Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mosoly

2010.01.01

- Mosoly -

 

     Ian úgy káromkodott, ahogy Izzy még soha nem hallotta. A varázsló annyira mérges volt, hogy a lány a levegőt hirtelen forrónak érezte, és olyan fojtogatónak, mintha egy pár karmos mancs tekeredett volna a torkára.

     Pedig Ian haragja csak részben irányult rá: valahol saját magát is hibáztatta.

 - Mit mondtál neki?! – förmedt rá az unokájára.

 - Én cs-csak…

 - Izzy! Mit – mondtál - neki?

 - Csak azt hogy a falkája azért állt össze, hogy még több embert tudjanak megmarni. Igazam volt, ezért bedühödött, és elkezdett… elkezdett… - Izzy könnyekben tört ki. Ian agyán egy pillanatra átsuhant, hogy komolyan leszidja az unokáját, de aztán egy higgadtabb kis hang azt súgta neki, ne tegye.

 - Izzy… Nem kellett volna ilyet mondanod neki. Nem értem, miért kellett egyáltalán… De most már mindegy. – Odalépett a lányhoz és megölelte. Izzy zokogva fúrta bele a fejét az idős mágus szakállába.

 - Jól van… Nyugodj meg. Meg kell keresnem őt, nehogy valami ostobaságot csináljon, vagy valami baja essen. Rendben? Nem sokára jövök. Addig igyál egy bögre forró teát, és csak… várj… - Megpuszilta és magához szorította Izzy-t, aki valahogy hirtelen nyugodtabbnak kezdte érezni magát. Arra azonban nem volt elég ereje, hogy vissza tartsa Ian-t, pedig nem szerette volna, ha a nagyapja megkeresi Sly-t.

     A varázsló otthagyta őt, felvette nagy bundakabátját, és kiment az éjszakába. Még előzőleg felmarkolt egy adag kihullott farkas szőrt a kék párnáról.

     Megállt az udvar közepén, a tenyerére fektetve a szőrszálakat, és halkan mormolni kezdett a mágia nyelvén. A szőrök egyik csücske kéken felragyogott, és nyugati irányba mutatott. Ian elindult arra, és meg is találta Sly lábnyomait a hóban. Lángot idézett, hogy jobban lásson.

     A nyomok nyílegyenesen vezettek előre. Ian gyanította, hogy Sly a végkimerülésig futott, vagy addig, amíg le nem terítette a saját haragja, vagy fájdalma. Ki tudja melyiket érezte erősebbnek?

     Varázslattal gyorsította meg a lépteit. Hamar melege lett, az amúgy januárhoz képest is meleg éjszakában, de nem lassított. Addig nem, amíg rá nem talált Sly-ra.

     Végül a rét folytatásából következő lankás, dombos vidéken akadt rá. Majdnem elszáguldott mellette, az utolsó pillanatban szúrt ki egy derengő fehér alakot az egyik domb tetején. Először még így is azt hitte érzéki csalódás, de végül egy dobhártyaszaggató vonyítás győzte meg arról, hogy nem tévedett.

     A vérfarkas azonnal észrevette, hogy ott van. Megfordult és vadul villogó szemét Ian-ébe döfte. Kivillantott jegesen fénylő, hegyes, hófehér szemfogai, és halk figyelmeztető morgása jelezte Ian-nek, hogy most nem jöhet oda hozzá.

     Ian azonban mégis közelebb lépett hozzá, óvatosan, igyekezve, hogy ne csapjon zajt. Sly-t azonban nem lehetett megtéveszteni. Izmait ugrásra készen befeszítette, száját még szélesebb „mosolyra” húzta. Ian úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre, pedig Sly minden porcikája ellenségességet sugárzott felé.

     Még egy méter… és még egy… Sly acsarogva, morogva vakkantott párat. Elég ijesztőnek kellett lennie, de Ian-re ez még mindig nem hatott.

     Még egy méter. Most már túl közel került a vérfarkashoz, belekerült, hogy úgy mondjam, Sly öt méteres vonzáskörzetébe.

     A farkas elrugaszkodott. Ian meg sem próbált védekezni, pedig Sly karmai belemélyedtek a mellkasába, ahogy hátradöntötte, agyarai pedig riasztóan közel kerültek a varázsló torkához.

     Ian az arcán érezte Sly forró leheletét, és világosan felfogta, hogy a vérfarkas éppen a felsőbbrendűségét mutatja ki. Pontosan tudta, hogy minden, amit jelenleg tesz, befolyásolja majd Sly döntéseit, miszerint megöli-e vagy sem. Elvégre, annak ellenére, hogy megmentette Silvester életét, nincs mentsége rá, hogy vájkál Sly múltjában, kényszeríti, még ha szép szóval is, hogy olyan helyen tartózkodjon, ahol nem szeret, vagy legalábbis nincs kedve lenni. Bizonyára az sem volt túlságosan jó pont a vérfarkasnál, hogy ráerőltetett egy olyan beszélgetést, ami abszolúte nem hiányzott neki. És mikor már kezdett volna megbízni benne, rátámadt.

     Ian úgy érezte, hasonló módon cselekedne, mint Sly, ha a fiú helyében lenne. De még így is… még mindig makacsul ismételgette magában, végső soron miért is fogatta be a farkast. Hogy ténylegesen is megmentse. Hogy megváltsa. Önmagától…

     Lesütötte a szemét, mire Sly fenyegetően rámorrant. Egy pillanatig még jobban belemarkolt horgas fekete karmaival a varázsló kabátjába, majd egy figyelmeztető vakkantás kíséretében, óvatosan, ugrásra készen elhátrált Ian-től.

     A varázsló még nem volt benne biztos, hogy felülhet, nem tudta biztosan mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy Sly-éval egy vonalba kerülhessen a feje, így hát nyugton maradt.

     Sly eltűnt a látóteréből, de érezte, hogy még mindig ott van, és figyeli minden mozdulatát.

 - Ne haragudj – kezdte Ian csendesen, - hogy rád támadtam… de nagyon öhm… támadónak tűntél.

     Semmi válasz.

 - És Izzy… - torokhangú morgás, - ő egyszerűen csak nagyon fél a vérfarkasoktól, azért mondta… amiket mondott... De szerintem… a reakciódból úgy láttam, ez egy óriási sértés volt a részéről, és…

     Semmi válasz.

 - És ő nem tudta… nem gondolta át, ami kiszaladt a száján…

     Sly összecsattantotta a fogait.

 - Tudom, hogy… talán nem kellene ma már többet faggatnom téged, mert… észrevettem, mennyire magadba zuhansz egy-egy… válaszod után…

     Semmi válasz.

 - De még mindig segíteni akarok… rajtad. Szeretném tudni, miért érintett ennyire mélyen téged az a… falkádról szóló kérdés…

     Semmi válasz.

 - És akkor talán tudnék hatni Izzy-re, mert ő… Nem is tudom. Ő is kiborult… Azt hitte megölöd.

     Semmi válasz.

 - Tudod, miután elveszítette a karját, hosszú ideig annyira a sokk hatása alatt állt, hogy még varázsolni sem tudott rendesen. Sokáig nem szólalt meg, és nem nézett senkire. Nem evett. Csak ült a szobájában zsibbadtan. Éjszaka rémálmok gyötörték… csak akkor hallottuk  hangját, amikor álmában sikoltozni kezdett. Hosszú idő telt el, mire egyáltalán a bejárati ajtón kimert lépni. És még több időbe telt, mire olyan vidám lett, mint amilyennek a találkozásotok napján is láthattad. Habár… először akkor is megijedt tőled, hiába is próbálta leplezni.

     Semmi válasz.

 - Hiába telt el annyi év, hiába lett újra olyan vidám és felszabadult, mint amilyen a megtámadása előtt volt, érzem… Tudom, hogy éppúgy, ahogy benned, valami benne is eltörött…

     Semmi válasz.

 - Ezért gondoltam, hogy talán… ha ti ketten elkezdenétek megismerni egymást… akkor valamelyest meggyógyulhatnátok…

     Semmi válasz.

 - Észrevettem, mintha néha lettek volna szikrák közöttetek… Úgy éreztem, mintha kölcsönösen érdeklődnétek valamelyest egymás iránt…

     Semmi válasz.

 - Lehet, hogy tévedtem… Ezért ez az egész, ami ma történt az én hibám… Bocsáss meg nekem… hogy belerángattalak ebbe…

     Semmi válasz.

 - Én… felülhetek? Kezd hideg lenni a hó…

     Semmi válasz. Ian kezdte azt hinni, hogy Sly már a nagy monológja elején lelépett, ezért meglepődött, mikor…

 - Hát persze. – Egy erős hideg, hótól nyirkos kéz ragadta meg az övét és előbb felhúzta ülőhelyzetbe, majd talpra állította. Ian megkönnyebbült.

     Sly sötét tekintetéből még most sem tűnt el a megbántottság és a harag, de az arca valahogy más volt. Most már nem vicsorgott, sápadt bőre teljesen kisimult, viszont a két orcáján, az állán és a szája sarkában… Gödröcskék. Pici kunkorodó vonalkák.

     Ian nem hitt a szemének. Sly mosolygott.

 

     Ian már elég hosszú ideje magára hagyta. Talán már vissza sem jön, mert bár abban nem kételkedett, hogy a nagyapja valóban megtalálta-e a vérfarkast, az kizárt dolog, hogy még mindig életben maradjon. Az a dühöngő, őrült fenevad mostanra biztosan széttépte.

     Izzy szemébe egy-kettőre könnyek, szívébe pedig gyász, és emésztő gyűlölet szökött. Nincs más hátra, fel kell keresnie azt a zsoldosvezért.

     Felment a szobájába, és magára zárta az ajtót. Gyors gyakorlott mozdulatokkal felrajzolta a varázskört, és a szükséges rúnákat, aztán gyorsan pergő nyelvvel elhadarta azt a nyitó varázsigét, amivel a megfelelő helyre juttató teleport-kutat megnyithatja.

     Miután ezzel elkészült, megkeményítette, rendbe hozta magát, nem szerette volna, ha látszik rajta, sírt.

     Mikor ezzel is meg volt, egyszerűen beleugrott a kútba.

 

     Kékes villanás töltötte be a teret. Ullmann felordított a retinájába belevágódó kegyetlenül éles villanás miatt, és elfordult, nehogy még egyszer bármilyen nemű fényforrásba is bele kelljen néznie.

     Egyetlen hosszú percig nyomasztó csend támadt körülötte, és világosan érezte, hogy valaki figyeli. Az illető leereszkedően, fennhangon, meg is szólalt:

 - Egek… ! Micsoda rendetlenség! – Nő volt az illető. Csak nem az a… boszorkány? Ilyen hamar jelentkezett?! Pont most?! Még csak néhány órája ébredt fel miután… Még csak nem is evett még… Mi lesz ha…?

 - Hé, maga! – csattant fel a nő. Ullmann felmordult. – Igen, maga! Ön az a zsoldosvezér? Aki a fehér vérfarkast üldözi?

 - I-igen én vagyok… - nyöszörögte Ullmann.

 - Mi baja? Talán beteg? – lépteket hallott. Hirtelen megpördült a tengelye körül, és a tenyerét kifelé fordítva megálljt parancsolt.

 - N-ne jöjjön közelebb! Meg se moccanjon! – kiáltott rá a nőre, mikor rájött, hogy annak minden mozdulata étvágygerjesztő illatorkánt kavar az orrába, amitől haraphatnékja támad. – Maradjon ott!

 - De fényt azért csak gyújthatok?

 - Ne! Fáj… a fény… Még csak most…

 - Rendben, nyugalom.

 - …születtem. – Izzy nem tudta mire vélni ezt a kijelentést, de nem ért rá foglalkozni vele. Nem tudta érdekelni. Csak a feladatára koncentrált, ezért volt itt. Hogy megszervezze Ullmann-nal Sly elfogását.

 - Bizonyára tudja, ki vagyok, és mit keresek itt. Azt hiszem, jó lenne, ha elkezdenénk megszervezni, amiről írtam önnek. Nos, úgy vélem, a holnap délután lenne a tökéletes időpont. Amennyiben magának is megfelel, bólintson rá, és intézze el, hogy háromszor annyi katona tudjon kijönni Ian Fireheart házához, mint ahányan a Fenyősziklánál voltak…

 - Erről meg honnan tud? Hogy a Fenyősziklánál…

 - Én mindent tudok – mondta Izzy magabiztosan, fenyegető élt csempészve a hangjába. – És ne merje megkérdőjelezni a szavam!

     De ahelyett, hogy a zsoldos válaszolt, vagy ellenkezett volna, Izzy semmit sem hallott, csak egy hosszú szisszenő, hörgő sóhajt.

 - Nos – folytatta a lány, - ha mindebbe bele egyezik, én megígérem, hogy addig, mindent előkészítek, hogy az a vérfarkas se megszökni, se támadni ne tudjon. És pontosnak kell lenniük. Akkor? Benne van?

 - Igen.

 - Remek – válaszolta Izzy szárazon, megpörgetve az R-t. – Akkor holnap délután négykor, egy perccel se később, maguk körbeveszik a kék kört a ház nyugati oldalán.

     Ullmann úgy érezte, még egy perc, és ráugrik a boszorkányra, hogy szárazra szipolyozza az ereit. Úgy tett, mint aki megvakarja  fejét, de helyette beletépett a hajába, hogy a fájdalom feledtesse vele az éhséget.

 - Van még valami, amit tudnom kell?

 - Nem azt hiszem már nincs. Gondolom, fel akar kérni a távozásra.

 - Eltalálta.

 - Viszlát holnap. – A nő hadart valamit valami idegen nyelven, és egy újabb kék villanással el tűnt.

     Nem sokkal később az ablak melletti árnyékból kiolvadva megjelent Ullmann előtt O’scarry ocsmány, kárörvendő vigyorral a képén.

 - Neked aztán nem semmi önuralmad van, kedves gyermekem, Ullmann!

 - Fogd be! – hördült fel az újdonsült vámpír.

 - Pedig igazán jó illata volt nem? Most képzeld, el amikor a fogaid átszúrják a fehér nyakát, és ő kéjesen felnyög… vagy felsikkant. Mert lehet hogy sikítós… - Ullmann száj sarkából kövér nyálcsík csöppent a ruhájára.

 - És a vére… Mmmm… Hidd el nekem, cimbora, a vére íze igazán felülmúlhatatlan lenne… és az érzés, ahogy mellkasában feldübörög a szíve a ball mellébe markoló kezed alatt…

 - Azt mondtam hallgass! – sikoltotta túlságosan is rikácsoló, emberietlen hangon Ullmann, aki hirtelen azon kapta magát, hogy teljes erejéből O’scarry-re veti magát, új, éles szemfogait előremeresztve.

     Ám a vámpír nagymester egyszerűen csak elkapta a grabancánál fogva, és a szemközti falhoz csapta a zsoldosvezért.

 - Tartsd a távolságot, fióka! – csattant fel O’scarry. A hangja kegyetlen, csípős korbácsként vágott végig Ullmannon. – És nyugodj le! Hoztam neked ennivalót, ne aggódj. Durván éhes lehetsz, ha már rám, a teremtődre fanyalodsz. De azért remélem nem kell emlékeztesselek, hogy még egy ilyen, és széttrancsírozlak. Világos?

 - V-világos…

 - Akkor gyere velem… A hölgy már ott vár kint az udvaron. Teljesen megigéztem… - Ullmann nem várta meg, hogy mestere befejezze a mondanivalóját, helyette feltépte az ablakot, és kiugrott rajta.

     A nő valóban ott állt. Másmilyen szaga volt, mint a másiknak, de legalább olyan émelyítő. Csinos volt, Fekete csillogó haj, élénk kék bambiszemek, szív alakú arc, alacsony, töltött galamb test, csinos bunda és cipellő – ez volt Ullmann élete - halála - első áldozata.

 - Oh, édesem! Már azt hittem, sosem jön ki! Na, készen áll arra a bizonyos felejthetetlen éjszakára, amit megígért nekem? – búgta vágyakozó hangon, és ködös tekintetű szemeit keretező szempilláit csábosan rebegtette Ullmann felé. A zsoldos vezér elégedetten felmordult, mintha dorombolna.

     A nő csípőjét dobálva közelebb kígyózott hozzá, ő pedig O’scarry kaján, gonosz mosolyától kísértve odalépett hozzá, a fenekébe markolva magához rántotta, és beleharapott a nyakába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(Most mit mondjak? Csak én vagyok., 2010.01.02 12:23)

Ullmann és O'scarry jelenetei már az előző fejezetben is nagyon tetszettek. Végre visszaadtad a vámpírokat megillető személyiségjegyeket! (Ugyanis ők, mint azt együtt olvashattuk, nem voltak ám mindig olyan szende, szűzlelkű mimózák, mint a mostani twilight jellegű hősök!)Ez a gonosz mohóság nagyon tetszik!
Viszont aggódom Izzy miatt! Mi lesz ezután? Jaaaaaj, megyek folytatom az olvasását.