Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenegyedik fejezet

2010.02.06

  Ígéret            11.

 

 

     A pincében úgy telepedett meg a falakon a csend, mint egy súlyos lepel. Fizzy lekerekedett szemmel csodálkozva meredt Ginre. A lány minden porcikája haragot sugárzott felé, apró keze ökölbe szorult, és számon kérően hadonászott a pisztollyal.

 - Mi?

 - Hogy került hozzád anyám temetkezési holmija? – ismételte meg kérdését Gin ingerülten.

 - Az a… te muterod…

 - IGEN!!!

     Fizzy elhúzta a száját, és zavartan megvakarta a halántékát.

 - Nem tudtam aztat, hogy az a gönc anyádé… Én izé… másodállásban régész is vagyok…

 - Régész – visszhangozta Gin összeráncolt szemöldökkel, epésen.

 - Igen, és… azt csiripelték, hogy… ööö… nagy értékű kincsekre bukkantak aaa…

 - A temetőben?

 - Igen, és… szóval bajos lett vóna kihagyni… és…

 - SÍRRABLÓ VAGY!!! Egy gyilkos gazember! Fizzy, nagyon sok van a számládon! Az a minimum, hogy elmondod végre kivagy, és miért csinálod ezt!

     Fizzy bosszúsan sóhajtott. Ebből nem fog tudni jól kimászni. És a nőt sem tudja eladni, ha most a kérdezősködése miatt büntetésből összeveri. Kénytelen lesz elmondani mindent. Majdnem mindent.

 - Jól van. Nyertél. Kitálalok. De aztat előre leszögezem, hogy ha eljár a szád, elvágom a csinos nyakadat, vili?

 - Vili – felelte duzzogva Gin.

 - Akkor eztet meg is beszéltük. De hol kezdjem?

 - Mondjuk a nevednél? – kérdezett vissza gúnyolódva Gin. Fizzy csúnyán nézett rá.

 - Hát jó: Robin Scroll vagyok. Ahogy már rájöttél, a munkám nem éppen ember, vagy polgárbaráti. Mester tolvaj vagyok a javából, és sajnos foglalkozási ártalom, hogy a nemtelen cél érdekében öljek is. Persze előfordul, hogy valakinek azért kell meghalnia, mert egyszerűen zavar, hogy a világon vannak. Ilyen vót az a részeges is, aki megpróbált tégedet… tudod…

 - Tudom. Miért lettél tolvaj?

 - Hát, mindig is volt bennem egy ilyen… szarkahajlam, vagy minek nevezzem. Másrészt a túlélés miatt. És mindig csak újabb és újabb kihívásokat kerestem. Na mindegy, a lényeg az, hogy többnyire megbízásokat teljesítek. Ritkán dolgozom a saját szakállamra, de azért egész jó dolgokat sikerült… találnom. Például tégedet.

 - Kedves – köpte a szót megvetően Gin. – Még nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy miért csinálod mindezt.

 - De hisz egyértelmű, nem?

 - Nem!

 - Mert élvezem. A magam módján szabad vagyok. Gyors vagyok, és halálos, azt csinálok, amit akarok. Végül is eme város minden vagyona, és élete az enyém, akkor és azt veszem el, amikor és amelyiket akarom. Királyi nem? Hatalmasabb vagyok apádnál is, mert csak valakinek a teljes vagyonába kerül, hogy őt is kiraboljam akár az életéről, akár a legdrágább kincséről legyen szó – biccentett Fizzy Ginnek.

 - Értem, de biztos összeraboltál már annyi vagyont magadnak, hogy az unokáid unokáinak unokái is vígan ellegyenek életük végéig. Miért nem hagyod ezt abba, és kezdesz valami kevésbé… veszélyesebbe?

 - Mert abban abszolúte semmi izgalom sincsen! – hördült fel méltatlankodva Fizzy. – És különben is annak a szajrénak a nagy részét tovább adtam.

 - Kinek?

 - A rászorulóknak, természetesen. Ebben a városban van vagy félezer adósom…

 - Ah… értem. De hogy került hozzád anyám ruhája, pisztolya fegyvere?

 - Megtetszett, és elvettem.

 - De honnan tudtad, hogy ez van rajta?

     Fizzy vetett egy lapos, óvatos oldalpillantást Ginre. Nem tudta, elmondja-e neki, de ha már ennyi mindent felfedett előtte, úgyis mindegy…

 

     Kevin kiráncigált takaróstul, mindenestül a lépcső alól, és nagyon dühösen nézett rám. Még sosem láttam ilyennek, de nem lepődtem meg annyira – a kalózoknak bizonyára az ilyen haragos, torz grimasz a természetes arcvonásuk.

     Megszívta magát levegővel, és mérgesen rám förmedt:

 - Cheyenne! Mit keresel itt kint ilyen állapotban?!

 - Levegőzöm – közöltem vele vidoran.

 - Hogy mi?! Ágyban volna a helyed! Beteg vagy! Nem vagy annyira jól, hogy felkelj! Nem hiányzik, hogy újabb rohamod legyen!

 - Nekem sem, de az ágy rettenetesen unalmas. Itt fönn minden sokkal izgalmasabb…

 - De jelenleg nincs szükséged izgalmakra, mert még annyira felhergeled magad, hogy megfulladsz!

 - Dehogy is! Teljesen jól vagyok! Majd kicsattanok az egészségtől. Még rengeteg dolgot ki kell próbálnom de igyekeznem kell, mert csak addig van ilyen lehetőségem, amíg ennyire jól érzem magam. Még sosem láttam igazi hajót ennyire közelről. Meg tudná valaki mutatni, hogyan másszak fel az árbockosárba? – mutattam fel a fővitorla csúcsára.

 - Nem mászol te sehova! – horkant fel dühösen Kevin. – Van fogalmad mennyire aggódtam érted?! Amíg meg nem érkezünk a szigetre, légy szíves maradj a kabinodban, jó?

 - Rossz – rántottam meg pimaszul a vállam, és elfordultam Kevintől, mert valami más vonta magára a figyelmem. Kitáncoltam a matrózok köréből, és elcsodálkoztam a jelenségen:

 - Hűűűű, mekkora vízesés! – Valóban hatalmas volt, egy óriási meredélyről zubogott alá. Szélesebb, és magasabb volt, mint a Kalüpszó. A hangja is elért hozzánk, tompa dübörgést hallottam. Kinyújtottam felé a karomat, üdítő vízpermetet sodort felénk a szél. A takaróm lecsúszott a vállaimról.

     Lehunytam a szemem, élveztem a napsütést, és a hideg vízcseppek érintését a bőrömön. Nem nagyon érdekelt, hogy mit gondol Kevin, vagy bárki más ezen a hajón. Egyáltalán nem érdekelt.

 

     Állt ott egy szál fehér, vérfoltos alsóruhájában, hosszú fekete haját a vitorláimat dagasztó szél lágyan cirógatta. A karjait kitárta, mintha csak át akarná ölelni a vízesést. Egyetlen hosszú pillanatig el is felejtettem, hogy miért is voltam még rá az imént annyira dühös. Csak csodáltam a bátorságát, és a szépségét…

     Frisée hangja térített magához. Franciául csodálkozott rá ugyanarra, amire én is, Cheyenne-nel kapcsolatban. Már nem voltam rá mérges, de biztonságban akartam tudni. Egyrészt a betegsége miatt, másrészt, mert senki nem lehet a fedélzeten rajtam kívül, amíg át nem érünk a vízesés alatt. Nem bírnák ki levegő nélkül, és a víz nyomása, is túl erős lenne számukra.

     Odaléptem hozzá, és könnyedén felkaptam. Méltatlankodva sikkantott fel:

 - NA, KEVIN! MIT MŰVELSZ?!

 - Megmentem az életed…  - mormoltam az orrom alatt. – Phoneix, hozd utánunk azt a takarót! Mindenki más is jöjjön, amíg átérünk a vízesés alatt, azt akarom, hogy Frisée vezénylésével szórakoztassátok a kisasszonyt!

 - AAAA-HOY, KAPITÁNY!

     Levittem őt a kabinjába, betakargattam, a legénység egy része szétszéledt, hogy becsukjanak minden ablakot, és nyitva lévő ágyúnyílást. Másik felük körbeülte Cheyenne-t szép sorban elkezdtek bemutatkozni:

 - Sloan vagyok, a Félszemű, Yorkból…

 - Chiko vagyok Barcelonából…

 - A nevem Gyorskezű Aramia, salem aleikum…

 - Jégmadárnak hívnak. Jégmadárnak fogalma sincs, mit keres ebben a hatalmas kenuban, ahelyett, hogy dakota sziú testvéreivel kergetné a bölényt, de szeret itt lenni…

     És így tovább. Hallottam, hogy Cheyenne udvariasan felelget nekik, aztán nevetgélni kezdtek Frisée valamilyen szellemes bekiabálásán, de a többit már elnyelte a vízesés robaja.

     Kulcsra zártam a hajógyomorba levezető ajtót, és átváltoztam. Én is csak így voltam képes elviselni a vízesést. A kormányhoz mentem, és pikkelyes kezemmel megragadva egyenesen a vízesés kellős közepe felé irányítottam a hajómat. Remélem Cheyenne nem fog megijedni, mikor a víz minden oldalról verni kezdi a hajó testét. A legénységem az első néhány alkalommal, olyan sokkot kapott, hogy utána hetekig nem tudtam velük mit kezdeni.

     Kezdődik! A Kalüpszó orra belefúródott a zuhatagba. Fa ropogva recsegve nyögött a nyomás miatt, de hála a saját találmányú megerősített szerkezetnek, nem tört össze.

     Jön! Erősebben markoltam a kormányt, aztán hirtelen hatalmas erejű pofont kaptam a víztől, végig csípte az egész testemet. De alig tartott egy két percig, végül is nem terhelte meg annyira a szervezetem. A kötelek tiltakozva megfeszültek, de szerencsére egy sem szakadt el. Mindenesetre nem árt majd ellenőrizni…

     A vízesésen átérve a tóhoz vezető folyó fölé feszülő alagút sötétsége fogadott, a végét éles fény jelezte.

     A hajó körül és alatt, a folyosó talaján foszforeszkáló halak, kagylók, rákok, korallok sokasága rebbent ijedten szerteszét. Derengő zöld színt adtak a víznek, ez is segített a helyes irányba menni, nehogy belevezessem a hajót a falba.

     És aztán kiértünk. Először fájt a fény, de újra megszoktam. Visszaalakultam, és kinyitottam az ajtót, amit a matrózaim és Cheyenne védelme miatt zártam rájuk.

     Mikor a lehető legközelebb értünk a tó partjához, leeresztettem Azazellel a csörlőn a horgonyt, aki elsőként jött fel a fedélzetre. Azazel ugyanis nem szerette a bezártságot…

 - Végre itthon! – sóhajtott fel boldogan, megkönnyebbülten az izomkolosszus. Megpaskoltam vaskor erőtől duzzadó karját, és intettem neki:

 - Gyere, hívjuk fel a többieket is…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

("Túlzás? Nem hinném!", 2010.02.11 20:43)

Ójeee Szirka/Szikra, írhatnál még pár ilyen cutscene -t. Akár a Crystallikhoz is. Ha van türelmed.

Szikra

(Szirka, 2010.02.07 19:24)

Ez hatalmas!!!! Alegjobb rész a bemutatkozásnál volt:
- Jégmadárnak hívnak. Jégmadárnak fogalma sincs, mit keres ebben a hatalmas kenuban, ahelyett, hogy dakota sziú testvéreivel kergetné a bölényt, de szeret itt lenni…
-Válasz: Mert megvettek a sápadt ördögök és a szolgájuk vagy...
Ígéret cutsences.

Cerberos

(Nindzsák: talán a leglazább izék, 2010.02.07 07:48)

Bevezetőként hallgasd meg ezt a csendes, elragadtatott sóhajt: aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaahhhh!
Nagyon-nagyon-nagyon szép (és romantikus!!!!) lett a jelent, mikor Cheyenne szinte átöleli a vízesést.
A kalózok nevei állatira tetszenek! (Jégmadárnak a dumája sem utolsó!)
Hát ez a vízeséses megoldás nem akármilyen! Így ember legyen a talpán, aki valaha is megtalálja Kevinéket. Bizonyára senkinek nem jut eszébe, hogy itt kersse őket. Jaj és a barlang leírása valami szuper lett!
Szóval Robin. És most mi lesz? Mi történt úgy mégis Gin mamájával? (Erősödik a gyanúm, h nem lett öngyilkos, bár lehet, h kiderül, tévedek. De mi van, ha mégsem????)
Áháháhá, csak annyit kérhetek, hogy folytasd gyorsan!