Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. Shinshiék leválnak

2010.01.01

   17.                        Shinshiék leválnak

 

R

is és Utsapszut Feniát megülve szélsebesen vágtattak kifelé a városból. Onnan kiérve egy kicsit beljebb vetették magukat a sivatagba, de csak annyira, hogy hátramaradt társaik észrevegyék őket.

Mikor megálltak Ris lecsusszant éjlova hátáról, megköszönte neki a gyorsaságát, aztán Utsapszutot is lesegítette. A lány zavartan ugrott arrébb, aztán lezuttyant a vörös homokba.

     Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. És ez a fajta csend felettébb kényelmetlenné, kínossá kezdett válni. Ris egyik lábáról a másikra állt, Utsapszut pedig tüntetően Quadara irányába nézett, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetük. A hallgatást Ris unta meg előbb. Amúgy is beszélgetni szeretett volna a lánnyal, meg aggódott is érte, hiszen az imént még fogságban volt. De valahogy úgy érezte, hogy Utsapszut neheztel rá valamiért, de fogalma nem volt róla, mi az.

 - Kérdezhetünk valamit? – érdeklődött óvatosan.

 - Persze – felelte a lány, de még mindig nem fordult a főherceg felé.

 - Bántott téged Fez’zar?

 - Nem, egyáltalán.

 - Akkor jó – mondta Ris, de még mindig nem tudott megnyugodni. Az a baj, hogy rosszul csókol, vagy mi?! Pedig erre korábban nem volt panasz… Hmmm.

 - Kérdezhetünk még egyet? – kérdezte zavartan.

 - Igen? – a lány még mindig nem nézett rá, a hangja kissé élesnek, fagyosnak, ingerültnek tűnt.

 - De ha zavarunk téged, akkor mindegy… - visszakozott Ris ijedten. Utsapszut végre felé fordult, és fanyarul fintorogva válaszolt.

 - Nem zavarsz – felelte hidegen. – Mit akarsz kérdezni?

 - Hát csak… Úgy látjuk haragszol ránk valamiért. Nem tudjuk, mit tettünk ellened, de… bocsánatot kérünk… És igyekszünk majd kárpótolni, amikor újra a minket megillető helyen leszünk. Miért vagy ránk mérges?

Utsapszut keze ökölbeszorult, a lány szeme elsötétült, és az ajkába harapott.

 - Semmi különös. Egyszerűen ilyen hangulatom van.

 - Ah… pedig már úgy tűnt, mintha… nem tudom, mit hittem.

 - Most szeretnék én is feltenni egy kérdést – kezdte Utsapszut. – Miért beszélsz királyi többesben?

 - Miért, úgy beszélünk?

 - Igen, de amikor először találkoztunk, még egyes szám első személyben szóltál hozzánk. De mostanában valamiért erre váltottál át…

 - Hm, észre sem vettük. Igazából annak idején lázadásból kezdtük el használni az egyes szám első személyt. Igyekeztünk magunkat leszoktatni róla, mert a szüleim szájából is idegesítően hangzott. De ezek szerint, most újra rákaptunk. Zavar? Mert akkor szívesen…

 - Nem, nem hagyd csak. De volna még egy kérdésem.

 - Rajta! – kiáltotta lelkesen Ris, aki örült, hogy végre beszélgetnek is.

 - Miért nem mentél el az esküvődre?

 - Honnan tudod, hogy házasodtunk volna?

 - Onnan, hogy mindenki erről beszélt, meg arról, hogy el sem mentél rá. Ez azért elég kínos lehetett az édesanyádnak, meg a ihavalének, nem gondolod? A menyasszonyról nem is beszélve…

 - Igazad van – válaszolta Ris hosszabb hallgatás után. Nem számított rá, hogy valaha is kérdőre vonják ezért, - tényleg nem voltunk jelen annak idején. Az igazág az, hogy féltünk a saját esküvőnktől. Nem tudtuk, milyen lesz a párunk, és nem is tetszett a tudat, hogy olyasvalakivel kell összekötnünk a hátralevő életünket, akivel azelőtt két mondatot sem beszéltünk. Utáltuk az egészet. Miért nem választhatjuk azt, akit szeretünk? Mondják, hogy az idő mindent megjobbít, de nem hisszük, hogy ez igaz volna. Meg azt sem értettük, és értjük most sem, hogy miért nincs beleszólásunk az ilyen magánéleti dolgokba, amikor ez elsősorban rólunk és a párunkról szól.

     Ezért aznapra programot szerveztünk magunknak, és késve ugyan, de elindultunk az esküvőnkre. Meg akartuk bosszulni ezt az egész helyzetet, de arra azért mi sem számítottunk, hogy a végén felrobban a palota.

 - Hát ez nem valami jó magyarázat – morogta Utsapszut. – Fel sem merült benned, hogy esetleg olyan lányt választanak melléd, akit ismersz, vagy akiről el tudták ismerni, hogy kedvelni fogod? Meg sem próbáltad beképzelni magad szegény menyasszony helyébe?

 - Dehogynem. Roppant önérzetes és hiú voltunk, úgy gondoltuk, kibírja egy kicsit még az a lány nélkülünk. Most már azért bánjuk, hogy nem találkozhattunk vele. Az is lehet, sőt szinte biztos, hogy meghalt abban a robbanásban. Pedig –bár nem emlékszünk pontosan rá-, még egy jósálmunk is volt róla, ahogy ott feküdt szénné égve. Vagyis inkább láttunk egy nőt, akiről feltételezhető, hogy a menyasszonyunk lehetett, és ne haragudj, hogy ezt mondjuk, de valahogy rá emlékeztetsz néha. De kizárt, hogy te legyél az. Azokat a sérüléseket senki nem élhette volna túl.

     Utsapszut bosszúsan fújt egyet. Hát ez hihetetlen! Épp az imént mondtak le róla?!

 - Egyébként, hogy vesztetted el a lábad? – Utsapszut megrökönyödve nézett rá.

 - Ne haragudj – mondta gyorsan Ris, - nem akartalak felkavarni. Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod…

 - Milyen kegyes a főherceg úr! – horkant fel dühös gúnnyal Utsapszut, azonban mielőtt Ris, a kegyes főherceg úr ténylegesen is megrökönyödhetett volna, a lány észrevette a közeledő Misukét, Kikorát, Hokigjot, Shinshit, és a bosszúsan sistergő Xavát.

 - Üdvözlet! Na mi törté… - kezdte vidáman, de félbe kellett szakítania magát, mert Xava hirtelen rámosolygott, kilökte felé a hajtincseit, megragadta velük a lányt, magához vont, és szoros ölelésbe zárta őt, akinek ettől pár fokot csökkent a testhőmérséklete. – Xava, nem kapok levegőt!

 - Bocsánat… - felelte a téli szelek démona, és gyorsan messzebb rakta a hajával Utsapszutot, akit ezután felültett egy fekete hajkötegére, és hintáztatni kezdett.

 - Gyorsan változik a lányok hangulata – mormolta Ris magának.

 - Hogy mondod? – kérdezte Hokigjo leszökkenve a légdeszkájáról.

 - Semmit nem mondtunk. Mi történt, miután kimentettük onnan Utsapszutot?

 - Hát először Kikora leütötte Gallimurah-t, aztán én feloldottam róla az elmekötő-varázst. Hálás és elég fáradt volt. Napok óta mindenféle bonyolult varázslatokat végzett Fez’zarnak, hogy át teleportálják Quadarát Gijron mellé benne az összes varázslót is beleértve. Most jól van, és azt hiszem alszik.

     Xaváék meg majdnem elfogták Fez’zart, de az meg az utolsó pillanatban átjárót nyitott Gijronba, ahová sem Xava, sem Shinshi nem követhette, mert töménytelen mennyiségű fekete mágikus jelenlétet érzékeltek onnan, és nem találták tanácsosnak ujjat húzni még tíz olyan erős varázslóval, mint Fez’zar. Ahhoz egy kicsit előbb kell felkelniük.

 - Dühít is, rendesen – hadonászott apró ökleivel Ris hasa előtt dühösen Shinshi. – Meglógott, az a gyáva kutya!

 - Ne emészd magad miatta – felelte békítően Ris. – Van egy olyan gyanúnk, hogy látjuk még… De most már induljunk a fővárosba. Nem lenne jó, ha lekésnénk azt az ünnepséget.

 - Igazad van – sóhajtott fel Shinshi. – Bocsáss meg, de közbe jött némi bonyodalom, amit el kell intéznünk Xavával. De ne aggódj az ünnepségen mi is ott leszünk.

 - Igen, úgy van – szólt közbe Xava, - de ez most tényleg nagyon fontos számomra. Ráadásul a későbbiekben segíthetek még, ha ezt most végigvisszük Shinshivel.

 - Nem szívesen eresztelek el benneteket – válaszolta elkomolyodva Ris, - de nem hiszem, hogy vissza tudunk tartani titeket, úgyhogy menjetek, ha szükséges. De visszatérni ám a koronázásomra! Szavatokon foglak titeket!

 - Akkor mi elmentünk. Viszontlátásra – köszönt el Xava és Shinshi. A következő pillanatban hideg, viharos szél támadt, és eltűntek a semmiben. Ris ekkor Kikoráék felé fordult.

 - De ti azért velünk jöttök, ugye? – kérdezte reménykedve. Utsapszut ekkor még magában nagyban dühöngött, hogy Xava csak úgy itt hagyta evvel a jóképű pojácával, aki ráadásul nem is akar kettesben maradni vele. Nem igazán tudta eldönteni, melyikért aggódjon jobban.

 

ۼ

 

     Eközben Fez’zar fel-alá járkált gijroni erődjének könyvtárszobájában. Nem várta az elkövetkező beszélgetést ishíristani megbízójával. Már így is elég rosszul teljesített, de legalább el tudott csórni harc közben pár hajszálat a kis vörös kenintől. A segítségükkel és némi mágiával rákoncentrálhatott a kicsi tudatára és a környezetének a tudatára, így az előbbi beszélgetésnek is a tanúja volt. Most már tudta, hogyan keresse Ris és társai elméjét, tudta, hogy merre tartanak, tudta mi a Protoshíwha, ráadásul Fenia és a kígyó gondolatai közé is beférkőzött. Hokigjo tudatában megtalált egy emléket Ozui Zeráról, a Fényben Járóról, aki megölte az ő édes, egyetlen kicsi Arabelláját. Az egy szem lányát! Bár azt is megtudta –ezúttal Kikora fejéből-, hogy a vámpír már rég halott, iszonyú haragja vérbosszúért kiáltott.

     És azt is tudta, hová megy Shinshi és Xava. A téli szelek démonának emlékei között rátalált egy csodálatos földöntúli világra lelt, amelyben nincsenek keretek és szabályok, csak határtalan lehetőségek. Egy olyan világra, ahol egymásra találhatnak a holt lelkek, és ahol az elemek és az ő démonaik, valamint maga Őrá lakozik.

     Most már fel kellett keresnie a munkaadóját. Átjárót nyitott, és az illető háta mögött bukkant fel, közvetlenül. Elegáns volt, mint mindig, gőgös és rátarti, ahogy mindig.

 - Na végre – szólította meg Fez’zart barátságtalanul, hátra sem nézve, köszönés nélkül, - már azt hittem, nem jön vissza…

 - Csak nem aggódott? – kérdezte ironikusan Fez’zar.

 - Nem. De felettébb tudni akarom, mit szúrt el már megint.

 - Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja mondani. Nos, bár kicsúsztak a kezeim közül, de sikerült megtudnom pár érdekes dolgot.

 - Mit?

 - A Protoshíwha az ötödik ékszer, a főhercegnél van, akinek a legutóbbi találkozásunk óta lett mágikus ereje. Ráadásul csatlakozott hozzájuk egy másik varázsló meg egy vámpírvadász is. A kenin, az a kis mocsok, pedig visszafordult, Xavával, a téli szelek démonával a Vámpírok Birodalmába.

 - És Lilian?

 - Ő Xava. Ah, igen, és Ishíristan megszelídített egy éjlovat, Feniát.

 - Na remek. Nem is állunk olyan rosszul. Bár az nem igazán örvendetes, hogy kettéváltak, de legalább a hercegről jó tudni, hogy pont a karjainkba szalad. Az viszont egyenesen borzalmas, hogy pont ő találta meg az elveszett koronázási jelképet! Meg kell szereznünk! És vonja vissza a csapatainkat, nevezzen ki négy osztagot, amelyek a sivatagban üldözőbe veszik őket. Ha akkor nem fogják el, még mindig itt vagyunk mi a fővárosban. A  naiv hülye… bizonyára azt hitte, hagyom ide besétálni! Na, menjen innen, ne rontsa tovább a levegőmet. Dolga van nem?

 - Ahogy akarja – felelte Fez’zar haragtól remegő hangon, és egy villanás kíséretében eltűnt, hogy levezesse feszültségét valamelyik katona kapitányon.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A világmentő csapatban nuku összhang

(Tawnahroore, 2011.09.11 22:00)

Bár Sutban még kettős érzelmek uralkodnak, remélem a herceg megmérgezéséről már letett. Bajok lesznek, ha minden bizalom nélkül próbálnak összedolgozni. Mondjuk Ris egyre jobban elássa magát, amennyi jelet kap, sejthetné már, hogy kihez beszél.

Splatter

(Blots, 2010.01.02 09:53)

Rékának a legjobb, ő előbb megtudta a végét.