Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. Törvénye kívüliek

2010.01.01

   14.                         Törvényen kívüliek

 

T

e meg ki vagy? – kérdezte egyszerre Kikora és Xava egymástól. Önkéntelenül elmosolyodtak egy pillanatra.

 - Xava – mondta röviden Xava.

 - A nevem Nokora Kikora, vámpírvadász vagyok – mutatkozott be Kikora is. – Bocsáss meg, ha udvariatlan vagyok, de mi vagy te?

 - Szóval, vámpírvadász…  - nyugtázta Xava, és végigmérte Kikorát, miközben gyengéden a karjaiba vette Utsapszutot a mankóival együtt. – Nem hiszem, hogy egészséges lenne elárulnom, mi is vagyok igazából. Elvileg ellenségeknek kellene lennünk.

Kikora felvonta az egyik szemöldökét.

 - De te nem vagy vámpír, ugye? Nem tűnsz annak az előbbi kis jelenet ellenére sem…

 - Nem.

 - Akkor nincs mitől tartanod. Én csak a vámpírok üldözésére és kivégzésére esküdtem fel.

Xava könnyedén felnevetett, aztán váratlanul elkomolyodva, az előzőt kikerülve egy újabb kérdést tett fel:

 - Kikora, mi közöd neked ehhez a lányhoz? – egyik hajtincsével Utsapszutra mutatott. – Azelőtt sohasem említette, hogy ismer.

 - Ja! Megszegte a barátaival az este hat óra utáni kijárási tilalmat, ezért én és a kedvesem, mint a város hivatalos őreinek egyikei vállaltuk, hogy elkapjuk őket. Volt egy kis harcunk, aztán mind a hármójukat elkábítottuk. A másik kettő most épp alszik.

 - Miért nem adtátok őket a város vezetőinek kezére?

 - Kellett volna? – kérdezett vissza Kikora.

 - Nem. De azt azért tudni akarom, mi vett rá titeket arra, hogy ne tegyétek.

 - Rájöttünk, hogy a magasabbik Ishíristan főhercege, Ishíristan, akit ország-világ, meg mindenki keres egy nőstény keninnel meg két nővel együtt. Te vagy a negyedik igaz? Akit keresnek… Állítólag a bűntársai vagytok Ishíristannak hazaárulásban.

Xava bosszúsan felhorkant.

 - Csakhogy ebből egy szó sem igaz! Mi, én és Uhara – Xava a biztonság kedvéért Utsapszut álnevét használta, - pusztán hozzácsatlakoztunk Risékhez, akit egyébként egészen idáig Ishah néven ismertünk. És tudom, hogy ő is minden, csak nem hazaáruló. Egyébként, honnan tudod te, hogy ő a főherceg?

 - Megtaláltuk az egyik koronázási ékszert, a brosst a poggyászukban. Azt még mi is tudtuk –bár nem vagyunk ishíristaniak-, hogy aki ilyet birtokol, az királyi sarj. Márpedig kizárt, hogy lopták volna, mert a brosst olyan varázs védi, ami miatt nem lehet ellopni azt jogos tulajdonosától. És mivel kenineket nem szokás megkoronázni…

 - Értem. Nos, szerintem az lesz a legjobb, ha visszamegyünk oda, ahová elszállásoltátok Riséket. Uharának pihenésre van szüksége…

 - Rendben, épp akartam javasolni. Kövess.

 - Kérdezhetek még valamit?

 - Már meg is tetted, de azért még kérdezhetsz egyet – vágta rá széles vigyorral a képén Kikora. Xava jelezve, hogy nem veszi jó néven a viccet, összehúzta a szemeit.

 - Mit is mondtál, ki a párod?

 - Uchiji Hokigjo – felelte Kikora, és Hokigjo gondolatába is belepirult. – Ő varázsló.

 - Hokigjo… - mormolta Xava. – Hokigjo… Hmmm. Nem a nos dyiados-i Hokigjo-ról beszélsz? Aki megérzi, ha nálánál erősebb varázstudók bűbájt hajtanak végre?

 - Deee, van ilyen képessége, és abban a városban is járt már, de…

 - Nem, ő ott is született, tudtommal – vágott a szavába Xava. – Volt vele sok évvel ezelőtt egy felettébb érdekes kalandom… - tette még hozzá a démon nosztalgiázva, gonosz fél mosollyal a szája sarkában Xava.

 - Mi-milyen kalANDOD?! – csattant fel Kikora, akinek fejébe szökött a vér, mert a hasában felemelte a fejét a zöld szemű.

 - Hm! Szép idők… szép idők…

 

ۼ

 

     Ris kora reggel ébredt fel. Négy dolgot tapasztalt magán kapásból: nem volt rajta a kendője, félig meztelen volt, másik ruha volt rajta, és hólé gyöngyözött a hasán és az arcán.

     Gyűröttnek érezte magát, fogalma sem volt róla, hogy hol van, éhes volt, és még mindig halálosan kimerült. A tegnapi napból pedig csak egy királykék villanásra emlékezett.

     Épp ezért eleinte a szemét sem nagyon akaródzott kinyitnia, mert mikor elsőre megtette, az ablakon beszűrődő napfény elvakította. De azért, még ha csukott szemmel is, de felült. Vetett egy lapos, álmos pillantást jobbra, és meglátta maga mellett aludni Utsapszutot és Shinshit. Megnyugodott, mert mindkét társát maga mellett tudta. De mintha Utsapszuton nem lett volna álarc. Furcsa… Lehunyta a szemét, visszafordult a nap felé, és süttetni kezdte magát.

     Lassanként azonban a hangok, és a tapintható dolgok is eljutottak a tudatáig. Például egy másik szobából, halk feszült beszélgetést hallott…

 - …miféle kalandod volt neked vele, Nos Dyiados-ban?!

…az utcán emberek léptei, beszélgetése, madárcsicsergés szűrődött be. Aztán szeretett éjlova gondolatai kívántak neki jó reggelt fejben, majd szuszogást hallott bal felől.  Ráadásul, valami csiklandozta is. Valami meleg és szőrős. Ami hirtelen rátüsszentett. Olyan aranyos, szisszenő hapcival, ahogy a macskák szoktak.

     Ris felmordult, és balra fordította a fejét, majd mikor, valami egyenletesen benyálazta az érdes nyelvével az arcát, a szemét is kinyitotta. Mikor végre leesett neki mi is áll előtte, megfagyott a vér az ereiben.

     Egy mashka15 meregette rá narancsszínű szemeit a kora reggeli napsütésben. Egy mashka!

     Ris szemei kitágultak a félelemtől. A mashkák nagyon veszélyesek, Ishíristan legerősebb, legkegyetlenebb ragadozói. Az embereket is megtámadják, sőt állítólag volt egy eset, amikor egy az országba látogató vámpírba is belemélyesztette egy a fogát.

     Ris igyekezett felidézni magában, hogy mit tanult a mashkákról: maradjon mozdulatlan, hátha nem veszi észre, vagy sikítson fel, és fusson? Egyik sem tűnt olyan jó ötletnek, ezért óvatosan farolni kezdett hátra felé, a mashka pedig játékosan dorombolva tolta utána nagy kék, busa fejét.

     Azonban mielőtt még pánikolni kezdhetett volna, kinyílt egy ajtó, belépett rajta Hokigjo, aki amint meglátta a mashkát, elmosolyodott, és vidáman kurjantott.

 - Misuke! – a mashka megfordult, kettéágazó villás farkával pofonvágta Rist (akinek ettől telement kék és fehér szőrrel a szeme és a szája), és hangos „Mürrrrrr!” hangot hallatva hozzádörgölőzött a varázsló oldalához, aki ettől majdnem felborult. Ris kihasználta az alkalmat, felugrott, a falig hátrált, miközben két karjával eltakarta az arcát.

 - Neked meg mi bajod?

 - Nincs rajtam a turbánom és a kendőm. Még a házon belül sem tartózkodhatok ezek nélkül. Visszaadnád?

 - Minek? Csak bepállik tőle a fejed…

 - Ez a szokás. Ha nem akarsz halálosan megsérteni, visszaadod.

 - De már láttam az arcodat. – Ris meghökkent, de makacsul kitartott a hagyomány mellett.

 - Elnézem neked, mert ájult voltam, és te meg tájékozatlan vagy. De most már add ide, jó? És ne merészeld elmondani senkinek sem, hogy, hogy nézek ki, vagy, hogy mit láttál az arcomon, világos?

 - Világos - felelte könnyedén Hokigjo. – Mindjárt jövök. Ne mozdulj.

 - Jó! – mordult fel epésen Ris.

 - Mis’ke, addig te vigyázz rájuk, ne hogy megszökjenek. Jó, cicus? – gügyögte még oda a mágus a mashkának, aki nagy szeretetteljes, csillogó szemeket meresztett rá.

 - Mi?! Ne! Vidd ki innét ezt a vadállatot! Hát nem tudod, hogy a mashkák…

 - …veszélyesek? De igen. De Misuke szelíd, mint a ma született bárány. Abszolút barátságos, és nem bánt senkit, hacsak őt nem bántják, vagy mi nem kérjük meg rá…

 - Hogyan? Ezt mivel intézted el?

 - Mikor Kikorával Ishíristanba jöttünk majdnem egy éve, akkor találtuk Tat’zarrah-ban. Lezuhant egy szikláról, felfúródott egy másikra, és éppen döglődött, mikor rá találtunk. Megmentettük az életét, bár eleinte nem nagyon akart együttműködni. Mire újra egészséges lett, már nem lehetett levakarni. Így azóta is velünk van.

 - Aha. Hozod már azt a kendőt? – kérdezte ingerültebben Ris, aki kezdte újra megtalálni  saját hangját. Amíg Hokigjo vissza nem tért, szuggerálta magát, hogy ne felejtse el, nem használhatja a királyi többest, nehogy lebukjon, mint majdnem legutóbb.

     Kis idő múlva Hokigjo visszatért Ris turbánjának tartozékaival, de addig is a főherceg végig magán érezte Misuke narancssárga tekintetét, amitől bizseregni kezdett a bőre. Mikor végre megkapta a sálakat, elfordult, és gyorsan a fejére hajtogatta, tekerte őket. Emellett Hokigjo adott neki még egy fehér lenvászon, keményített inget is, amibe szintén gyorsan belebújt.

     A varázsló javaslatára hagyta, hogy Misuke megszaglássza, aztán vonakodva de megsimogatta a mashka kerek, puha fülének tövét. Amaz egy gépkocsit megszégyenítő morgással hálálta meg a vakargatást.

     Ezután Ris, vigyázva, nehogy ránézzen Utsapszut csupasz arcára, megkérte (vagyis inkább  szokott stílusában megparancsolta) Hokigjonak, hogy a lány kendőjét is készítse oda mellé, hogyha felébred, felvehesse. Majd a varázsló nyomában belépett az étkezőbe, ahol Kikora és Xava közvetlenül beszélgettek egymással, ugyanakkor olyan messzire húzódta a másiktól, amennyire csak lehetett.

     Rist szinte azonnal megcsapta a Xavából egyenletesen pulzáló hideg. Meg is lepődött, hogy a démont itt találja, hiszen már régóta nem látták egymást, és nem épp normális, vagy baráti körülmények között váltak el.

 - Te meg mit keresel itt? – vonta kérdőre a főherceg a démont.

 - Titeket kerestelek, amikor átkeltem a sivatagon, Quadarához érkeztem, Uhara megmentett, és most itt vagyok.

 - Én örülök, hogy itt vagy – szúrta közben az éppen belépő Shinshi, aki aránytalanul nagy ingben csoszogott be. Haja pirosa csak úgy lángolt a napsütésben. – Ja igen, nem tudja valaki, hogy hol vannak Uhara mankói? Felkelne végre…

 - Hoppá! – mondta egyszerre Kikora és Xava, aztán minden ellenérzésük ellenére összevigyorogtak.

 - Nálam van – tette még hozzá a téli szelek démona, és kiment, hogy odaadja Utsapszutnak a mankóit, hogy aztán együtt lépjenek be. A lány hunyorogva ráköszönt mindenkire szatén, kék kendője mögül, Rist kivéve, mert róla tüntetően elfordította a fejét. A főherceg nem tudta ezt mire vélni, de úgy vélte, majd később ráér megkérdezni a lánytól, hogy mi végre ez az új keletű hűvössége.

     Érdekes módon sem Shinshi, sem Utsapszut nem ijedtek meg Miszukétől, hanem egyből rávetették magukat, hogy megsimogassák.

     Ris kezdte megunni a beálló kínos, feszült csendet, ezért megszólalt, csakhogy egy ide nem illő, de felettébb fontos kérdést letisztázzon a saját csapata, és Kikoráék között.

 - Akkor most, hogy is állunk? Ellenségek vagyunk vagy nem? Mert tegnap még mintha… bár nem emlékszem, mi történt pontosan, de…

 - Nem vagyunk ellenségek – sietett leszögezni Hokigjo.

 - Úgy van – tette hozzá Kikora. – Nem fogunk feladni titeket, meg semmi ilyesmi…

 - …amennyiben eláruljátok, hogy mit keretek a városban, miért csavarogtok…

 - …és mit keres nálatok a királyi bross? Mert ugye, te – biccentett Kikora Ris felé, - Ishíristan vagy, a szökött főherceg? – Ris elsápadt a kendője alatt, ugrásra készen befeszítette izmait. Shinshi szeme egy pillanatra dühösen, vörösen fellángolt, de ebből senki nem vett észre semmit. Összenézett Rissel, próbálták szavak nélkül megbeszélni, hogy mihez kezdjenek most, hogy fény derült a főherceg kilétére. Nem tehetünk mást, sugallta Ris szeme Shinshiének, lebuktam, el kell mondanom, mi a helyzet. És úgy is tett.

 - Igen, igaz – felelte dacosan Ris, és büszkén felszegte fejét. – Most már felvállalom magam előttetek, amennyiben nem mondjátok el senki  másnak, kik vagyunk. Esküdjetek meg!

 - Rendben, megesküszünk… -  mondta Kikora és Hokigjo egyszerre, minden meggyőződés nélkül.

 - Köszönjük. Igen, mi vagyunk Ishíristan főhercege, Ishíristan. Az esküvőnk napján megfosztottak minket a trónunktól, ránk robbantották, az otthonunkat, a palotánkat. Azóta menekülünk. Végül, csatlakozott hozzánk Shinshi, aki vállalta, hogy a keninekkel való évezredes viszálykodás ellenére is segít nekünk visszaszerezni, ami a miénk. Mi ketten arra vállalkoztunk, hogy megszerezzük a brosson kívüli négy koronázási jelképet, lehetőség szerint azt is, amelyikről már hosszú ideje nem tudja senki, hogy merre lehet. Megpróbáljuk megkeresni a menyasszonyunkat, hogy elvehessük feleségül, hogy visszaszerezhessük a trónt. Emellett Shinshi megígérte, hogy megtanít minket a halhatatlanságunkból fakadó varázserőnk használatára. Ennek ellenére, még mindig csak a bross van meg, menyasszony sehol, a varázstudásunk pedig kritikán aluli. Mi – sóhajtott fel Ris, aki észre sem vette, hogy újra királyi többesben beszél, - bár nem szoktunk ilyet, a segítségeteket kérjük. Ha bármit tudtok, amivel az ügyünket előresegíthetitek, szóljatok, és cselekedjetek.

 - Méghozzá sürgősen – tette hozzá Xava, majd Rishez fordulva hozzátette. – Megtudtam egy bálon, hogy Fez’zar meg egy másik, fekete hajú, szakállú politikus beszélték, hogy nekik már csak a bross, meg az eltűnt ékszer van hátra. Azt is mondták, hogy a következő…

 - Igen – vágott közbe Utsapszut, de közben tüntetően a falat bámulta Ris feje fölött, - hogy a következő hónapban, huszonhetedikén lesz a koronázási ünnep. Vagyis sietnetek kell.

 - Nincs sok időtők hátra – állapította meg homlokát ráncolva Kikora. – Szoros lesz, de megcsináljuk. Te pedig…! – villantotta rá hirtelen, nagy vehemenciával kedvesére a tekintetét.

 - Én pedig? – kérdezett vissza riadtan Hokigjo.

 - Segítesz Risnek mágiát tanulni, mint törvényen kívüliek törvényen kívülije16, egy olyan törvényen kívülinek, aki egyébként nem is törvényen kívüli. Jó?

 - He?! – kérdezett vissza Hokigjo a homlokát ráncolva, de aztán leesett neki, mielőtt még Kikora újra belekezdhetett volna az előbbi kacifántos mondatába. – Ja! Persze! Segítek!

     Rácsapott Ris vállára, aki ijedten ugrott egyet ültében.

 - Gyere, menjünk át a varázs-suliba. Hozd magadat, meg Shinshit.

 

ۼ

 

     Eközben  a „varázs-suliban” leemelték egy díszes asztalkáról a Protoshíwha finom hálómintázatú, bársonnyal letakart ketrecét, hogy kivigyék a főtérre, ahol remélhetőleg a tömeg szeme láttára fogja kiválasztani a mizvhir’ill kígyó –vagyis  Protoshíwha, az élő, ötödik koronázási ékszer,-  a következő uralkodót és gazdáját, amire már hosszú évszázadok óta nem került sor…

 

      15. Mashka – egy ishíristani nagymacska. Jórészt a fás ligetekkel tarkított pampafüves lankákon vagy a Tat’zarrah-ban él. Világoskék, tigrisszerű, fehér csíkokkal. A hímek szeme narancssárga, a nőstényeké élénk rózsaszín. Álla alatt tőrszerű, fogazott, átlagosan tíz centiméteresre megnövő csonttüske nő. A két felső szemfoga annyira megnyúlt, hogy kilóg a szájából. A farka középtájon kettéágazik. A bundája nagyon puha és tömött.

      Kitartó és kegyetlen vadász. A növények kivételével mindent megtámad, ha éhes, legyen az kenin, ember, sivatagi gazella, stb. Néha, nagy ritkán vámpírokra és éjlovakra is rátámad, pedig mind a kettő olyan préda, amit szinte lehetetlen megfogni.

      Ishíristanban félik és gyűlölik őket, ugyanakkor vadásszák értékes bundájáért, és állszarváért. Aki elejt egyet, annak neve mindörökre fennmarad, sőt még a iavale is kitünteti. Azonban Ishíristan történelmében alig tudnak öt emberről , egy keninről, és két nomádról akiknek szörnyű sérülések és veszteségek árán sikerült elejteniük egy-egy példányt.

      Párzási szokásaikról nem tudni semmit, mert soha senki nem vette a fáradságot, hogy utánajárjon.

 

      16. Hokigjo, a törvényen kívüliek törvényen kívülije – bár ez nem derült ki a szövegből, de Xava hatására elmesélte Hokigjo Kikorának, hogy valóban Nos Dyiados-ban született, ott is nőtt fel, és ott is derült fény a varázslással kapcsolatos képességeire. Erre pont Xava felbukkanásakor a városban derült fény, mert a démon akkoriban határozta el, hogy már pedig ő megváltoztatja az éghajlatot a mediterrán városállamban. Hokigjo akkoriban, amellett, hogy érezte Xava varázslatait, még nem tudta kontrollálni a mágiáját, így az időről időre kirobban belőle. Xava feldühítette, és elveszette a fejét, ami átokrobbanást –hatalmas mennyiségű, rosszindulatú energia robbanásszerű kitörését, sugárzását-, eredményezett. Hokigjo elűzte ugyan ezzel Xavát, aminek a város kalózvezére felettébb örült, de ugyanekkor mindörökre száműzték a törvényen kívüliek földjéről, mert megijedtek az erejétől. Hokigjonak ott kellett hagynia a családját –a hírhedt Uchiji-tolvaj klánból származott, akik mint afféle betyárok működtek  kezdet kezdetén Nemugodaiban-, és az első hajóval a Vérfarkasok Birodalmába utazott. Sehol sem maradhatott meg sokáig, mert egy idő után a hatalmas kezelhetetlen ereje lebuktatta. A vérfarkasok földjén találkozott Ozui Zerával is, akivel életre szóló barátságot kötöttek, miután megmentették párszor egymást önmaguktól. Sokáig bolyongtak együtt, szinte testvéri kapcsolat fejlődött közöttük. A Fényben Járó ajánlotta neki a Quadarai Mágusiskolát is, ahol a légdeszkáját is készítette többek között. Onnan aztán azért kellett eljönnie az utolsó tanéve előtt Hokigjonak, mert a fülébe jutott, hogy a nagybátyját elkapták a Nos Dyiados ellen összeesküvő országok armadái. Hokigjo az utolsó pillanatban megmentette az akasztástól a nagybácsit, akit épségben legénységestül le is szállított Nos Dyados-ba, ahol két hónapot töltött, mire Zera segélykérő levele utolérte…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ez méretes lesz

(Tawnahroore, 2011.07.04 22:48)

Az első fejezet kissé elgondolkodtatott Kikoraról. Túl jóságos ahhoz, hogy vakon kövesse a felsőbb utasításokat, ugyanakkor egy egy fajra szakosodott vadász. Az oké, hogy családi bizniszt követ, de ha valaki, ő megtanulhatott nem ítélkezni a vámpírok fölött. Hát, ő ilyen összetett. Ezen kívül: felelte Kikora, és Hokigjo gondolatába is belepirult. És ím túlszárnyaltad a korábbi legaranyosabb mondatodat is.
A másik favorit Hokigjo sem volt semmi, ahogy felhúzta Rist. Fura, hogy a nagy mágus nagy története csak apróbetűs részt harcolt ki magának. Ez is, meg a mashkaé is remek kis minisztorik az eposzon belül, amikre örülök, hogy szántál időt (ahogy remélem arra is, hogy az a állat széttépjen valakit a későbbi fejezetekben). Különösen imádtam azt a képet, amit a fejezet sugallt elmémbe: hogy a két lábadozó lány a veszélyes házikedvenc láttán átmennek chibifigurákba egy kawai kiáltással.
Csak azt bánom, hogy Ris és Sut bájos kapcsolatába most éket verni látszik a felszínre tört igazság.