Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Veszélyes táncok

2009.10.01
 
 
    9.                        Veszélyes táncok
 
A
 barlang keskeny, sötét, kacskaringós folyosói, alig észrevehetően emelkedni kezdtek. Shinshi lángjának kíséretében bandukolt a három vándor éhesen, és nagyon kimerülten. Denevérek zsongták őket körül, ijesztő túlvilági hangok huhogtak rájuk, és furcsa árnyak táncoltak a falakon. Ris Utsapszuton tűnődött, Utsapszut Ishíristanon, Shinshi pedig még mindig a fertelmes ylákon. Szótlanul haladtak egymás mellett kilométereken keresztül. Ris folyamatosan zakatolt valamin.
 - Uhara?
 - Igen, Isshah? – kérdezett vissza lány. Kezdte már megszokni az álnevét, amit saját maga adott magának.
 - Azon gondolkoztam, hogy nagyon emlékeztetsz valakire…
 - Kire? – Utsapszut kissé megriadt. Csak nem sejti Ris, hogy ő kicsoda valójában…? „Istenek, adjátok, hogy ne így legyen!” – könyörgött magában.
 - Nem tudom, nem ismerem. Álmodtam róla egyszer. Csak azt tudom, hogy iszonyatos fájdalmai voltak. Nem emlékszem sem az arcára, sem a termetére, sem arra, hogy miért és mi fájt neki… Csak tudom, hogy szenvedett.
 - És hogy jövök ehhez az egészhez én? – kérdezte Utsapszut, akit az ijedségből egyre inkább elragadott a kíváncsiság.
  - Valahogy te jutsz róla eszembe. Már nem azért, de te akkor… ugye… Nem szenvedsz mostanában, remélem…
 - Nem, nem… De mi ez a hirtelen jött érdeklődés?
 - Miért, eddig, nem voltam elég érdeklődő?
 - De csak… khrmm… nem ennyire kifinomult stílusban…
 - Áhá. – kapott a szó Ris. - Hallottad ezt Shinshi? Nekem, kifinomult a stílusom. Ezek szerint te nem vagy az. De remélem, nem kifinomultságodban, nem felejted el, hogy ha végre találunk valami harapni valót, akkor… akkor… - Shinshi, előre bámult. Szája kissé tátva volt, arcán vegyes érzelmek kavarogtak. Szemében furcsa fehér fény gyúlt. – Figyelsz te rám, mondd? Shinshi! Hagyj ne keljen mondanom, hogy kettőnk közül, kit illet meg elsősorban a tisztelet! Shinshi!!! – a kenin azonban nem válaszolt. Különös színek, minták kavarogtak a bőrén, melytől nagy ember formájú kaméleonnak látszott. Szája sarka megremegett, orrcimpái kitágultak, mintha a levegőt szimatolná.
 - SHINSHI! – a kenin összerezzent, és az arcán ezúttal már páni félelem virított.
 – Az istenekre… - motyogta, és hirtelen ökölbe szorította apró kezét, mire a fejük fölött libegő fény kialudt.
 - HÉ! Ezt meg miért kellett?!
 - Pofád be, a kezem pedig megfogod! Metán szivárog nem sokkal előttünk. Ha a láng belekap a gázba, ez az egész hely mindenestül felrobban.
 - Oh, atyám, már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel bosszúsan Utsapszut. – Hát már soha nem érünk ki ebből az istenek verte labirintusból?!
 - De igen. – felelte a kenin. - Még pár órát kell kibírnunk, és elérjük az alagút végét. Rájöttem, hogy ez melyik barlangrendszer lehet. Most ugyanis a Tat’zarrah északi csücske alatt lévő alagutakban bolyongunk. Ásványtalannak nevezték el a vámpírok, még sok-sok évvel ezelőtt. Állítólag, az után kapta ezt a nevet, hogy kitermeltek innen minden rubintot a mindenkori vámpíruralkodó palotájába.
 - Ejha! – rikkantotta Ris. – Akkor a vámpírok királyai, királynői tudnak élni!
 - Az biztos. De elárulhatom, hogy mindez, természetesen ostobaság. A palotája tényleg rubinból van, de ott helyben faragták ki belőle azt az épületet, ahol találták a rubin buborékot. Itt meg soha nem volt semmi. Ez a Tat’zarrah egyetlen ásványmentes helye.
 - Művelt vagy. – állapította meg elismerően Utsapszut. – De honnan tudsz ennyi mindent a világról? És a vámpírokról?
 - Érdekelt, és utánanéztem. – felelte röviden, a vállát vonogatva Shinshi, aki a falat tapogatva vezette társait. A szemük mostanra már megszokta a sötétséget…
 
ۼ
 
     Xava bőséges vérfürdőt rendezett. Telenyakalta magát vérrel, és energiával. A kis kunyhóban, ahol megszállt, több holttest volt, mint egy hullaházban. Teljes összevisszaságban hevertek mindenfelé, és egyik sem volt teljesen ép: kinek a feje, kinek valamelyik végtagja „veszett el”. Olyan is volt, akiből csupán egyetlen kicsi kis szelet maradt meg. Xava egy rakás, egymásra rakosgatott hordó tetején ücsörgött a hullahegy közepén, és nagy vidáman lógázta a lábát. Élvezettel nézett végig pusztításán, és tökéletesen elégedett volt magával.
     Hirtelen eszébe jutott, hogy este jelenése lesz egy nívós estélyen, ahová Fez’zhar is hivatalos volt. „Ideje neki látni, készülődni…” – gondolta magában. Meg kellet még keresnie ugyanis azt, a személyt, akinek feltűnés nélkül belebújhat a bőrébe. Megsuhogtatta a haját, és hajszálakra szétbontva belevezette a földbe. Ezután széttekergőztette őket a szélrózsa minden irányába. Úgy terjedtek a talajban a hajszálai, mint eső után a gombafonalak. Valahányszor valami meleget, vagy nyomást érzett, mindig kidugta azt az adott szálat, hogy megérintse.
     Vett tőle egy pici energiát, amelyből Xava számára kiderült, hogy az illető kicsoda, hivatalos-e a bálra, és hogy néz ki. Nem kellett sokáig várakoznia. A szerencsétlen nyertes egy gyönyörű hastáncos nő volt, bizonyos Verussah, aki az öltöző szobájában készülődött.
     Arra kérték fel, hogy a terem közepén emelt kis pódiumon tánccal szórakoztassa a jelenlevőket.
     Xava nem támadta meg azonnal. Úgy döntött, egészen a bál időpontjáig békén hagyja, hadd gyakoroljon, öltözködjön, szépítkezzen, élje az életét, legalább eltanul tőle valami hasznosat.
     Így aztán visszahívta a többi haját, azt az egy szálat pedig belefúrta Verussah sarkába, hogy szabadon követhesse bárhová. Xava feje a mellkasára csuklott. Elaludt. Hűséges haja pedig továbbra is küldte számára az információkat Verussahról.
 
ۼ
 
     Sokkal sötétebb volt, mint az előbb. A három vándor pupillája a végtelenségig kitágult, és görcsösen kapaszkodtak egymásba. Megtépázott idegeiknek, már az ylákkal való találkozás sem tett jót, de ez a sötétség sokkal vérfagyasztóbb volt annál, mivel nem tudták, hogy mi lapul benne. Bárhonnan, bármikor támadhatott valami szörnyű, ocsmány lény, ami tökéletesen alkalmazkodott ezekhez a fénytelen viszonyokhoz. És még csak védekezni sem tudnának a látásuk pillanatnyi elvesztése miatt…
Utsapszut, hogy elterelje a figyelmét az aggódásról, az éhségről, és a félelemről, megint belefogott kedvenc tevékenységébe, a kíváncsiskodásba.
 - Shinshi, honnan jön a metán? – és rebegtette a pilláit, bár tudta, hogy ezt a kenin úgysem látja, hiszen kettejük között ott volt Ris, a kenin háttal állt Utsapszutnak, és mert nem látott az orrán túl.
 - Egy aknából. Épp ezért óvatosan kell haladnunk. Nemsokára elérjük, és nem szeretném, ha beleesnénk…
 - Az jó. – mondta gúnyosan Ris. – Mert te biztos látni fogod ebben a homályban…
 - Hát igen. Mit gondolsz, miért én megyek elől?
 - Te látsz a sötétben??? – hitetlenkedett Utsapszut. – Na, ezt azért nem veszem be. Mindenki tudja, hogy a keninek alapvetően rosszabbul látnak, mint az emberek. Az összes többi érzéketek jobb csak…
 - Kivétel erősíti a szabályt. – hangzott a közönyös válasz.
 - Akkor nem is aggódom… Ááh! – kiáltott fel a főherceg hirtelen. Shinshi megtorpant, mert Ris egy pillanatra megszorította a kezét, és így beleütközött a keninbe.
 - Mi az, mi történt? – kérdezte ijedten Utsapszut.
 - Valami hozzáért a fejemhez!
 - Csak egy denevér… - közölte egykedvűen Shinshi. – Nem halljátok a csippantásait?
 - Nem…
 - Akkor most már nem aggódom. – javította ki magát utólag epésen Ris. – De…
 - És hová vezet az az akna? – kérdezte Utsapszut Ris szavába vágva.
 - Egy járatba, amely további tárnákhoz vezet. De ezeket már régóta nem használják. Mindenesetre elég mély ahhoz, hogy biztosítókötél nélkül ne legyen egészséges lemenni az aljára. – egy pillanatra elgondolkozott valamin. – Hm. Ráadásul elvezet a vámpírok birodalmának központjába… - tette még hozzá csendesen, csak úgy magának.
 - Honnan tudsz te ennyit a vámpírokról? – kíváncsiskodott tovább Utsapszut.
 - Tényleg, honnan? – kontrázott Ris is.
 - Elérkeztünk az aknához… - kerülte ki a kérdést a kenin. – Ris gyere szorosan mögöttem. Van itt egy padka, min végig kellene egyensúlyoznunk. Ha szólok, fordulj a fal felé. Nem fogod tudni eltéveszteni, mert a vállad súrolni fogja a falat… Rendben, most! – Ris befordult.
     Ha látja, hogy milyen keskeny és vékony az a kis kiszögellés, amin végigtipegtek, biztos hisztériás rohamot kapott volna. Így viszont, csak egy kis izgalmat érzett.
     Nem sokára, pár perc alatt átértek az akna biztonságosabbik felére. Ris szívéről hatalmas kő zuhant le, Utsapszut is megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy kis enyhe légmozgás támadt a járatban, mely végigcirógatta az arcukat, és amely a szabadulásuk előszele is volt. Ekkor azonban…
 - Shinshi… - hallotta Utsapszut Ris ijedt, és meglepődött hangját. – Shinshi?
 - Mi történt? – kérdezte riadtan a lány.
 - Shinshi elengedte a kezem…
 - Shinshi, ez nem vicces! – csattant fel Utsapszut. – Azonnal fogd meg Isshah kezét! Shinshi! – szólongatták a nevét, szidták és kérlelték, de nem érkezett semmi válasz.
 - Uhara… Szerintem Shinshi nincs itt… - mondta halkan Ris.
 - Mi?! Ne, akkor hol van?
 - Nem tudom… lehet, hogy előre ment felderíteni… Vagy az is lehet, hogy… hogy…
 - Lezuhant. – fejezte be helyette Utsapszut. – De akkor nem kellett volna sikítania? Szerintem legyen az első verzió, mert az nem hangzik olyan szörnyen, és mert lehet, hogy akkor visszajöhet még. Üljünk le addig, és várjunk még. Majd szólok, ha eltelt annyi idő, hogy elkezdhetünk izgulni…
 - Én csak azt nem értem, - felelte Ris, és közben óvatosan lerakta a fal tövébe a lányt. - hogy miért nem szólt, hogy megy valahová. És ha valami baja lesz?
 - Áh, nem tudom. Mindenesetre kap majd egy kiadós fejmosást tőlem, ha visszajön…
 - Ha, visszajön. – felelte élesen Ris.
 - Ne legyél ilyen pesszimista. – intette Utsapszut, majd abba az irányba biccentette fejét, amelyikben Ris vállát sejtette.
 
ۼ
 
     Eljött az idő. Ahogy szegény Verussahé is. Xava felocsúdott, egy darabig álmosan pillogott és ásítozott, aztán szerencsétlen hastáncos nőre koncentrált. Verussah mostanra felöltötte a legszebb ruháját, mely mindent mutatott belőle, csak a lényeget nem, sőt ki is festette már magát, é a haja is maga volt a tökély. Xava egy pillanatra megsajnálta ezt a törékeny virágszálat, de aztán felröhögött benne a káröröm. Micsoda kéj lesz, elpusztítani a lelkét ennek a két lábon járó felcicomázott giccshalaznak…
     A téli szelek démona felállt, leugrott a hordókupac tetejéről, és átgázolt a hullákon. Aztán könnyedé füstté vált, és elfagyasztva a talajt, a hastáncos nő szállására, a város egyetlen szállójának egyik második emeleti fényűző lakosztályához libegett. Átolvadt a falon, és ott találta magát Verussah előtt, aki épp a saruit szíjazta a lábára. A szépség megborzongott, ahogy megérezte a Xavábó áradó hideget, akit egyébként nem látott. Aztán…
 - Üdvözlet! – köszönt vidoran, és jó hangosan Xava. Verussah ijedten felsikoltott.
 - Maga kicsoda?! – kérdezte riadtan Xavától, aki továbbra is rendületlenül vigyorgott. – És mit keres itt?
 - Xava vagyok, - mondta Xava, és belefúrta a szemét Verussahéba. – a téli szelek démona. A lelkedért jöttem, hogy birtokba vehessem a tested… -közölte angyalian lágy hangon.
 - Mi… - kezdte volna Verussah, de már nem volt ideje többre. Xava ugyanis a hajával hátrafeszítette a nő összes tagját. Ezután lehajolt hozzá, és megcsókolta. Verussah bőrén Xava szája felé, egyre sűrűsödő latyakszürke vonalhálózat jelent meg, és közben görcsösen reszketett. Aztán… egyszer csak elernyedt és már nem volt többé Verussah. Ekkor Xava fehéresen kavargó fénnyé vált, és egyszerűen beleolvadt a hastáncos nő testébe. Időközben Xava haja is levált Verussah végtagjairól, és követte gazdáját az új testükbe.
     Verussah-Xava a földön feküdt. A szeme üvegesen meredt a semmibe. Hirtelen felsóhajtott, és pislogott egyet. A szeme azonban más volt, mint mikor Verussah lakta ezt a testet. Akkor még kedves volt, empatikus, és csábító, most viszont halálosan hideg, és komoly. És kegyetlen.
     Xava felvette Verussah lábára másik sarut is, aztán felvette az ajtó melletti kis asztalról a meghívóját, és ringó csípővel elhagyta a szálloda szobát, hogy lemenjen hatalmas épület még hatalmasabb báltermébe, ahol hatalmas sürgés-forgás volt: tolongott a sok puccos dáma, meg a gazdag, kövér urak, meg a még gazdagabb ifjú titánok, akik ifjú titániákra vágyva lezseren csillogtatták zsebóráikat.
     Xava odalejtett egy biztonsági őrhöz, aki azonnal felismerte Verussaht, kezet csókolt neki, biztosította, hogy hatalmas rajongója, majd elirányította a színpad alá, ahonnan majd felemelik a közönséghez, és megkezdheti a táncát.
     Xavát innentől kezdve csak az foglalkoztatta, hogy találjon majd jó alkalmat, mikor ki akarja majd hallgatni Fez’zhar beszélgetéseit. Tudta, hogy veszélyes lenne, belevezetni egy hajszálat, mert Fez’zhr varázsló volt, és mint ilyen, biztos hamar kiszúrta volna. És akkor ő búcsút is mondhat az életének.
     Nem érdekelték a köszöntők, a sebtében elhadart, osztatlan sikert arató pajzán viccek és anekdoták, a nagy beszédek, arról, hogy a konferanszié és az est szervezője mennyire el van ragadtatva, hogy ilyen sokan eljöttek. Nem érdekelték a felvázolt programok, és az elhangzó üzleti ajánlatok sem. Csak arra várt, hogy mikor szerepelhet már ő, mikor lehet már túl ezen az egészen, amely biztosan akkora égés lesz, mint mikor Hiolène, a tomboló lángok démona természeti katasztrófát okoz nyáron az erdőkben. És akkor végre…
 - És most mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves publikum, engedjék meg, hogy színpadon köszöntsem a világhírű hastáncos nőt, Verussaht, az Elbűvölőt! - üdvrivalgás és taps csattant föl, Xavát pedig erőskezű legények elkezdték felhúzni. Xava, miközben felhangzott a lassú zene, kecsesen a lábához hajolt, hogy így érkezzen meg a nézők elé, és ebből a testhelyzetből lassan felemelkedve táncba fogjon. A várt hatás nem maradt el. Xava mindent bevetett, hullámoztatta a hasát, lassan é gyorsan rázta a csípőit, tekeregve előre és hátra hajladozott, piruetteket írt le, spárgázott, lement hídba, és még sorolhatnám ítéletnapig. mindezt tökéletes harmóniában zenével, olyan látványt nyújtva, mely alapján mindenki álmélkodott, és meglepetten csodálkozott. Xava különösen érzéki látványt nyújthatott, mert úgy tapasztalta, hogy jó pár hímnemű csorgatja a nyálát.
     De ő mindeközben rémesen unatkozott. Egyáltalán nem értette, hogy ebben vonaglásban mégis mi a jó. Nem olyan nagy teljesítmény… Inkább felhasználta az alkalmat, és megkereste a tömegben Fez’zhart. Hamarosan meg is találta. Egy dúsan hímzett, igazgyöngyökkel kivarrt kifát viselő, ötvenes éveit taposó, gazdagnak tűnő fekete körszakállas férfival beszélgetett. Az illető izmos, magas, tagbaszakadt ember volt kis pocakkal, és hihetetlenül görbe orral. Derekán széles sötétzöld selyemövet viselt, ugyanilyen színű kontúrral szeme körül. Xavának feltűnt, hogy ezt az embert mindenki ismeri, mindenkinek van hozzá egykét kedves szava, vagy elismerő mosolya. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg ő lehet a házigazda.
     Xava közel egy órája táncolt már folyamatosan, mikor az egyik zenész jelt adott neki, hogy most már befejezheti. Xava egy dacos, kihívó mozdulatba merevedett, bele, és azzal véget is ért a fellépése. Könnyedén meghajolt, aztán a konferanszié elismerő szavaira megtapsolták. Lesegítették színpadról, és a kezébe is nyomtak egy pohár pezsgőt, és elvonult egy oszlop árnyékába.
     Az est további részében a tisztelt egybegyűltek vacsorázni kezdtek. Fez’zhar, és az ismeretlen úr észrevétlenül kislisszolta a teremből, Xava ment utánuk. Nemsokára elértek egy képhez, Ishíristan alapítójáról. Benyomták az orrát, és a kép mögött egy titkos folyosó nyílt Xava elmotyogott egy láthatatlanná tévő bűbájt, és utánuk ment.
 - Uram. Fogalmam sincs, hogy hol lehetnek. Sejtésem szerint az a Lilan volt az egyetlen, aki közelebbit is tudott volna róluk mondani, de ő az embereim hibájából…
 - Nem, nem! A maga hibája volt Fez’zhar, hogy az a nő meglépett. Mint ahogy az is, hogy nem jött rá iőben, hogy miféle lény lehet az illető! És most, nincs meg sem a főherceg, sem az az undorító keninje, sem pedig a menyasszony, akire tudtommal rárobbantottuk a palotát!
 - Nem én tehetek arról, hogy nincs meg a menyasszony…
 - De igen. Az egyik katona elmondta, hogy ő három személyt látott leugrani arról a szikláról: egy kenint, a főherceget, meg egy féllábú nőt… Nézze. Akarom. Holtan akarom látni őket. Szerezze meg végre azt a rohadt brosst, mert nekem már csak ez az egy hiányzik a koronázási ékszerek közül.
 - Azt hittem öt van. A brossal együtt van összesen négy.
 - Az ötödiket már évszázadok ót nem látta senki. Ó, igen. Ha véletlenül meg találná, juttassa el hozzám, jó?
 - Rendben. Remélem, nem felejti el, hogy miért vagyok hajlandó alávetni magam a parancsainak.
 - Persze. Quadaráért, a világos mágusok városáért és iskolájáért. Persze. A magáé lehet, és olyan terror alá vetheti, amilyen alá csak akarja. Csak kerítse végre elő őket! Meg a brossomat! És ölje meg végre azt a bosszantó Ishíristant, meg a majmát!
 - Igen is. Biztosítson számomra elég harcost, és szétküldöm őket az országban keresésükre. Emellett jó volna bevezetni egy este hat utáni kijárási tilalmat. Egyből megtudnánk, ha valaki éjszakai sétára indulna, és még az is lehet, hogy őkelméék lehetnek azok. Tényleg. Mikor lesz a koronázási ünnep?
 - Jövő hónap huszonhetedikén. De most vissza kell mennem. Meg kell emlékeznem az elhunyt királyi pártról… - mondta ironikus felhanggal, és kiment.
     Xava, nem várta meg, míg kettesben marad Fez’zharral, hanem gyorsan kiszökött a folyosórol. Ekkor véletlenül belelépett egy kis víztócsába, amelyen egy pillanatra feltükröződött Xava képe. Fez’zhar pont meglátta…
     Xavának annyira kavarogtak a gondolatai, hogy nem tűnt fel neki, hogy lebukott. Kiértek a hallba, és hirtelen éles fájdalom nyilallt a tarkójába. Fez’zhar észrevétlenül mögé lopakodott, és belekapaszkodott Verussah hajtincsébe, és hátrafeszítette Xava fejét, aki ijedten felsikoltott Verussah hangján.
 - Mit csinál?! Eresszen el, ez fáj! – követelte sírós hangon.
 - Elég! Fogja be a száját! Mióta hallgatózott már ott? He?! És ki maga?
 - Eresszen ehel… kérem… - nyűszítette Xava Verussah hangján. – Hagyjon!
 - Válaszoljon! Ki maga?!
 - Hé! Mit csinál maga a művésznővel?! – szólt köz egy harmadik hang, a biztonsági őr, ki kezet csókolt Xavának. – Engedje el, de tüstént! – a feketemágus, egy pillanatig eltöprengett, aztán váratlanul elengedte Xavát.
 - Hehehh, csak vicceltem! - vonta meg a vállait.
 - Ajánlom is! – felelte a biztonsági őr és elcammogott. Ez alatt Xava biztonságos távolságba került Fez’zhartól. Mikor már eltűnt az őr, és csak ketten maradtak, négyszemközt, először halkan nevetni kezdett. Aztán hangosabban, és hangosabban, egyre gonoszabbul, kárörvendően és csúfondárosan. Verussah álarca leomlott róla földre, és innentől nem volt több egy egyszerű próbababánál, amit kedvére elmaszkírozhat az ember.
 - Te?! – kérdezte dühösen Fez’zhar. – Lilian! – Xava továbbra i hátborzongatóan kacagott, aztán egyszerűen csak köddé vált.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Élvezettel nézett végig pusztításán, és tökéletesen elégedett volt magával

(Tawnahroore, 2011.04.02 20:55)

Shinshi jól vezet egy csapatot, ami előtt titkolózik. Az eltűnése meg nagyon para. Olykor várom ennek a barlangban császkálós szállnak a végét, de az nem ebben a fejezetben volt. Jók a leírásaid, olykor olyan dolgokig mész, amikre személy szerint nem térnék ki, ugyanakkor a részleteid tesznek egy fantasztikus történetet könnyen elképzelhetővé. De hogy meddig tudod váratni a rajongóidat a nagy leszámolással...

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.10.01 20:30)

M-mi ez a sok kérdés??? Ne bámuljatok ránk ennyien... nyűűűű.
Nem beszélek, akkor sem, ha könnyes zöld szemekkel, nagyokat pillogva nyikorogtok ránk!
Zipzár a szánkon, lakat kulcsa a gyomrunkban...

Turul

(Szirka, 2009.10.01 18:52)

A végét nagyon jól el lehet képzelni, ahogy Xava nevet egy jót Fez'zar-on. De, hogy a fenébe tart agy tánc egy órán keresztül?

Maron

(Maron, 2009.10.01 15:44)

Szerintem is nagyon jó... de akkor ki ennek az örökösnek a neve? királyjelőlt? milyen kapcsolatban van a királyi családdal? és Shinshi félvér? azért tud olyan sokat a vámpírokról??? gyerünk írjad tovább mivel érdekel a folytatása... és addig amíg nem írsz nekem komit addig nem vagyok hajlandó folytatni az enyémet, vagy legalábbis nem fogom feltenni...

Cerberos

("...and eleven for the later", 2009.10.01 07:40)

Héhéhééé és nem akármilyen az új fejléced! Nagyon poén! (Halálcuki!) Szuper az új dizájn!

Cerberos

("one for the now...", 2009.10.01 07:38)

Húúúú, egy tök suzexuális jelenet, mikor Xava ott ráz a színpad közepén! Hát igen, ez is kell a keleties hangulat megteremtéséhez, ha engem kérdezel. Ris és Utsapszut tök aranyos együtt! Jahaaaaj! De héh, mit akar Fez’zhar a mágusiskolától? Le lehet szállni róla (meg Hokigjoról, persze!). Nem hiszem el, te tényleg eltüntetted Shinshit! Ki lesz így a kalauzuk: És tényleg MIÉRT tud ennyit a vámpírokról? Cserediák volt Nemugodaiban? Vaaaagy, lefogadom, hogy egy világrengető lázadást terveztek az elnyomóik ellen és puccsot akartak csinálni a palotában és ehhez kérték volna a vámpírok segítségét a keninek, de sajna megelőzték őket... na jó neem, ez egy kicsit elborult elmélet volt. Elvégre Shinshi segít a hercegnek, meg különben is, mikor lenne képes egy kenin rosszat forralni bárki ellen, nemde? No mindegy, csak elkalandoztam egy kicsit. Ott tartottam éppen, hogy felháborító, hogy képes voltál őt eltüntetni és ajánlom, hogy semmi baja ne legyen, mert attól kikészülnék. Shinshi ugyanis annyira cukiiiii!
Azér' a hentelés az tényleg ott volt benne. De nem baj. Xava elvégre nem valami ártatlan diáklány. Ő mégiscsak egy démon, aki a dimenziónkban ragadva a mi vérünkön és energiánkon élősködik. A minimum, hogy néha vérengzik egy kicsit. És nem csoda, hogy nem érzi jól magát a sivatagban, ha egyszer ő a téli szelek démona.