Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harag

2010.01.01

 - Harag -

 

 - Mit akarsz? - A vámpír hangja reszelős volt. Félhosszú, fakó, fekete egyenes haját az arca elé fésülve hordta, eltakarva ezzel az egyik teljesen hófehér szemét. A bőre halott szürkés árnyalatú, ő maga hórihorgas és csont sovány volt. Émelyítően édes illatot árasztott, és bár vonzotta Ullmannt, a zsoldos mégis úgy vélte, egy rothadó test szagát érzi.

     O’scarry ujjai körmök helyett csontkarmokban végződtek. Fekete-fekete volt az öltözéke is: szaténinge ujját, könyékig felhajtotta, hogy kilátszódtak vastag kékeszöld erei. Nem tűrte be szintén fekete bőrnadrágjába, amelynek szárát viszont betömködte csatos magas szárú csizmájába.

     Ullmann egyáltalán nem látta szépnek a vámpírt, ellentétben a közhiedelemmel. Sőt. O’scarry kifejezetten taszító látvány volt, mégis bűvölte, megigézte a tekintetét.

 - Nos? – kérdezte türelmetlenül a vámpír nagymester. – Minek hívtál ide? Ha csak azért, hogy engem bámulj…

 - Nem azért – vágott a szavába gyorsan Ullmann. – Azért hívtalak ide, hogy megmondjam, készen állok. Itt az ideje, hogy átváltoztass.

 - El fogod pusztítani a farkast, aki meggyilkolta  fivéremet? – kérdezte O’scarry élesen. – Mert eddig nem úgy láttam, mintha túl sok mindent tettél volna ezért.

     Ullmann válasz helyett O’scarry kezébe nyomta Izzy levelét. A vámpír előbb megszagolta a levelet, megérezte rajta a lány illatát. Felmordult az élvezettől, és megnyalta ajkát, mintha már is a fogaiban érezné Izzy vérét.

     Végül kinyitotta a levelet, és elolvasta. Tejfehér szeme réssé szűkült, ahogy sárgás agyarait kivillantva vészjóslóan elvigyorodott.

 - Ez jó… Ez jó! – nevetett fel száraz kegyetlen hangon. – Hogy sikerült elnyerni egy boszorkány támogatását?

 - Magától küldte – vont vállat Ullmann. – Teljesen magától. Én is meglepődtem, de azt gondolom, hogy amit a levélben leír, az bejöhet. Mindketten tudjuk, hogy Silvester Chastert nem könnyű elfogni, de úgy vélem ez használható. Ő az utolsó az Átkozottak közül, és nincs más vérfarkas a környéken rajta kívül. Egy boszorkány támogat. Hamarosan vámpír leszek. Semmi sem állíthat meg!

 - Én is így gondolom – felelte O’scarry. – Ne felejts el emlékeztetni, hogy a boszorkányt égessük el, miután leszámoltunk azzal a döggel. Sajnos a mágiája miatt rá nem hat a vámpírharapás.

 - És egy vérfarkasé?

 - Az sem. Akkor ebben maradunk. Ullmann…  – a vámpír nagymester a zsoldosvezérre villantotta élettelen szemeit, - azt hiszem ideje meghalnod.

     Ullmann elfintorodott a bajusza alatt, de nem szólt semmit, csak néhány öles lépéssel átszelte a távolságot maga és a vámpírja között és oldalra hajtotta a fejét szabaddá téve az utat a nyaki ütőeréhez. Az arca meg sem vonaglott, meg sem rezzent, mikor O’scarry átölelte vékony acélsodrony karjaival, beletépett a hajába és belévágta vadul, erőszakosan a fogait a nyakába.

     Egy nyikkanás nélkül szűnt meg ember lenni.

 

     Ian és Sly kint dolgoztak a kertben a ketreceknél. Ki kellett takarítaniuk az öreg varázsló madarainak lakhelyét, és friss élelmet kellett nekik adniuk. Ian Sly kezébe nyomott egy gyönyörű kék szajkót, amelynek egyik szárnya be volt kötözve – a varázsló sebesülten talált rá a vadászidény idején.

     A szajkó vergődött Sly két tenyere között, és néha bele-belecsípett a fiú ujjába.

 - Tudom, hogy fáj – suttogta neki Sly, - de nem tart már sokáig, hidd el. Nem sokára visszateszlek a ketrecedbe. – De a szajkót ez hidegen hagyta, csak el akart menekülni.

 - Furcsa, hogy Izzy ma milyen sokáig alszik – tette hozzá Ian-nek címezve.

 - Nem olyan szokatlan ez nála – felelte a varázsló, miközben friss szalmát tett be a szajkónak. – Egyszer tizenhét órát aludt egyhuzamban. Komolyan mondom, az unokám gyakrabban hasonlít egy macskára, mint egy emberre – remélte, hogy szellemesnek szánt megjegyzésével mosolyt csal Sly arcára, de a vérfarkas közömbös maradt.

 - Hmm. Macskára – ismételte félrebillentett fejjel. A szajkó kivágott egy darabot a kézfejéből, de Sly észre sem vette.

 - Inkább, mint hogy sokkot kapjon… - tette hozzá, és visszarakta a szajkót a ketrecbe. A madár mérgesen felborzolta a tollait. Sly elgondolkodva bekapta vérző sebét.

 - Tiarának fogom hívni.

 - Mármint mit? – kérdezett vissza Ian. – A szajkót?

 - Igen.

 - Miért? – a fiú olyan sokáig hallgatott, hogy Ian azt hitte, a hidegben összefagyott a szája. De Sly végül vonakodva, akadozva ugyan, de mégis válaszolt.

 - T-tiara… volt… A nővéremet hívták így. Nagyon szeretett pörölni. Mindig volt valami… amibe… bele tudott kötni. Vágott az esze, a nyelve, és ezt imádta éreztetni másokkal. – Sly tekintete elhomályosult a visszaemlékezéstől. – És hadart… Idegesítő volt… azt hiszem… Ő mindig mindent megismételt, amit mondtunk… Idegesített… engem…

      A fejéhez kapott, eltakarta az arcát. Valamit érthetetlenül mormolt az orra alatt összevissza. Elfordult Ian-től, leguggolt a földre, és folyamatosan motyogott.

     Ian visszatette a kitakarítatlan ketrecbe a törött lábú harkályt, és leguggolt Sly mellé.

 - Nézz rám – duruzsolta megnyugtató hangon, - itt vagy a jelenben. Nem vagy ott. Ne hagyd, hogy leteperjen az-az emlék. Csak meséld el… és könnyebb lesz utána. Szeretted… Tiarát?

     Sly nem válaszolt, csak megrázkódott. Végül bólintott, de továbbra sem nézett rá Ian-re.

 - Mi történt vele?

     A vérfarkas hirtelen rászegezte sötét szemeit Ian-re. Meghalt –olvasta ki belőle az öreg varázsló.

 - Hogyan? – Sly-ból valamiért ömleni kezdtek  szavak.

 - M-már haldoklott. Már nem voltam velük. Engem kiraktak… De hallottam, ahogy sikolt. Nem voltam messze. Akkor már élesebb volt a hallásom, sértette a fülem. Az ajtó zárva. Kapartam. Nem nyílt ki. Betörtem egy ablakot. Apám… rajta feküdt. Nem volt rajtuk ruha. Tiara vérzett. Apánál kés… Nem értettem, most sem akarom tudni. Pedig tudom… mit csinált. Tiara bordái között a kés. Vér. Feromonok. Illatorkán tört be az agyamba. Haldoklott. Apám… apa… vér íze a számban. Élveztem. Ízlett. Halál. Tiara összetört… vágások mindenütt… Égésnyomok. Haldoklott. Haldoklott… haldoklott… Kérte. Megtettem.

     Sly összeomlott. A szeme jobban ragyogott, mint a csillagok, elfátyolosodott tekintetében tükröződött a hó. Térdre esett, és olyan kicsire összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta. Ian az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a fiú fejét. Sly lesunyta füleit, halkan nyüszített, de nem sírt. Még most sem sírt. Talán már nem tudott.

 - Örülök, hogy elmondtad. Annak nem, ami veletek történt, és ha ez vigasztal, szerintem helyesen cselekedtél. Nem lehetett könnyű olyan fiatalon meghozni egy ilyen döntést. Apád biztosan a pokolra jutott…

 - Gondolod?

 - Nem. Tudom. Tiara… ő nem tudom… , szerintem jó ember volt. Tudod, én azt vallom, hogy a rossz emberek, vagy azok, akik rosszat tettek, nem születhetnek újjá, nehogy megint másoknak ártsanak. A jókra viszont mindig szükség van. A szajkót azonnal Tiarának szólítottad. Lehet, hogy azért, mert ő a nővéred reinkarnációja. Ha így van, ne engedjük el a szajkót. Lehet, hogy megszeret itt lenni.

 - Lehet… Fejezzük be, amit elkezdtünk. – Sly gyorsan talpra ugrott és megrázta magát, mintha így akarna megszabadulni a rossz emlékektől. Ian észrevette, milyen gyorsan vált a keserűsége, a gyásza, és a mindennapi közönye között. Valahol lenyűgözőnek, valahol ijesztőnk találta ezt. Mindenesetre szó nélkül felegyenesedett ő is, és újra kiemelte a harkályt a ketrecből.

     Izzy közben már felkelt. Nem hallotta mi történik, de az ablakból figyelte kettejüket. Sly arca szívbemarkolóan fájdalmas volt, valamit megmozdított a lány lelke mélyén. De csak majdnem. Nem felejtette el egy percre sem, hogy Silvester Chaster micsoda valójában. Nem tudta.

 

     Ebéd után Sly elaludt a szokott helyén az ablakpárkányon, összegömbölyödve az Izzy-től kapott kék párnán. Ian még kiment, valamit esztergált  fészerben. Izzy fent unatkozott az emeleti szobájában, és csak bámult ki a jégvirágos ablakon. Pedig nem látott semmit. Nem akart az elkövetkező találkozására gondolni azzal a zsoldosvezérrel.

     Nagyot sóhajtott, és inkább lement.

     Megkereste a pajtában Ian-t, aki egy sakk készlet utolsó bástyáját festette be feketére éppen. Ráfújt és azonnal meg száradt. Izzy képe felragyogott a sakkfigurák láttán.

 - Na örülsz? – kérdezte szögekkel a szájában a bajuszába vigyorogva Ian. Elkezdte összeszögelni a táblát.

 - Nagyon!

 - Neked lesz… Tudom, hogy szeretsz sakkozni. Megígérem, ha kész vagyok, leverlek.

 - Jaj, köszönöm, nagypapi! Ez csodálatos lett! Emlékeztél, hogy tavaly Zoey véletlenül szétrágta a másikat? – Zoey egy mosómedve volt, de miután Izzy rajta kísérletezett, véletlenül elérte, hogy a mosómedve olyan kölyökkutyának képzelje magát, aki állandóan rág az éppen növésben lévő tejfogai miatt. Zoey azóta is velük él, és Izzy elmondása szerint, minden cipőt és papucsot olyan helyre kell tenniük, ahol a mosómaci nem éri el.

 - Igen. És arra is emlékszem, milyen hisztériát levágtál amiatt a sakk készlet miatt, így készítettem neked egyet. Jó lesz?

 - Igen. De nem hagyom magam leverni. De hogy-hogy most álltál neki? Úgy értem, miért pont most jutott eszedbe?

 - Hát… Igazából reméltem, hogy a sakk készletért cserébe beszélgetsz majd Silvesterrel egy kicsit…

 - Na azt már nem! – csattant fel Izzy. – Én nem fogok semmi csinálni azzal a döggel!

 - Izabelle Fireheart! – emelte fel a hangját Ian. – Ne beszélj így róla! Nem mellesleg úgy érzem, magad miatt sem ártana beszélned vele. Aggódik érted, én meg úgy látom, még mindig nem tudtad feldolgozni a karodat.

 - Akkor sem fogok odamenni hozzá! – toporzékolt Izzy.

 - Még a sakkért sem?

 - NEM!!!

 - Rendben, akkor majd Sly és én játszunk rajta – mondta halálos nyugalommal Ian. – Ha te nem akarsz földbe döngölni sakkban, majd ő biztos megteszi – tette még hozzá vállat vonva, és befestette az utolsó kockát is a táblán. Ráfújt, megszáradt, hóna alá csapta, a figurákat pedig a tenyere fölött lebegtetve kilépett Izzy mellett a fészerből, és elindult vissza a házba.

     Izzy megrökönyödve bámult utána. Most megzsarolta a saját nagyapja, vagy mi történt? És Sly-jal fog játszani. Na azt már nem! Ez az ő sakktáblája.

 - Várj! – kiáltott utána. Ian legyűrt egy diadalmas mosolyt. Izzy odarohant hozzá.

 - Na add azt ide! Ez az enyém, majd én játszom vele Sly-jal! És megejtjük azt az idióta beszélgetést is…

 - Biztos?

 - Igen!

 - Akkor rendben van. Tessék a sakk táblád, meg a figuráid – mondta kedvesen az öreg. Aztán az ajtó felé viharzó Izzy után szólt:

 - A pénztár után nem fogadunk el reklamációt! Ne feledd, mit ígértél! – Izzy egy hosszú pillanatig zavarodottan nézett rá, aztán leesett neki.

 - Te… végig… így… HÉ!!! Átvertél! – kiáltotta dühösen.

 - Bizony, hogy! Látnod kellett volna magad – kuncogott Ian, - de most már beszélned kell vele…

 - Átvertél… - ismételte összeszűkült szemmel sziszegve Izzy.

 - Jól áll, mikor haragszol – tette hozzá vigyorogva Ian.

 - Fúúúú… Szerencséd, hogy túl jó lett a sakk, mert különben hozzád vágnám! – a lány bosszúsan hátat fordított, és mérgesen betrappolt a házba, felverve álmából Sly-t.

     A vérfarkas rezzenéstelen tekintettel bámulta Izzy-t. Látta, érezte, hogy haragszik, ezért gyorsan átváltozott emberibb formájába és várt. Nem tudta kin fog csattanni az ostor.

     Ian titokzatos mosollyal  szája sarkában intett, hogy részéről az emeleten fog tartózkodni az elkövetkezőkben.

     Izzy dúlva-fúlva lecsapta a sakktáblát a kávézó asztalra, és egy intésére az összes bábu felsorakozott rajta. Levágta magát a babzsák fotelbe, és szúrósan Sly-ra meredt.

 - Gyere! – vakkantotta nem túl kedvesen. – Játssz velem!

Sly felmarkolta a párnáját, leült Izzy-vel szemben, és megkérdezte:

 - Valami rosszat csináltam?

 - Te nem! Ian bezzeg… Átvert!

 - Igen? Miért? – Izzy csúnyán nézett rá.

 - Csinált nekem egy sakk készletet a régi helyett, majd kijelentette, hogy csak akkor kaphatom meg, ha beszélgetek veled – sisteregte. Sly meghökkent.

 - De te nem szeretnél velem beszélgetni. Utálsz – most Izzy-n volt a sor, hogy megdöbbenjen. Ez a hideg, tárgyilagos kijelentés valamiért, valahogyan olyan volt, mintha kést szúrtak volna belé.

 - Nem kell beszélgetned velem, ha nem akarsz…

 - De muszáj. Már megígértem. És be kell tartanom, mert ez a törvény… Majd sakkozunk, és attól jobb lesz.

 - De én nem tudok sakkozni. Nem ismerem a szabályait, még sosem próbáltam ki. De lehet, hogy én egyébként sem lennék ügyes benne.

 - Akkor hagyjuk – sóhajtott fel Izzy. Újabb intésére a sakk készlet elpakolta magát. – Miről beszélgessünk?

 - Nem tudom. Egyébként is nehezen nyitom ki a szám, hát még kényszerből.

 - Ez jó… Kényszer hatása alatt állunk. Így nem lehet sem…

 - Igazából máris ezt tesszük – szúrta közbe Sly. Továbbra is mereven, pislogás nélkül figyelte Izzy arcát.

 - Dobj be egy témát te.

 - Jó… - Izzy elgondolkodott. – Meséld el, hogy látsz.

 - Tessék? – kérdezett vissza értetlenül a fiú. – Ezt meg, hogy érted?

 - Hát… a tiéd más mint az enyém. Teljesen fekete, nincs íriszed, mintha az egész szemed egy nagy pupilla volna. Ezért kérdeztem meg, hogyan látsz.

 - Ah… Nem is tudom… Azt hiszem ugyanúgy, mint mikor ember voltam. Illetve…

 - Illetve?

 - Hát… minden szín a tízszeresére erősödött, rikítóbb lett. Főleg a pirosas-sárgás színek, meg a kékek. Amikor futok, olyan mintha az, amit látok, kicsit darabosabban mozogna… Így több részlet megfigyelésére jut időm, mint egyébként.

 - Akkor is így látsz, mikor holdtöltére alakulsz át?

 - Nem. Akkor csak a pirosat látom, egyébként minden más szürke. És azt hiszem látom, ha valami melegebb, vagy hidegebb, mint a környezetem.

 - És hogy hallasz?

 - Mindent hallok, amikor nem figyelek oda, hogy csak a számomra érdekes dolgokra koncentráljak. Most például hallom, ahogy Ian libatollal a kezében ír valamit egy pergamenlapra. Most tette fel a pontot az i-re. Áthúz egy rövid vonalat a t szárán, megvakarja a fejét, végigsimít a szakállán…

 - Ez nem semmi – válaszolta elképedve Izzy. Bármennyire is nem szerette volna, kénytelen volt elismerni Sly képességeit.

 - Kint a szajkó megpróbálja letépni a kötést a szárnyáról – folytatta Sly. - De a szíved dobogását, és a légzésedet is hallom. És azt, ahogy a zsigereid még mindig dolgoznak az ebéd maradékán…

 - Jó, jó elég lesz! – horkant fel Izzy. Szája sarka megrándult.

 - Majdnem mosolyogtál – jegyezte meg a fiú, - igazán megteheted. Miattam nem kell felhagynod vele. Elég, ha csak az egyikünk ilyen negatív.

 - Ez már más téma – eresztette el Sly előbbi közbeszólását Izzy a füle mellett. – Egyébként te mindig ilyen depressziós voltál?

 - Nem… csak sosem voltam vidám… Mielőtt farkas lettem volna, már akkor sem nevettem sokat. És azt hiszem… igazán sose mosolyogtam. Általában nem éreztem mást…

 - Igen?

 - … mint bosszússágot, izgatottságot, félelmet, és közönyt… és gyűlöletet.

 - Sosem örültél semminek? – kérdezte Izzy és észre sem vette, hogy megrökönyödött attól, amit és ahogy Sly mondott.

 - Nem volt minek – felelte egyszerűen Sly. Izzy sem a hangjából, sem a tekintetéből, sem az arcvonásaiból ne tudott kiolvasni semmilyen keserűséget, pedig, úgy érezte, ő hasonló esetben kimutatta volna.

 - Akkor mire mondtad, hogy nem voltál mindig ilyen szomorú?

 - Mert még sosem voltak ilyen érzéseim. Talán kétszer… korábban, de… az nem tartott ilyen sokáig. Azt hiszem, csak most telt be az a bizonyos pohár…

 - Miért?

 - Ne várd tőlem, hogy válaszoljak – kérte Sly, és most először pislogott, mióta Izzy-vel nekiállt beszélgetni. Ez valamiért meggyőzte a lányt, hogy ne faggatózzon.

 - Akkor más téma – lépett tovább könnyedén, és Sly megint érdeklődéssel meredt rá. – Miért Átkozottak a falkád neve?

 - Miért nem vagyunk azok, mi vérfarkasok? – kérdezett vissza Sly. – Azt hittem, kétségtelen, mit jelent a nevünk. Sokan mondják, hogy ekkora erővel csak nyer az ember, de semmit nem tudnak arról, hogy milyen egy igazi vérfarkasnak. Sosem éreztem ezt áldásnak. Úgy érzem, valahol jobban jártam így, mintha ember maradok, de azt már sosem tudom meg, mi lett volna velem, ha nem marnak meg. De ez az élet… ez… nem kívánnám soha senkinek. A legnagyobb büntetés, amit csak el tudsz képzelni. Örülj, hogy boszorkány vagy, és ezért nem hatott rád a méreg. De már hozzászoktam…

     Izzy nem vette észre, hogy elvesztette az uralmat a vonásai fölött, és most sajnálkozó pillantást vet Sly-ra. A fiú továbbra is közönyös maradt, nem mutatta ki az érzéseit.

 - De miért álltatok így össze? Úgy tudom, ez csak a nem vérfarkas farkasok között szokás. Úgy tudom, a magadfajták inkább egyedül vadásznak.

 - A magam fajták? – kérdezett vissza Sly és kicsit összeráncolta a szemöldökét.

 - Igen, a vérfarkasok! A vámpírok sem alkotnak kolóniákat. Ti miért? – hirtelen eszébe jutott, miért is utálja Sly-t. – Hogy sikeresebben vadásszatok? – kérdezte élesen Izzy.

 - Igen és nem. Mi azért…

 - Tudtam! – ugrott fel Izzy. A Sly iránt érzett dühe újból fellángolt. – Azért alakítottatok falkát, hogy eredményesebben vadászhassatok emberekre!

     Sly megdermedt. Mikor megszólalt, hangja vészjósló volt, de Izzy ezt nem vette észre.

 - Mit mondtál? Hogy értetted ezt?

 - Ne játszd meg magad! Elvégre te voltál a falkavezérük! Bár… amilyen gyámoltalannak tűnsz, el tudom képzelni, hogy nem te, hanem egy másik ökör a falkából vett rá téged, hogy örökítsétek tovább a farkas-kórt minél több emberre! Ezért falkába verődtetek, hogy jobbak legyetek, mint egyedül! De hogy tehettetek ilyet?! Neked, mint alfahímnek, nem az lett volna feladatod, hogy valahogy rendre utasítsd azt a sok vérengző…

 - Elég! – csattant fel Sly. Izzy nem vette észre, hogy a fiú mikor állt föl. A vérfarkas a koponyájára simította a füleit, fehér selymes szőrű farka begörbedt a két lába közé, a haja a tarkóján az égnek meredt. A szemöldöke között, a szeme alatt, és az orrnyergén ráncba szaladt a bőr. Izzy ekkor jött rá, hogy Sly rettenetesen haragszik rá. Hátrált egy lépést. A vérfarkas, valahogy nagyobbnak tűnt, mint egyébként.

 - Nem tudsz semmit! Nem azt tettük együtt, amit hiszel! Nincs jogod megítélni minket! – a hangja csikorgott a dühtől, ahogy az egymáson elsikló fémek. – Ha szapulni akarsz valakit, bánts engem, rúgj belém! Nem ismered őket!

 - Dehogynem! – találta meg újra a hangját Izzy. – Ismerem én a fajtádat, látod a kezem? Ezt mind ti tettétek velem! Tudom, hogy igazam van! Tudom, hogy az volt a célotok, hogy minél több embert mérgezzetek meg! Hogy járványt terjesztve szaporodjatok!

 - Ne merd becsmérelni a falkámat! – sziszegte Sly. Felhúzta az ínyét, vicsorgott. – Ne merészeld!

 - Áruld el hány száz embert támadtatok meg?! Vagy talán ezreket?

 - Senkit nem támadtunk meg!

 - Ne hazudj! Átlátok rajtad! Tudom, hogy…

 - Nem tudsz te semmit! Semmit! Nem ismerted őket! Ne merészeld sértegetni a falkámat! - ahogy kiabált, a hangja egyre mélyebb tónusú lett, lábait mélyebb terpeszállásba csúsztatta szét, ujjait karomszerűen behajlította.

     Az utolsó szavaknál már hörgött, a vége mély, fenyegető, acsargó torokhangú morgásba fulladt.

     Izzy szeme láttára alakult át abba a hétköznapi kutyaszerű formájába, amelyben lenni szokott. Olyan fenyegetően vicsorgott és morgott, mint a Fenyősziklánál. Izzy önkéntelenül is hátrált még néhány lépést.

     Azt hitte Sly meg fogja harapni, mert a vérfarkas nem tetszése jeléül párszor összecsattintotta állkapcsát.

     Izzy-nek eszébe jutott, hogy talán sikíthatna, de mire eljutott addig, hogy levegőt vegyen hozzá, a nagyapja már le is száguldott a lépcsőn.

     Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet.

 - Izzy! Nem azt kértem, hogy húzd fel, hanem, hogy beszélj vele! – a lány csak hebegni tudott  felháborodástól. – Sly! Bármit is mondott, nem éri meg, hogy felhúzd magad miatta! – ám Sly-nak már beszélhetett. A vérfarkast az még jobban dühítette, amit Ian mondott. Nem éri meg… ? Nem éri meg?!

     Felborzolta a szőrét a gerince mentén, még nagyobbnak, és riasztóbbnak nézett ki. Ian belátta, hogy szavakkal már nem tudja meggyőzni.

     Varázslattal, gyorsabban, mint hogy azt szemmel lehetett volna követni, hátulról Sly-ra vetette magát. Rátelepedett a vérfarkas gerincére, egyik kezével átkulcsolta a torkát, a másikkal satuként Sly szájára fogott.

     Sly természetesen ficánkolni kezdett. Torokhangon felmordult, és próbált kiszökni Ian szorításából. De a varázslattal megerősödött Ian-t bármilyen öreg volt is, nem tudta lerázni magáról.

     Ezért inkább elernyedt, és visszaalakult. Ian azt hitte győzött, de elszámította magát. Sly arca továbbra is olyan fenyegető vicsorba torzult, mint farkasként. Emberibb formájában hajlékonyabb volt, és bár Ian még mindig fojtotta, hátra tudott nyúlni, és bele tudott csípni a vén varázsló hónaljába. Ian összerándult, és egy pillanatra enyhült a szorítása.

     Izzy csak nézte őket, annyira megdermedt a rémülettől. Sly kihúzta a fejét Ian fogásából, fogait összecsattantva a varázsló másik keze felé kapott, mire Ian azt is elrántotta. A fiú megpördült, fehér farkával képen törölte Ian-t, átszökkent fölötte, átalakult, és kirontva az ajtón eltűnt a hideg éjszakában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A Tulaj

(A Tulaj, 2010.01.02 19:00)

Cerbi! Imádlak! Boldog Új Évet!!!

Cerberos

(Leesett!, 2010.01.02 12:32)

Oké -oké, most tartok az Izzy árulása című fejezetnél és mostanra már leesett. Úgy tűnik, felületesen olvastam el Sly töredékes vallomását. Pardon. Na megyek vissza és folytatom!

Cerberos

(Slynak tegnap névnapja volt..., 2010.01.02 12:12)

Úristen! Mi történt Sly családjában pontosan?? Elég brutális képet festettél arról a régi emlékről. Nem akarok hinni annak, amit olvastam, főleg mivel Sly olyan töredezetten mondta el. Talán több is történt azon az éjjelen. Talán van racionális magyarázat arra, ami kiderülni látszik Sly apjáról. Vagy nincs. Tartok tőle, hogy nincs. Naiv volnék? Majd kiderül.
Az az igazság, hogy mindig ledöbbenek, mennyire beleérzel a szereplőid sorsába. Például Izzyébe. Hogy hogy retteg Slytól, hogy milyen előítélet munkál benne a vérfarkasokkal szemben...! Kicsit nyomasztó, mert nagyon igaz, hogy milyen nehéz leszámolni egy alaptalan vagy csak félig igaz sztereotípiával. Nem minden vérfarkas vérengző, de magyarázd meg ezt annak, akit a likantrópok tettek nyomorékká. Ennél kevesebbért is képesek az emberek utálni egymást. Nagyon remélem, hogy a végén minden jóra fordul. Ebben a sötétebb hangulatú történetben jobban elkél a megbocsátás és a feloldozás, mint eddig bármelyik regényedben.

U.i.: Az Ishírisztán könyvformátuma váratlan sikert hozott. Úgy néz ki a húgom is el fogja olvasni. De ma törit kell tanulnia...