Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fenyőszikla

2009.11.12

- Fenyőszikla -
 

 

 

 - Hogy voltál képes eltitkolni, hogy egy vérfarkast rejtegetsz?! – sziszegte dühösen Izzy, öklét csípőre vágva, haja lobogott, és haragja ijesztő árnyékokat vetett a falon.

 

 - Hát elfelejtetted, mi történt velem?! – Ian nem válaszolt, csak kikászálódott az ágyából, belebújt szőrös papucsába, aztán ásított, és nyújtózkodott egyet. Izzy keze csonkjával hadonászott az orra előtt, de úgy csinált, mintha észre sem venné.

 

 - Sly nem akarta, hogy tudd, mi is ő. Én figyelmeztettem, hogy dühös leszel, de rám se hederített…

 

 - Na és?! Nagyapa! Mit keres itt egy vérfarkas?! – szótagolta dühtől és félelemtől remegő hangon a lány. Ian közben elindult lefelé az alsó szintre.

 

 - Befogadtam, mert nagyon nyomorúságos állapotban volt.

 

 - És most már nem lehetne kidobni? Már rendbe jött, egészséges!

 

 - Látszólag. A lelke beteg.

 

 - Kit érdekel?! És rám nem is gondolsz?! Egy olyan harapta le a kezem, mint ő! Le kellene vadászni az összeset, nem babusgatni őket, nagyapa!

 

 - Elég! – csattant fel Ian. Izzynek torkára fagyott a szó. Időközben leértek Sly szobája elé.  – Silvester itt marad, amíg újra nem mosolyog! Nem megy el, és nem nyitok vitát! És te is feldolgozhatnád végre, ami történt! Sly nem ugyanaz a vérfarkas, aki megtámadott téged… Ezt tudhatnád!!!

 

 - De… - a lány szava megint elakadt, mert Ian benyitott Sly-hoz. Az ágyneműje össze volt gyűrve, de a fiú már nem feküdt benne. Ian káromkodott. Mikor kilépett a szobából, hideg, hó szagú levegő csapta meg az orrát: Sly résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót. És farkas nyomok sötétlettek a szűzhavon.

 

 - Maradj itt, ha akarsz – mondta Ian unokájának, és közben felhúzta a csizmáját,  sapkáját és a kabátját, - én megkeresem Sly-t.

 

 - Nem! Veled megyek, de remélem nem találjuk meg.

 

 - Izzy!

 

 

 

     Sly nyomai az Ian házától délre, a horizonton látszódó fenyvesbe vezettek. A két varázstudó, nagyapa, és unokája egymás mellett lépdeltek a hatalmas erdei fenyők alatt, Sly nyomait kémlelve. Az erőben annyira sűrűn álltak a fák, hogy még hó sem érintette a fagyott talajt, helyette köd, és árnyas sötétség gyengítette a látási viszonyokat. Ian fénygömbbel világított, melynek fénye élesen kirajzolta Sly -egyébként  a tűlevelek takarója miatt láthatatlanná vált- lábnyomait.

 

     A jelek egy szakadékhoz vezették őket, mely kettészelte az egész erdőt. A mélyében cakkosra fagyott a folyó a medrében. Sly itt elkanyarodott jobbra, és a szurdok szélén haladt tovább, mígnem a völgyszoros annyira elvékonyodott, hogy át tudja ugrani. Ezt igazolták az innenső oldalon eltűnő, és a túlsón folytatódó nyomok.

 

     Ian belekarolt Izzy-be, és könnyedén a levegőbe szökkent. Lábukkal kalimpálva haladtak előre, ugyanúgy, mintha a földön futnának. Puhán, zajtalanul értek földet.

 

 

 

     Sly megérkezett végre a Fenyősziklához. Azért hívták így ezt a furcsa, csipkézett kőmeredélyt, mert körben, éles szélű teraszok futottak rajta, és messziről úgy festett, mint egy fenséges, szürke, és nagyon ronda fenyőfa.

 

Egy tisztáson terült el, egy kis dombon, de a Fenyősziklát még így is félig betemette a fehér, ropogós hó.

 

     Sly, megremegett. Néhány hónapja még ez volt az ő főhadiszállása.  A falkája a nagyon találó Átkozottak nevet viselte… Valahol a hó alatt ott feküdtek a társai is, mélyen, betemetve. Sly szaglászni kezdte a havat, , fekete orra finoman vibrálva szántotta a fehérséget. Hitelen megérezte egyiküket. Nekiveselkedett, nagy, horgas, fekete karmaival kotorni, ásni kezdett. Ahogy egyre lejjebb haladt, teste úgy tűnt el a hó pereme alatt. Hosszú idei tartott, de végre érezte, hogy a hónál, egy sokkal keményebb, figuratívabb dologba ütközött. Mint az kiderült, egy fagyott, teljesen konzervált lábba.

 

     Sly megnyikkant. Őrült módjára kaparta, túrta a havat, rég halott barátja körül, mire teljesen eltakarított körülötte mindent. Óvatosan éles agyaraival felemelte, kimászott a gödörből, és ráfektette a szikla egyik teraszára.

 

     A maradék tizenegy társával is hasonlóképpen tett. Mikor teljesen elkészült, tizenegy sápadt, kőkeményre fagyott valami feküdt a meredélyen: volt aki teljesen emberi alakban volt, volt aki egy szörnyű köztes állapotban, amikor a vérfarkas, még nem változott át teljesen, de már nem is ember. És persze, olyanok is hevertek Sly előtt, akik hasonló alakba „haltak bele”, mit amilyenben most ő is tartózkodott. Egykori társai testére fagyott, alvadt vér tapadt, és változatos, borzalmasabbnál borzalmasabb sérülésekkel voltak tele. Sly fájdalmasan felnyüszített.

 

     Leugrott a Fenyőszikláról, és közvetlenül e különös geológiai képződmény tövében ásni kezdett, le egészen a földig, és tovább, széles, méter mély gödröt ásva. A föld beszennyezte, bepiszkította a hó üde fehérét munkája nyomán. Szépen minden egyes társát beléjük fektette, óvatosan, nehogy véletlenül letörje valamelyik tagjukat. Aztán ugyanilyen gondosan betemette őket, először földdel, aztán hóval. Ahogy az összes többi lyukat is. Elegyengette a hó felszínét, míg csak a saját lábnyomai látszódtak rajta.

 

     Feltelepedett egy magasabban fekvő sziklateraszra, és fájdalmas, égszaggató vonyítást hallatott.

 

 

 

     Izzy összerezzent  hangra ijedtében. Ian megnyugtatóan ölelte át a vállát. Előttük, az erdő fölött felbukkant a Fenyőszikla tűhegyes, behavazott csúcsa.

 

     Még egy vonyítást hallottak, nyomában hollók hada reppent fel a fák fölé. Majd még egyet. Már majdnem elérték a Fenyősziklát, mikor felcsendült a negyedik, de a vége acsargó morgásba torkollott.

 

 - Baj van – állapította meg Ian, és ereiben megfagyott  vér. Ha bármi baja lesz Sly-nak… - Gyere, Izzy, sietnünk kell!

 

     Volt is miért: mikor megérkeztek a tisztáshoz, lefékeztek, nehogy kiérjenek, mert tőlük nem messze egy egész zsoldos század szegezett kardot Sly-ra, aki fenyegetőbbnek, és tízszer nagyobbnak látszott felborzolt szőke szőrével, kivicsorított, hatalmas, fehér, fogaival, és fenyegető morgásával.

 

 - Ezennel letartóztatlak, Átkozottak vezére! – ordított fel valaki. Kisvártatva a hang gazdája is előlépett: délceg, középkorú férfi, hosszú fekete bajusszal, és kecskeszakállal, a zsoldosok sötétvörös egyenruháját, és szívósra, de művészire kovácsolt páncélját viselte. Tiszteletet parancsoló jelenség volt, de aki belenézett réssé szűkült seszínű szemébe, az egy kicsinyes, gonosz, könnyen megvásárolható, közönséges személyt látott maga előtt. Emberei is hasonló ruhát viseltek, mint ő, e egyikükön sem hatott olyan pompásan, mint a vezetőjükön.

 

     Sly válasza dühödt, acsargó morgás volt. Ugrásra készen befeszítette izmait, agyarait fenyegetően csattogtatta, szőre éles pengeként meredezett a levegőbe.

 

     A zsoldosvezér önelégülten elvigyorodott.

 

 - Támadás! – üvöltött fel. És kardjával előre intett Sly felé. Katonái, egy emberként, csatakiáltást hallatva indítottak rohamot Sly, és a Fenyőszikla ellen. Rárohantak, de meg kellett torpanniuk már az első terasz előtt, hogy minél kevesebb sérüléssel jussanak föl. Ennek ellenére, mintha éles kést húztak volna végig rajtuk: kinek a tenyere, kinek a combja, a talpa, az oldala szenvedett kisebb-nagyobb, de annál mélyebb sérüléseket. De páran még így is feljutottak. Épp elegen ahhoz, hogy legyen elég bátorságuk tovább mászni Sly szintjére. Amilyen naivak voltak, biztos azt hitték, hogy Silvester majd felengedi őket, és hagyja magát elfogni. Elszámították magukat: ahogy az első arca felbukkant a perem fölött, Sly megcirógatta karmával, és az illető feltépett nyakkal zuhant vissza társaira.

 

     Nem volt hosszú csata. A zsoldosvezér hamar belátta, hogy egy század valószínűleg nem lesz elég a vérfarkas befogására, és visszavonulót fújt. Amennyi halottat tudtak, annyit markoltak fel, de egyébként fejvesztve menekültek.

 

     Sly egy pillanatra elgondolkozott, vajon kövesse-e őket, de végül nem tette. Vértől csöpögő pofával, és karmokkal, villogó szemekkel hosszan bámult támadói után.

 

     Ian kilépett a fenyők takarásából. Sly észrevette, odakapta a fejét és vicsorított. Aztán felismerte Ian-t, megnyugodott, és a szelet szimatolva figyelte tovább a környezetét. Izzy is előmerészkedett, nagy óvatosan, szorosan belecsimpaszkodva nagyapja karjába.

 

 - Sly… - kezdte Ian, de a vérfarkas ötödszörre is felvonyított. Közben változni kezdett, megint felvette törékeny füles-farkas emberi formáját… Elrugaszkodott, leugrott a szikláról, Ian előtt egy méterrel dobbantva.

 

 - Sly… miért üldöznek ezek téged? – kérdezte az idős varázsló. Megint azt hitte, nem kap választ, de a fiú rekedten mégis felelt:

 

 - Nekik az a feladatuk vadászok híján, hogy elkapják a magamfajtát. Volt egy falkám, Átkozottak volt a nevünk. Én voltam az alfa, velem együtt tizenhárman alkottunk egy csapatot. Már évek óta a nyomunkban lihegtek, mikor szeptemberben egy vámpír segítségével kiirtottak mindenkit. Én maradtam az egyedüli túlélő. Aznap én voltam a soros, hogy vadásszak, fogtam is egy szarvast, de mire visszaértem… Kay még élt. Rám ordított, hogy meneküljek, a következő pillanatban már nem élt, és a vámpír engem kezdett el fixírozni. Elrohantam, ahogy csak bírtam… De még így is meg kellett küzdenem azzal a szörnyeteggel. Végül a vámpírba karót döftem, így néhány komoly sebbel, de megúsztam… És végül te találtál rám… - megsemmisülten meredt maga elé. – És ma visszajöttem. Nem hagyhattam tovább temetetlenül a társaimat… És megint itt volt… az aljas… megint… aki utóbb is… meg kell… - beszéde és a tekintete is ködössé, zavarossá vált.

 

 - Jól van gyere.  – Ian levette a kabátját, és a fiúra terítette, aki még mindig összefüggéstelenül motyogott a társairól, meg bosszúról, vámpírokról. Ian atyaian vállon veregette őt, és terelgetni kezdte.

 

 - Gyere Sly, hazamegyünk… - a fiú megsemmisülten meredt maga elé.

 

 - Jó – hagyta rá fásultan, közönyösen, beletörődve. – Ahogy akarod… - Izzy viszont felvisított:

 

 - Mi?! Nagyapa, ezt nem mondhatod komolyan! Nem vihetjük őt vissza, hisz ez egy vérfarkas! – Ian és Sly egyszerre néztek rá. Mielőtt azonban még Ian indulatosan válaszolhatott volna, Sly csendesen megszólalt:

 

 - Amikor felébredtem, már tudtam, hogy tudod, mi vagyok. Azok után, amit a karodról meséltél… szinte azonnal megéreztem, rajtad egy fajtámbeli szagát… - egy pillanatra elgondolkodott valamin. - Félsz tőlem, Izzy? – nem kapott választ. – Helyes. – hátat fordított, és lassan elindult visszafelé. Ian és Izzy (ő vonakodva) követték.

 

 - Tudod, én nagyra becsüllek téged, ó nagyon is… ez is bizonyítja, hogy nem hűltem még ki teljesen. Nem várok el semmit: félj tőlem, utálj, tégy velem, amit akarsz… De Ian-nek, kérlek, ne tegyél keresztbe… Ő olyan kedves és annyira igyekszik… hátha sikerül neki, amit a fejébe vett. – levette Ian kabátját, és visszaadta neki. – Hagyd csak, van bundám… - tette még hozzá, és átalakult.

 

     Izzy nem tudta, mit kezdjen Sly iménti vallomásával. Érezte, hogy nem fog egy könnyen megbékélni  vérfarkassal, a lelkében egyelőre hatalmas vihar dúlt. Aztán eszébe jutott, hogy harcolt Sly, mennyire brutális, és kegyetlen volt, majd felrémlett benne a zsoldosvezér képe is. Lassan, egy vészjósló elhatározás kezdett megérni gondolataiban…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Pest

(Szirka&Turul, 2009.11.15 16:41)

Alakul. Félsz tőlem?... Helyes...
Slynak nem is kellett túlzásba vinnie a harcot. Helyzetfölénye volt a terepelőny miatt...

Maron

(Maron, 2009.11.14 14:14)

Mi???? miért fejezted be??? tuni akarom a folytatást...