Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizedik fejezet

2010.01.18

Ígéret      10.

 

      Gin tanácstalanul állt különös megmentője pincéjének kellős közepén uralkodó disznóólban. Nem tudta, hogy Fizzy hova ment, de rázárta az ajtót. A parancsa ráadásul olyan határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek tűnt, hogy a kisasszony fejében komolyan megfordult, hogy végrehajtja.

     Egy vérlázító kis hang azonban felháborodva rikácsolni kezdett a fejében. Ő a nagy Doyle lánya, isteni, gyönyörű, és feddhetetlen személyiség. Nem alacsonyodhat le a pórnéphez, ezekhez a gyalázatos semmirekellő, szutykos talpnyalókhoz! PONT. Takarítson ki Fizzy, ha akar!

     Megpróbált kiutat találni a dohos pincéből. Az ajtó nem engedett, kulcsra zárták. Megpróbálta felfeszíteni egy széklábbal, egy gyertyatartóval, éles cserépdarabbal, hajtűvel, de mindannyiszor sikertelenül járt. Nem volt gyakorlata betörésben, vagy kitörésben, és ráadásul túl gyenge volt a karja az ilyesmihez.

     A romokon, és a széthajigált tárgyakon keresztül elbukdácsolt az ablakig. A cipője sarka letört, orrdísze leszakadt, elrongyolódott. Mikor ezt meglátta, őrjöngeni kezdett, az ara kékülni-vörösödni kezdett, a hirtelen az elméjére húzódó hisztériától. Mikor elkezdte megtépni a saját haját, a fejbőrébe nyilalló fájdalom hatására kijózanodott, és folytatta amit elkezdett. Pedig még a ruhája alja is koszos, szakadt, lyukacsos lett.

     Elérte az ablakot, de alig mert hozzányúlni, mert gennyes, ragacsos, zsíros koszréteg lepte be vastagon. Mikor végre rászánta magát, az arca megvonaglott, mikor szépen manikűrözött körmei alá vastag rétegben betüremkedett a fekete trutymó. Nagy nehezen lecsavarta a kilincset, ám ekkor óriási fekete koronás-keresztes ereszkedett az ő makulátlan fehér bőrére.  Velőt rázóan felsikoltott, amikor megérezte, hogy a pók pici karmai beleakadnak, beleszúrnak a bőrébe, ahogy ijesztő gyorsasággal elindul felfelé a karján.

     Gin felvisított és lerázta a pókot, ami erre ártatlanul fonalat eresztve a ruhája csípőrészén landolt. Gin visongva pöckölte el a kebléből előhalászott legyezővel, de a pók arra is rámászott valahogy, úgyhogy ordítva eldobta, és eszelős gyorsasággal visszatakarodott az ágyra.

     Felzokogott, sírni kezdett. A szeméről  a még rajta maradt smink is leázott, fekete-arany csíkokat szántva végig az arcán.

     Mikor nagy nehezen sikerült megnyugodnia, könnyei függönyén keresztül, egy sötétlila anyag sarkát látta kivillanni egy koszos, poros, de dúsan faragott ládából. Kiszedte belőle, és egy ismerős női ruhadarab tárult a szeme elé.

     A ruha fényes, sötétlila szaténból készült, igen különös szabással: a ruhán a fűzőt elől lehetett összefűzni fekete szalaggal. A pertlit fekete rózsamintás csipke borította, nyakrésze ovális volt, és minden bizonnyal nagy dekoltázst csinált viselőjének. A nyakrészen a válltól kiindulva egyre növekedve, mint afféle gallér, mereven elálló fekete csipkét szegtek. Az ujja harang alakban bővült lefelé.  A derékrészen nagyon széles világosabb lila szalag feszült.

     Körülnézett a ládában. Talált még benne egy gyönyörű, ritka, vörös gyémántokból álló fekete nyakéket, egy pár hozzátartozó fülbevalót, valamint a ruhához való cipellőket. És egy díszes nyelű pisztolyt.

     Ez az anyja ruhája. Az anyja ékszere, az anyja fegyvere. Hogy került ehhez a senkiházihoz?! Gin fejében mozgásba lendültek a fogaskerekek, gondolatai dühös szikrákat lövellve üldözni kezdték egymást.

     Nagyon valószínűnek tűnt, hogy Fizzy kirabolta az édesanyja sírját. Még a fegyver is nála volt. A Doyle családban ugyanis az volt a divat, hogy vagy a gyilkos fegyverrel, vagy egy ahhoz hasonlóval temetik el. És mivel Vivienne Doyle öngyilkos lett… Gin ugyan sohasem tudta meg, mi volt ennek az oka, de most már mindegynek tartotta.

     Szemben állt egy sírrabló gyilkossal. És válaszokat akart. Márpedig ő mindig megkapja, amit a fejébe vesz. De Fizzy úgysem fog elmondani semmit, ha már az igazi nevét is elhallgatta. Tehát a bizalmába kell férkőznie. Azt a parancsot kapta, hogy rakjon rendet. Hát jó, megteszi, akármennyire is tiltakozik a gőgös kis hang a fejében. Majd elhallgat.

     Leküzdötte az undorát, és nekiállt rendet rakni.

 

     Egész nap unatkoztam. Majd szétvetett az ideg. Odafentről, a fedélzetről állandóan beszűrődött valami zaj: mindenki ordibált másokkal, egymást szidva, bátorítva, dicsérve hajtották a hajót Kevin szigete felé. A kalózkapitány parancsszavai röpködtek a levegőben harsányan, magabiztosan. Phoneix vidáman viccelődve továbbította őket. A vitorlák köteleinek súrlódása, a csörlő zörgése, dübörgő léptek dobogó zaja hallatszódott. Valami csattant, cikornyás, negyedóra hosszú szitokáradat felelt rá. Frisée lelkesen gajdolt valamit franciául.

     Azt ígérték, lejönnek majd hozzám, de Pita kivételével, aki csak az állapotomat jött le felmérni, meg megitatni velem egy újabb adag forró teát, senki nem látogatott meg.

     Nem éreztem magam gyengének, a lelkemben felbuzogott a tetterő. Cselekedni, mozdulni akartam, kész kínzás volt az ágyban ücsörögni. Jó, persze, még nem voltam jól, de nem is voltam már lázas. Amíg ilyen jó ellátást kapok, addig biztosan nem fogok eltávozni a vadászmezőkre. A napjaim így is-úgy is meg vannak számlálva, Pita arckifejezéséből –bár próbál uralkodni magán,- kiolvastam, hogy az időm szinte teljesen lejárt. Akkor meg minek ücsörögjek itt?!

     Fogtam magam, a testem köré csavartam a takarót, ahogy a színes köpenyeiket az asszonyok, otthon, nálunk Afrikában, és kikászálódtam az ágyból. Óvatosan felálltam, és csak egy egész kicsit inogtam meg. Megszilárdítottam az akaratom, és bizonytalan léptekkel ugyan, de el tudtam indulni az ajtó felé. A takaróm a földet söpörte a bokám körül.

     Magamban felujjongtam, mikor a kilincset lenyomva kitárhattam az ajtót, és kijuthattam végre a folyosóra. A fedélzetre vezető lépcső korlátjába kapaszkodva, vasakarattal korbácsolva magamat győztem le a fokokat. Fent megálltam, megtámaszkodtam a falban, mert rám tört a szédülés, és kissé nehezebben kaptam levegőt, de hála az égnek nem kellett köhögnöm. Vártam egy percig, aztán továbblöktem magam.

     Az ajtón kilépve elvakított a nap fénye, és a tenger szikrázó zafír- és azúrcsillogása. Akkora volt a sürgés-forgás, hogy senki nem vett észre. Melegem volt, ledobtam a takarómat, és olyan kicsire, amilyen kicsire csak össze tudtam húzni magam, elindultam az égszínkékre festett deszkákon.

     Megcsodáltam a főárbocot, hátrahajtottam a fejem, hogy a vitorlák lenyűgöző nagyságú szárnyai között, megpillanthassam az árbockosarat. Nagyon magasan ért véget, és ez megint megszédített. A szám elé kaptam a kezem, mert köhögnöm kellett.

     Élvezni akartam, hogy nem tűnök fel senkinek, azt akartam, hogy ez egy kis darabig így is maradjon, hogy nyugodtan szemlélődhessek. Észrevettem a tökéletes helyet: a tatfedélzetre felvezető lépcső pont a hajókorlát mellett állt. Ott árnyékban lehetek, és senki nem fog észrevenni.

     Felmarkoltam a takarómat, és gyorsan besurrantam a lépcső alá. Beburkolóztam a takarómba, és ráfontam a kezem és a lábam a korlát rúdjaira. Egy másiknak nekitámasztottam az állam, és elnéztem a vizet, ahogy tajtékozva rohan alattunk.

     Láttam nem is olyan messze, egy homokos, fehér partot, előtte türkizkéken lagúna ragyogott. Pálma erdő zöldellett a szigeten, melynek kopasz fekete vulkánja körül, nagy fehér madarak köröztek.

     Éles kacagó csicsergésre lettem figyelmes:  tengerből szürke delfinek szökkentek ki. Sebesen követték a hajót, és mókás mutatványokat produkálva fel-felugrottak előttem. Nevettem, és a lábam kalimpáltam, amikor ráfröccsent a tenger sós habja.

 

     Jól haladtunk. Már csak órák kérdése volt, hogy elérjük a szigetet, felhajózzunk a vízeséssel elrejtett folyón, a hegy lábánál elterülő tóig, melynek partján kis nádból, és fából összeszerkesztett házaikban feleségeik, gyermekeik, vagy egy jó whiskey várja a matrózaimat. Alig vártam, hogy odaérjünk, igazán nem volt sok hátra, a zátonyos sávon máris túl voltunk. Biztonságban akartam tudni Cheyenne-t a szárazföldön, megmutatni neki mindent, ami érdekes és szép rajta.

     Azt gondoltam, az én házamban fogom elszállásolni. A népek persze nem biztos, hogy jó szemmel nézik majd ezt, de hát, amikor a szigetre érünk és itt töltünk néhány hetet, én a tengerben úszkálok, és nagyjából be sem teszem a lábam a házba. Természetesen elfogom őt látni mindennel, olyan kényelemben és gazdagságban lesz része, amilyenben egyébként még soha, de az ideje nagy részét így is a lagúnákban fogja eltölteni.

     Adott egy óra pihenőt az embereinek, bizonyára kimerültek a zátonyok miatti hajtásban. Amazok hálásan mosolyogtak rám, páran rumot vettek elő, iszogatni, és zenélni kezdtek. A főárbocnak támaszkodva elnéztem a piromániás Phoeix-et, aki valahonnan előkerített egy égő fáklyát, szájába vett valami gyanús, magas alkoholtartalmú lét, és elkezdte lángcsóvák eregetésével szórakoztatni a többieket. Nagyokat kacagtunk, és tapsoltunk, mikor egy-egy hosszabb lángcsóva fellövellt a kötelek között.

 - Hé, Kapitány! – rikkantotta Phoneix, és rám kacsintott. – Beszállsz a buliba?

 - Természetesen – feleltem. Erőt gyűjtöttem az ujjaimba -Kalüpszó vízi lényeként némi mágiát is eltanultam az istennőtől ,- a tenger felé suhintottam, mire vízkígyó szökkent fel, és a lángcsóva körül gyűrűzve alakzatokba rendeződött. Ahogy táncoltattam a vizet, valaki hirtelen a vállamra tette a kezét. Megzavart, mire az összes víz Phoneix fejére zuhant, teljesen eláztatva a másodtisztemet, és Azazel felé fordultam.

     Azazel volt a vitorlamester a fedélzeten. Akárcsak Cheyenne, ő is Afrikából származott, csak az ő otthona nem Guinea, hanem Angola volt. Onnan ragadták el rabszolgának annakidején. A gazdái valamiért viccesnek találták az ördögről elnevezni őt. Annyira megszokta, hogy Azazelnek hívják, hogy az eredeti nevét teljesen elfelejtette.

     A hatalmas termetű izomkolosszus aggódó arccal bökdöste a hátamat.

 - Jól vagy, Kapitány? – kérdezte mély hangján. – Vérzik a hátad… vagyis nem… nem látok rajtad sebet…

 - Micsoda? – hátra csavartam a törzsem, hogy szemügyre vegyem, amiről beszélt. Tényleg vöröslött ott valami, márpedig én nem sérültem meg. Éreztem, hogy a vonásaim elkomorodnak, és aggódóvá válnak. Az árboc felé tévedt a tekintetem, annak támaszkodtam neki, tehát csakis onnan kerülhetett vér a hátamra. És valóban, szétkenődve, és jócskán rászáradva a fára, az én árbocom kékjén alvadt vér barnállott.

     Lerohantam a kabinba, amiben Cheyenne feküt, de az ágyában senki sem találtam, ráadásul a takarójának is csak a hűlt helyét találtam.

     Felszáguldottam, és rémülten, feszülten rábődültem a társaimra:

 - Mit álltok?! Cheyenne eltűnt! Keressétek! – csapot-papot otthagyva elkezdtek fel-alá rohangálni, én is nekieredtem. Feldúlva mindent szólongattam őt, de sehonnan sem érkezett válasz, pedig rengeteg helyre benéztem. A pokolba is, úgy ismerem a hajómat, mint a tenyeremet! Csak nem vált kámforrá…

     Már másodszor rohantam fel a tatra. De nem találtam a mentőcsónakok között, sem máshol. A legénység és Frisée tanácstalanul verődött össze a középfedélzeten, és mindannyian azt mondták, hogy benéztek mindenhová, de nem találták sehol.

     Ordítani tudtam volna dühömben, de nem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam a harag és a kétségbeesés. Kiadtam a parancsot, hogy folytassák a kutatást, és elindultam le a lépcsőn, amikor valami szöget ütött a fejembe. Lépésre emelt lábam megállt a levegőben, aztán elüvöltöttem magam:

 - Mindenki állj! – meglepetten megálltak, és csodálkozva néztek rám. – Maradjatok, ahol vagytok! Van egy tippem… - lassan leballagtam a lépcsőn, aztán a matrózok tágra nyílt tekintetével kísérve, benéztem alá.

     Cheyenne a takarójába burkolózva kuporgott a lépcső alatt. Az arca, a keze, és a takaró egy része vöröslött a vértől, de amúgy szélesen vigyorgott.

 - Kukucs!

 

     Fizzy óvatosan benyitott a pincébe. A fiatal úrilányt, Ginevra Doyle-t az ágyon térdepelve találta. Az általa összehordott szemét a szoba különböző részeibe szét lett válogatva. Külön az értékes dolgokra, és hulladékra. A furcsa ember formájúra összetekert szőnyegek kiterítve hevertek egymáson, a tartalmuk – Fizzy kezétől elhalálozott oszlásnak indult emberek,- katonás sorban hevertek egy széles ládában. Az ágyon egy lila ruhát, ékszereket, és egy pisztolyt látott.

 -  Mi ez a kuplerájos hétszentség?! – csattant fel rekedten Fizzy. – Nem megmondtam, hogy rakj rendet?!

 - De igen – felelte vállat vonva Gin, - de olyan agyatlan vagy, hogy rám zártad az ajtót, így nem tudtam kidobni a szemetet, meg a hulláidat. Hihetetlen ostoba vagy. Tudod mit jelent az, hogy gondolkodni? Hogy tudtam volna rendesen kitakarítani, mikor nem tudom kivinni innen a bűnöző dolgaidat?!

     Fizzy hallgatott, és összeszűkülő szemekkel végigmérte Gint.

 - Akkor vidd ki most.

 - Rendben – válaszolta könnyedén a lány, - de előbb adj zsákot, amibe belepakolhatom a rohadó dolgaidat. Tudod, logika… - Fizzy bosszúsan felhorkant, és kiment a pincéből, hogy néhány perccel később visszatérjen egy jókora krumpliszsákkal.

 - Nesze! – vetette oda Ginnek, és hozzávágta a zsákot. Gin nem szól semmit, csak gyorsan belerakott mindent, ami rohadó szagot árasztott, kivéve a holttesteket.

 - Kimehetek?

 - Nem!

 - Mekkora idióta vagy! – süvöltötte vigyorogva Gin. – Hogy takarítsam ki a pincédet, ha nem engeded, hogy kivigyem az utcára a szemetet?

 - Akkor sem mehetsz ki. Még a végnél elszöknél nekem…

 - Akkor vidd ki te! – parancsolta dörgő hangon Gin. – És vidd magaddal a tetemeidet is, te ostoba fajankó! – Fizzy dühösen felmordult, de engedelmeskedett. A hullákat azonban ki kellett cipelnie egy elhagyatott helyre, hogy elkaparja őket, ezért Gint ismét bezárta.

     Másfél óra múlva tért vissza. Gin újabb szitokáradatot zúdított rá, mire adott a kisasszonynak rongyot és seprűt, aki fényesre suvickolta az ablakot, és felseperte a pincét. Utasította Fizzy-t, hogy hozzon vizet lavórban, aztán kimosta az ágyneműket is. Ezután ráparancsolt a tájszólással beszélő rablógyilkosra, hogy teregesse ki őket valahol, és hozzon másikat. Mikor ezzel végeztek, a kis pincére szinte rá sem lehetett ismerni. A Fizzy által összelopkodott kacatok típus szerint –pénz, ékszer, ruha, fegyver, drágakő, bútor, étkészlet,-  szét lett szortírozva külön-külön ládákba.

     Gin utasította Fizzy-t, hogy válassza ki ami kell neki, de amaz nem tudott dönteni. Tipródott a tárgyak fölött vagy fél óra hosszat, aztán feladta a dolgot.

     Hozott be vacsorát Ginnek, aki meg sem köszönve tömni kezdte magába az ételt. Fizzy is vele evett, és mikor végeztek, csodálkozva kérdezte meg Gintől:

 - Arra számítottam, nem teszed meg amit mondtam. Mégis mi történt? Mi vett rá tégedet az ellenkezőjére?

 - Meg akarok tudni pár dolgot – felelte fagyosan Gin. – Úgy gondoltam, ha látod, hogy igyekszem, talán válaszolsz pár kérdésemre.

 - Micsoda számító dög vagy! – horkant fel nevetve Fizzy, és zöld szemével megint végigmérte Gint.

 - Ezt bóknak veszem – vicsorgott rá Gin, és hozzávágott egy párnát a fiúhoz, de amaz csúfolódva nyelvet öltve félrehajolt.

 - És mégis mit akarsz kérdezn…

 - Ki vagy te? Van velem bármilyen célod? Mi az oka annak, hogy itt tartasz? – vágott a szavába Gin. – Miért öltél meg ilyen sok mindenkit? Miért volt jó neked ilyen sokáig ekkora mocsokban élni?

 - Ennyi? Ezek közül pár dologra talán válaszolhatok. Azt nem mondom meg ki vagyok, és hogy kik voltak az áldozataim. Nekik egyébként azért kellett meghalniuk, mert rossz helyen voltak rossz időben, és egyszerűen láb alatt voltak. Azért volt rendetlenség, mert nem volt rá időm, hogy tisztaságot varázsoljak ebből a szennyből. Tudod, üldöznek. Az a célom veled, hogy váltság díj fejében visszaadlak a szadista elnyomó apádnak, ugyanis elég sokat érsz ahhoz. Mármint pénzben. De ezt még nem döntöttem el biztosan. Elvégre szórakoznia is kell egy igazi, vérbeli férfiembernek, és ahogy elnézem, elég jó takarítónő válna belőled…

     Gin elsápadt. Lehet, hogy erőszakoskodni fog vele ez a vadállat?!

 - Nyugalom – figyelmeztette a fejében a kis hang, amely időközben megbékélt, és újra a pártjára állt, - ne feledd, még van egy kérdésed…

 - Még egy valamire nem kaptam választ.

 - Csak tessék – mondta nyugodtan Fizzy, - kíváncsian várom…

 - Hogy kerül hozzád a halott anyámnak az a ruhája, ékszerei, és cipője, amiben eltemettük?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(Remélem egész nap havazik!, 2010.01.30 07:49)

Azt kell, hogy mondjam, hogy a stílusod egyre zártabb, klasszikusabb lesz. A "vasakarattal korbácsolva magam" valami fantasztikus volt és van még vagy három-négy szófordulatod vagy mondatrészed, amik szintén nagyon tetszettek (csak már nem tudom őket felidézni).
A történetek is egyre csavarosabbak lesznek. A Gin életét nyomon követő szálnak van némi Néma Leventés beütése - olyan szempontból, hogy talán Fizzy mégis csak értelmes lánykát tud faragni ebből az elkényeztetett nemesi hölgyből. (Tekintetbe véve, hogy Fizzy rablógyilkos, majd Ginnek is meg kell tanítania őt néhány dologra. Esetleg nevelhetne belőle valami kifinomult svindlert, aki magasabb körökben csalja ki a gazdagok pénzét. Kifizetődőbb, mint magafajta csóró emberkéket elkapni.)
Ha szabad tippelnem, nem fogja visszaadni Gint. Máris túl sokat tud. Az a ruha! Elképesztően érdekes történet. Ja és a Vivienn Doyle egy gyönyörű név!
Jaj, annyira szeretem, mikor Kevin agyon aggódja magát Cheyennn miatt! Nagyon aranyos. Kedves tőle ez a törődés. (Még ha némi önös érdek is húzódik meg a hátterében.) És imádom az életképeket, amiket a legénység, meg a hajó életéből bemutatsz! Hogy mit össze zajonganak odafent. A sziget leírása valami eszméletlen volt, én is ott akarok lenni egyszer! Igazi, érintetlen, trópusi paradicsomnak tűnik.
Na elég, megyek Gijront olvasni!

Turul

(Szirka, 2010.01.24 09:45)

Nagyon jó!!!!!!!!
Hmm... Váltságdíj, vagy takarítónő. Melyik legyen?