, aztán Sly felé fordult. – Te pedig várj szépen a sorodra! Ne aggódj, meg fogunk ölni. De most túl éhes vagyok ahhoz, hogy veled foglalkozzam. Gyere, Ullmann!

     A zsoldosvezér még egyszer rávicsorgott Sly-ra, aztán követte mesterét egy kiadós falat reményében.

     Sly visszaváltozott, és visszaült az iménti helyére. Hirtelen, anélkül, hogy fáradságot érzet volna magában, a feje előre bukott, és elaludt.

 

     Álmot látott. Azt világosan érezte, és tudta, hogy nem a saját fantáziája által kivetített képek sorát látja, hanem egy olyat, ami valahogy kívülről került a fejébe.

     Álmában a Fireheart házban találta magát, a konyhában. Izzy és Ian egymás kezét fogta, folyamatosan mormoltak valamit a mágia nyelvén. Közöttük, körülöttük, és az összes felületet beborítva varázskörök izzottak. Sly észrevette, hogy ő lényegében az egyikben áll.

     Izzy hirtelen felkapta a fejét, és abbahagyta a hadarást. Emiatt Ian is elhallgatott.

 - Mi az? – kérdezte suttogva az unokájától.

 - Azt hiszem, itt van… Sly! Itt vagy, ugye?

A fiú nem akart válaszolni, nem értette mi folyik itt, de mintha kényszerítették volna, mégis megszólalt. A hangja furcsán visszhangozva dübörgött végig a konyhán.

 - Itt-it-it vagyok-gyok-gyok-gyok…

 - Hol?

 - Az-az-az ablak-lak-lak-lak előtt-őtt-őtt… Nem-em-em-em láttok-tok-tok-tok engem-gem-gem-gem?

 - Nem – felelte Ian, - de érzünk téged, tudjuk, hogy itt vagy. Igaz azt hittük, láthatunk majd téged, de…

 - Megmondtam neked, hogy kizárt – szólt közbe Izzy. – Élő lelkét idéztük meg, nem egy halott szellemét.

 - Jaj, már, te is reménykedtél benne!

 - Igen, de…

 - Meghaltam-haltam-tam-tam-tam?

 - Nem. Arról van szó, hogy mágiával idehívtuk a lelked, hogy beszélni tudjunk veled. Igazából, olyan, mintha aludnál. Nem sokára visszaengedünk, de addig is…

 - Mit-it-it-it akartok-tok-tok-tok még-ég-ég-ég tőlem-lem-lem-em-em?

 - Bocsánatot szeretnék kérni – felelte Izzy, és nagyon bánatos volt a hangja. - Tévedtem veled kapcsolatban. Elítéltelek egy olyan dologért, amiről nem tehetsz.

 - És-és-és-és pedig-dig-dig-ig?

 - Hogy vérfarkas vagy. A karom miatt, pedig nem is te voltál az aki… Rettegek a vérfarkasoktól. De igyekszem tőled nem félni. Most már tudom, hogy te nem vagy olyan…

 - Milyen-lyen-lyen-lyen?

 - Szaggatós. – Sly felnevetett. A hangja sustorgó patak hangjaként visszhangzott a két varázstudó fülében.

 - Sly! – hördült fel Ian meglepetten. – Te nevettél!

 - Szoktam-tam-tam-tam…

     A fiút hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha ketté akarna szakadni. Egy pillanatra maga előtt látta saját, furcsán élettelen testét, majd újra Ian konyhájában találta magát. A mellkasába tépő fájdalom azonban nem szűnt meg. Tudta, hogyha nem tér vissza gyorsan a testébe, valószínűleg nem éri meg a reggelt.

 - Siessetek-tek-tek-tek! Már-ár-ár-ár nem-em-em-em sokáig-áig-ig-ig-ig maradhatok-tok-tok-tok itt-itt-itt-itt…

 - A fenébe! – kiáltott fel Izzy. – Ian, még a végén megöljük!

 - Fiam, azért is hívtunk ide, hogy megmondjuk: tarts ki! Holnap érted megyünk, és megmentünk! Nem lesz baj, megígérem. Egyébként pedig holnap délután hatkor telik be a hold…

 - NE-ne-e-e-e!!! Átváltozom-zom-zom-zom! Nem-em-em akarom-rom-rom-rom, hogy-ogy-ogy eljöjjetek-tek-tek-tek! Végzek-zek-zek-zek O’scarry-vel-vel-vel és-és-és-és Ullmann-nal-nal-nal… Reménykedem-dem-dem-dem benne-ne-ne-ne, hogy-ogy-ogy-ogy rajtuk-tuk-tuk-tuk kívül-ül-ül-ül nem-em-em-em kell-ell-ell-ell megtámadnom-nom-nom-nom mást-ást-ást… Sosem-sem-sem-sem bocsátom-tom-tom-tom meg-eg-eg-eg, ha-a-a-a-a megsérültök-tök-tök-tök…!

     Sly rántást érzett a mellkasában. Érezte, hogy vissza kell mennie.

 - Engedjetek-tek-tek-tek vissza-sza-sza-sza…

 - Akkor is érted megyünk! – kiáltott fel Izzy. Aztán nagyapjával együtt újra a mágia nyelvén mondtak valamit, és…

 

     ... Sly felébredt.

Az iménti álomtól – vagy mégsem volt az? – furcsán lüktetett a mellkasa. Sly valóságosnak érezte, de azért nem volt teljesen biztos benne. Mindenesetre elfáradt tőle, ezért lehunyta a szemét és pár perc múlva újra elaludt.

 

     Artikulálatlan üvöltés ébresztette fel. Rájött, hogy Ullmann és O’scarry egymást túl licitálva próbálják őt felébreszteni. Nem tudta mennyi az idő, de érezte, hogy már csak órák kérdése, és átváltozik.

     Kinyitotta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és kinézett az ablakon. Az eget vastag felhők borították, ezért egyáltalán nem látta a holdat, vagy akár csak annak ezüstös derengését.

 - Nézd csak felébredt a kis Csipkerózsika! – gúnyolódott O’scarry, és sárgás fogaival rávigyorgott Ullmann-ra. Sly megdörzsölte a szemét, és mogorván megkérdezte.

 - Hány óra van és minek keltettetek föl?

 - Hallod, mester, milyen kényes? – sziszegte gúnyolódva Ullmann. – Eláruljuk neki?

 - Délután öt múlt tizenhét perccel, és azért keltettünk fel, hogy megmondjuk: el kezdhetsz imádkozni, mert hamarosan fel fogsz fordulni! – mondta vigyorogva O’scarry.

 - De jó nekem… - felelte epésen Sly. – És mikor akartok végezni velem? Bármikor megtehetitek, csak ne hatkor.

 - Miért ne hatkor?

 - Könyörgöm, az a legrosszabb időpont! Félek, hogy nem tudnék védekezni!

 - Az nem lenne izgalmas – morogta O’scarry minden meggyőződés nélkül. – Miért van veled valami kórság, mi elgyengít?

 - A vérfarkasok délután hat körül mindig visszaváltoznak emberré pár órára… Az erőnk nagy részét elvesztjük… Kérlek bármikor, csak akkor ne! Ne akkor, és ne a szabadban! Kérlek, kérlek csak ne… ne úgy! – rimánkodott Sly szívszorító hangon, és mellé fájdalmasan nyüszített is.

     O’scarry egy pillanatra elbizonytalanodott.

 - Márpedig hatkor fogunk megölni!

 - Ne, ne kérlek, ne! Csak akkor ne!

 - Akkor viszlát hatkor… Pancser!

     Mikor elmentek, Sly elégedetten belevigyorgott a markába. Már csak abban reménykedett, hogy mire eljön az idő, az összes nyüves felhő eltakarodik az égről, hogy akadálytalanul rávetülhessen majd a hold fénye. Ha ez sikerül már semmi sem állíthatja meg… És akkor…

 

     Végül ez az idő is eljött. Sly hirtelen görcsbe rándult és érezte, ahogy a csontjai megrepednek, átakarnak rendeződni, az izmaival együtt. Fekete karmai kíméletlenül és fájdalmasan vágódtak ki az ujjai hegyéből. A körmei időnként felszívódtak, majd újra kinőttek. A bundája kisebb-nagyobb részletekben tört fel a bőre alól, véresen, nyálkásan, hogy aztán visszahúzódjon. A torka hol berekedt, hol újra normális lett, ahogy a hangszálai folyamatosan megvastagodtak és elvékonyodtak.

     A feje majd szétrepedt a fájdalomtól. Könnybe lábadt a szeme, és a padlóra zuhanva vonaglott.

     De nem tudott átváltozni. A hold nem jött elő a felhők mögül, hogy gyorsan véget vessen kínjainak.

     Újra végigkaristolták a rácsokat, a hang túl hangos volt elgyötört agyának, fájdalmasan felvinnyogott. Kinyitották a rácsokat, és belemarkoltak a hajába, vonszolni kezdték a földön, valahová.

     Lépcsőkön cipelték föl rángatózó testét, feje a fokoknak ütődött. Nem tudott tenni ellene. Beszélgetők hangját hallotta, de nem értette mit mondanak, hiába erőlködött. Valaki szitkozódott, és belerúgott az ágyékába. Amúgy is csillagokat látott, ez az újabb élesebb fájdalom pedig mintha felerősítette volna a többit.

     Ajtó döndült, és hirtelen hideg esti levegő áramlott le a tüdejébe. Vitték még egy darabig, aztán ledobták a földre. Valaki éles hangon felnevetett, és záporozni kezdtek rá az ütések.

     Valaki éles karmaival belevágott a hátába, de már ahhoz sem volt elég ereje, hogy felsikoltson. Csak vonaglott, és görcsösen rángatózott tovább. Már csak erre volt képes.

     A sebei újra meg újra beforrtak. Csak ennek köszönhette, hogy nem vérzett el. Fogalma sem volt róla, mennyi ideje kezdődött el az átváltozása, de a hold már igazán elődughatta volna a ronda képét. Újabb rúgás.

     És ha ez megtörténne, akkor visszavághatna ezeknek a rossz szagú vámpíroknak.

     Beletapostak az arcába, érezte, hogy az orra, és az arccsontja betörik, aztán súrlódó repedő hangon újra összeforr. Vér ízét érezte a szájában…

Meddig fogja még gyötörni a hold?

 

     Vakító villanás döfött bele az éjszakába. O’scarry és Ullmann felnéztek Sly össze-vissza tört véres rángatózó testéről. Izzy-t és Ian-t látták maguk előtt, a két varázstudó ruháját és haját tépte a saját mágiájuk szele.

 - Engedjétek el! – kiáltott rájuk bátran Izzy. Ian eközben az égre emelte két karját és kántálni kezdett.

 - Különben?! – kérdezett vissza gúnyosan O’scarry. – Mi lesz?!

     Izzy nem válaszolt, csak elharsogott néhány szót. A tenyeréből sárga villám csapott ki és a mellén találta el a vámpír nagymestert. Ullmann látva, hogy mestere több métert repül mielőtt a földbe csapódik, felvijjogott, és agyarait előremeresztve hörögve rátámadt Izzy-re.

     Őrült kergetőzésbe kezdtek Ullmann tágas házának udvarában (ennek pincéjébe hurcolták el Sly-t). Izzy mágiával meggyorsította magát, Ullmann pedig vámpírsága miatt volt sebesebb, mint az átlagember.

     Sly eközben némán szenvedett tovább.

     O’scarry feltápászkodott, és bosszútól hajtva maga is Izzy-t kezdte üldözni. A lány lánglabdákat és villámokat hajigált feléjük, parancsára gyökerek nyúltak ki a fölből, és rátekeredett támadói lábára. A vámpírok könnyedén lerúgták magukról növényi bilincseiket, és megállíthatatlanul el kezdték sarokba szorítani a lányt.

     Ian eközben hadarva kérlelte a mágia nyelvén a felhőket, húzódjanak el a hold elől. Nagy nehezen sikerült, egy kis rés keletkezett a felhőtakarón, mely Ian intésére egyre szélesedett.

     A telihold ezüstös fénye töltötte meg a levegőt…

 

     Izzy-t a falhoz szorította a két vámpír. Alig kapott levegőt. Rúgkapált, szitkozódott, de túl erősek voltak, ő pedig túl komoly varázslatokat hajtott végbe ez alatt a két nap alatt, és elfáradt. Ullmann szélesen mosolygott: tudta, hogy nem sokára haraphat…

     Ám ekkor Izzy a válluk fölött átnézve Sly-t pillantotta meg. A fiú testén végigfutó remegés hullámokban terjedt a fejétől bozontos farka végéig.

     Izmai megvastagodtak, lábai megnőttek, nagy sarlós karmok vágódtak ki az ujjaiból. A szája közepén felhasadt a bőre, végig az egész koponyáján hátra, mögüle egy másik lény nagy fekete orra, és tőrszerű agyarai törtek elő. A szőre robbanásszerűen vágódott ki a bőre alól nyálkacafatokat lövellve szanaszét.

     Sly egyszerűen letépte a bőrét onnan, ahonnan még nem bukkant elő másik énjének bundája, aztán megrázta magát és elnyújtott farkas ordítást hallatott.

     A végeredmény hatalmas volt. És brutális. A két hátsó lábán járt, bár néha visszaereszkedett a mellsőre. Túlságosan farkasszerű volt ahhoz, hogy ember legyen. A szőre pengeként meredt szét, hátán fehér, kicsit véres csonttaraj futott végig a gerincén. Izzy meglátta a szájában az óriási tépőfogakat és a vörös ínyt, ahogy a szörnyeteg ásított egyet.

     Felnézett a holdra, és újra felvonyított. A vámpírok ijedtükben a földre ejtették Izzy-t. Megpördültek a tengelyük körül, és Sly-ra meredtek. Vagyis arra, ami a helyén állt.

     A vérfarkas négykézlábra ereszkedett, és lassan fenyegetően elindult feléjük. Méregette a vámpírokat – akik most már tudták, hogy Sly átverte őket, amikor a hatodik óra ellen rimánkodott -, melyüket volna jobb előbb elkapnia. Végül Ullmann felé fordult először.

 - Fuss, te ütődött! – rivallt rá O’scarry, a növendékére. Ullmann azonban csak állt egy helyben, reszkető szájjal, tágra nyílt szemekkel.

     A vérfarkas tekintetében éhséget és intelligenciát látott. Valahol a tudata mélyé felvisított egy pánikoló kis hang, hogy el kéne menekülnie, de meg sem bírt mozdulni.

     Izzy elfordította a fejét, szorosan becsukta a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét, de még így is pontosan tudta mi történik: a vérfarkas ráugrott Ullmann-ra és módszeresen leszaggatta a végtagjait, felhasította a hasát, és kivájta a szemeit. A zsoldosvezér még mindig élt és torka szakadtából sikoltozott, egészen addig, amíg a farkas meg nem könyörült és egy harapással el nem törte a gigáját.

     Sly ezután O’scarry felé fordult. Nekiiramodott, de a vámpír nagymester nem adta magát olyan könnyen, mit az előbb Ullmann. Ő kitért, sebesen átvágott az udvar másik felébe, és közben végig ócsárolta Sly-t, aki mindebből a mostani agyával egy szó értelmét sem fogta fel. Másik tudat irányította, amely számára minden emberi nyelv érthetetlen volt.

     O’scarry ki tudta cselezni Sly-t és bele tudott vágni a vérfarkas vállába. Azonban túl későn rugaszkodott, el, és a farkas fogai addigra összecsattantak a bokája körül. O’scarry azonban belerúgott Sly szemébe, így újra egérutat tudott szerezni.

     Tovább kergetőztek. Kerülgették egymást, néha-néha meg tudták sebesíteni a másikat, de a sérüléseik gyorsan beforrtak, ezért hasztalan volt minden próbálkozásuk. O’scarry túl óvatos volt ahhoz, hogy közelebb merészkedjen, Sly-nak meg esze ágában sem volt elmozdulni a helyéről.

     O’scarry előbb belátta, hogyha túl akar lépni a patthelyzeten, akkor cselekednie kell. Felfutott a tetőre, és onnan vicsorgott le Sly-ra.

 - Mutassak valamit, korcs dög? Csak vigyázz nehogy összepisild magad félelmedben! Nem csak neked van másik alakod! – göthösen felröhögött, aztán kétrét görnyedt.

     Szárnyak hasadtak ki a hátából. Bőrszínű vékony hártyás szárnyak, hatalmas tövisekkel egy-egy ízület végén.

     A gerince folytatásaként villás csontfarka nőtt. A látvány – akárcsak Sly-nál – itt is kirobbanó volt: ahogy a szárnyai szétrepesztették a bőrét, ruha-, nyálka-, bőr-, és alvadt vércafatok terítették be egyenletesen a tető egy részét. A farkával is így volt.

     O’scarry a levegőbe emelkedett, aztán a magasból zuhanórepülésre váltott, és belecsapódott Sly-ba.

     Izzy egy ide-oda guruló elmosódott vajszínű-fekete förgeteget látott. Torokhangú morgás és sziszegő hörgés közepette tépte szaggatta egymást a két szörnyeteg. Végül O’scarry belevágott Sly oldalába és szakadt szárnyakkal ugyan, de újra felszállt.

     Akárhányszor csaptak így össze, egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon, és O’scarry megint lázasan agyalni kezdett, hogyan győzhetné le a vérfarkast.

     Pillantása Izzy-re, majd Ian-re tévedt, és már kész is volt a terve. Néhány gyors szárnycsapással előbb az öreg, majd  lány felé kormányozta magát.

     Felkapta őket, és leereszkedett a tetőre. Sly azonnal felhúzta az ínyét és fenyegetően vicsorogva morogni kezdett.

 - Kapiskálod már, ugye? – sziszegte a vámpír nagymester. – Elmondom, mi lesz. Felrepülök velük a magasba, aztán ledobom őket. Ha maradt benned érzés, megölöd az öreget, és letéped a csaj másik kezét is! Mi szólsz?

     Fenyegető vonyításba hajló morgást kapott válaszul. – Áááá, szeretnéd már elkezdeni? Jó! – vihogott diadalmasan a vámpír nagymester.

     Izzy felsikoltott, ahogy O’scarry egy rántással újra a magasba emelte őt meg Ian-t. Sly nekifutásból felugrott a tetőre, a súlya alatt elengedtek a cserepek, és lecsúsztak. O’scarry feljebb libbent, ahogy röhögve elkezdett visszaszámolni. Aztán elengedte Izzy-t és Ian-t. Azok sikítva, üvöltve zuhantak alá, de a vámpír Sly-jal kapcsolatban elszámította magát.

     A vérfarkas ahelyett, hogy a két mágus után vetette magát, elrugaszkodott, és rávetette magát O’scarry-re, aki mindenre gondolt, csak erre nem.

     Sly beleakaszkodott a vámpír szárnyaiba, és még a levegőben sikerült letépnie az egyiket. O’scarry felordított fájdalmában és ijedtében, aztán felkavarva a port és a kiszakadt fűdarabokat, belecsapódtak a gyepbe.

     Bár a farkas O’scarry alá szorult, nem engedte el, magához szorította a vámpírt, aki kétségbeesetten beleharapott a farkas halántékába, és kitépett egy darabot a fejbőréből. Sly a vámpírt leszorítva hasra hengeredett, és a vámpír nagymester torkát is elharapta, akárcsak Ullmann-ét.

     Hirtelen csend lett. Izzy és Ian, aki magukat lelassítva túlélték kényszeredett szabadesésüket, az első néhány pillanatban nem értették mi is történt.

     Aztán észrevették Sly-t, aki vehemensen darabokra szedte O’scarry-t és Ullmann-t és megette őket.

     Mikor végzett, megint felvonyított a holdra, aztán szép lassan komótosan a két mágus felé fordult.

 - Ajaj – motyogta Izzy, - ez nem jelent jót ugye?

 - Hát nem úgy nézem… Készülj! – Kézfejük felragyogott, jelezve, hogy összegyűjtötték az erejük, hogy megvédjék magukat, ha esetleg Sly meg akarná támadni őket.

     A vérfarkas azonban csak állt velük szemben, fekete szemében tükröződött a hold. A szelet szimatolta nagy elmélyülten. A messzeségből egy másik farkas üvöltése hangzott fel. Sly megmerevedett, és a hang irányába fordult.

     Elnyújtva válaszolt, aztán eliramodott arra, amerre a hang gazdáját sejtette.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(hajjaj!, 2010.01.02 12:51)

Kegyetlenül izgalmas rész! Rohanok olvasni az epilógust, majd ott összegzem a terjengős mondanivalómat!