Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyolcadik fejezet

2010.01.01

  Ígéret            8.

 

     Farkas éhes voltam. Magamra rángattam valami inget, elrohantam a Kalüpszó étkezőjébe, és órákon keresztül tömtem magamba az ételt. Az ebédlőben egyébként nem tartózkodott jelenleg senki, a hangokból ítélve mindenki a fedélzeten serénykedett.

     Mikor végül végeztem, felbattyogtam magam is a hajó gyomrából, a szemembe tűző napfény egy pillanatra elvakított. A kezem az arcom elé emeltem, és egy kissé neki támaszkodtam a falnak… Ekkor valaki valami a fejembe nyomott, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a kapitányi kalapom az.

 - Kapitány! – rikkantott rám egy emberként a közel száz fős legénységem. – Ahoy!

 - Ahoy, fiúk… - motyogtam széles vigyorral a képemen.

 - ’é! – kiáltott rám egy francia, női hang. – Et moi?! Engem ki’agysz, Captain?

 - Ahoy, hölgyem – hajoltam meg vigyorogva Frisée felé. – Hol van a vendégünk?

 - Elle est mal – felelte gondterhelten elkomorodva Frisée. – Nágyon komoly. Beteg á tüdeje. Tegnap á figyelmeztetésün’kel ellaantétbaan felkelt, et bemaant ’ozzád. Nágyon rosszül lett. Még most sinshen teljesaan mágánál. Pitá, absolument kikészült. Ázt mondjá,itt máh shak a shoda segít’et.

 - Te jó ég! – ez a hír nem vidított fel, sőt… Cheyenne beteg. Mi van ha meghal? Megint itt fogok ragadni egy újabb kétszáz évre? Tennem kell valamit…

 - Vezess hozzá, most rögtön! – parancsoltam rá a lányra, de ő a fejét rázta, hogy csak röpködtek göndör fürtjei körülötte.

 - Mais non, d’abord le kell fühödnöd Captain, sós tengehvízbaan.

 - Ezen ne múljon – feleltem somolyogva, és különleges tengeri lény alakomat felöltve egyszerűen hátrafelé fejest ugrottam a fedélzet közepéről a csillogó zöld tengerbe. Aztán, mikor már úgy véltem, hogy elég sós, elég vizes vagyok, és meggyőződtem róla, hogy a hajóm gerince még mindig tele van ocsmány, pengeéles kagylókkal, visszaszökkentem a fedélzetre.

 - Így jó leszek? – kérdeztem vigyorogva Frisée-től, aki tátott szájjal nézte végig a mutatványomat A legénység néhány másik tagjával együtt.

 - Merde! Ezt még min’ig nem tüdtám megszokni… - a fiúk felnevettek.

 - Na jó, elég az ácsorgásból. Mindenki dologra! - nem kellett kétszer szólnom. Épp meg akartam kérdezni, hogy Phoneix hol van, mikor kirontott a hajó gyomrából, a fedélzetre, és el kezdett ordítani:

 - Hol van a Kapi… - aztán észrevett, - ja itt vagy Kevin! Gyertek gyorsan, magához tért!

     Azonnal leviharzottunk, Cheyenne-hez, a hajógyomorba. Nem volt valami jó állapotban, és ha ezt mondtam, nem fejeztem ki magam elég világosan.

     Cheyenne teste a láztól görcsösen rázkódott, olyan erővel vacogtak a fogai, hogy néha már azt hittem, menten kirobbannak a szájából. Izzadt volt, és bársonyos csoki barna bőre ellenére, olyan beteges színe volt, mint tél végén a latyaknak. Szeme alatt, lilás-zöldes karikák futottak. Bár ébren volt, a szemét mégis csak résnyire bírta kinyitni, szederjes szája sarkában egy kis vérpötty csillogott.

 - Cheyenne! – alig ismertem a saját hangomra. Leginkább egy riadt úrinő csipogó sikolyához volt hasonlatos. Frisée szigorúan rám villantotta szemeit.

 - Cssss! Silence! Pitá hévül! Nem szábád felébheszteni!

 - B-bocsánat… - dadogtam holtra váltan, miközben magam sem értettem saját félelmemet. De biztos csak azért aggódtam, mert ha most Cheyenne elpusztul, akkor soha nem kapom meg az engedélyt, hogy megnézzem a vállát, és soha, de soha nem kérhetem a bocsánatát, És akkor soha nem mehetek haza Kalüpszóhoz… De ahogy ránéztem, furcsán összefacsarodott a szívem. Pont az én kegyetlen, hideg, ragadozóhal szívem. A pokolba! Én nem vagyok ilyen puhány!

     Pita füstölőkkel és indián tárgyjelképekkel körülvéve feküdt egy gyékényen a padlón,  sámándobja mellett. Karjaival vadul hadonászott, időnként fel-felmordult, és vadul dobálta magát. Már számtalanszor elgondolkoztatott, hogy vajon jó színész, vagy ilyenkor tényleg transzban van? De nem értem rá vele foglalkozni. Cheyenne megszólalt:

 - K-k-kevin… Kevin. Kevin - motyogta félig öntudatlanul. Azonnal odaléptem hozzá, és óvatosan leültem az ágyra. Frisée-nek és Phoneix-nek intettem, hogy lépjenek le, aztán kezembe vettem Cheyenne láztól nyirkos, és forró kezét.

 - Kevin… - mormolta újra.

 - Sssh, itt vagyok, ne beszélj… - susogtam lágyan.

 - Kevin… a kezed, f-finom h-hi-hideg… Kevin – sóhajtott fel, amitől a tüdejéből, mint egy gonosz szörny, szakadt fel a köhögés és a vér. Gyorsan felemeltem a fejét, és egy zsebkendőbe öklendeztettem vele, amit felköhögött, nehogy megfulladjon tőle. Pita meggyötörten vonaglott a padlón. A kendőt eltüntettem, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, előhívtam az úszóhártyáimat az ujjaim közé. Bár tudtam, hogy nem egészen illendő, de az egyik nyirkos tenyeremet Cheyenne mellkasára simítottam, míg a másikat a homlokára. A köhögése, és egyúttal Pita kínlódása is alábbhagyni látszott.

     Ücsörögtem így vagy egy félórát. Cheyenne időközben újra elaludt. Álmában a nevemet ismételgette, néha köhögött, aztán átváltott, valami dallamos, de pufogó nyelvre, amit nem értettem.

     Pita magához tért. Az öreg néhány pillanatig úgy festett, mint akinek fogalma sincs, hogy ki ő, mi ő, hol van, és mit keres ott, de aztán megrázta magát, és ernyedt, bamba ábrázata felvette a szokott, nyugodt, közönyös álarcot, amit általában az arcára erőltetett.

 - Kapitány… - szólalt meg meglepetten, és rekedten. – Mi történt? Cheyenne mintha… mint hogy ha enyhült volna a tüdejében a fájdalom… - mielőtt bármit is felelhettem volna, végigmért, pillantása pikkelyes, uszonyos kezeimre nézett.

 - Oh – mondta, és már egyáltalán nem csodálkozott, - Pita így már érti.

 - Mit? – pislogtam értetlenül.

 - A keze elég hideg ahhoz, Kapitány, hogy valamelyest csillapítani tudja fiatal testvérem lázát. Így Jaira most már nem haldoklik. Bár… - odalépett, és keze fejével lágyan végigsimított Cheyenne arcélén, - még így is nagyon magas a testhőmérséklete. Ezért, a bensőjét tépő fájdalom is csökkent egy picit. A tüdeje sebeit, azonban lehetetlen begyógyítani.

     Nem válaszoltam. Komoran meredtem magam elé.

 - Kapitány… Pita nagyon sajnálja. Mindent megtett, hogy elűzze Jaira démonait, és meggyógyítsa, de… Azok túl erősek. Pedig fiatal testvérem, igen keményen küzd. De még az ő erős szervezetét is legyűri egy ilyen hosszú ideig tartó, halálos betegség.

 - Mikor? – kérdeztem idegen, eltompult hangon.

 - Pita nem tudja. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy hónapok múlva. Pita nem látta tisztán.

     Ekkor lépett be Phoneix egy nagy adag forró, mentolos gőzt árasztó fazékkal  kezében.

 - Pita, itt a főzet, amit kértél. Frisée megfőzte, és kéri, üzend meg neki, mit láttál.

     Miközben az öreg indián újra elmesélte a démonokkal kapcsolatos tapasztalatait, én a kezeimet áttettem Cheyenne csuklóira. Aztán hirtelen valami szöget ütött a fejemben:

 - Pita, te honnan tudod, hogy Cheyenne eredeti neve Jaira?

 - A szellemek mezején találtam rá – felelte egyszerűen Pita. – Miért?

 - Semmi, semmi – mormoltam, és visszafordultam a lányhoz.

     Nem sokkal később, mikor már kissé langyosabb lett a teafű, Pita ráhelyezett egy csokor ázott, mentolos gazt Cheyenne mellkasára, aztán óvatosan felébresztette, és megetetett vele egy grapefruitot, meg megitatott vele egy kis teát. Ezután gyöngéden letörölgette róla az izzadságot, meg az én pikkelyes mancsomról a Cheyenne bőrére tapadt halpénzt.

     Végül hozzám fordult.

 - Kapitány, mindenképpen le kell csökkentenünk a lázát, minimum hőemelkedés szintűre, mert ha így megy tovább, elégeti a saját testét. Pita nem tudja, mennyire kínos ez neked, de azt javaslom, alakulj át teljesen, és feküdj rá vagy mellé… - zavartan krákogott egyet.

 - Rendben - vontam vállat, mintha ez semmit nem jelentene nekem. Mert nem is!

 - De számolj vele, hogy csak pár óráig bírom száraz levegőn. Utána kénytelen leszek visszaalakulni.

 - Persze, akkor majd visszaalakulsz – vágta rá tárgyilagosan Pita. – Hűtés közben néha szünetet kell tartani.

 - És mi lesz, ha felébred, és meglát? Még a régi Cheyenne Smith sem ismerte az igazi alakomat. Ti vagytok az egyetlenek.

 - Te vagy a Kapitány, oldd meg – válaszolta Pita, és a szemében vidám, gunyoros szikra villant egy pillanatra, de az arca közönyös maradt.

 - Kösz – mordultam fel szemrehányóan. – Ha nem akarod végignézni, ahogy benyálkázódom, akkor menj ki. Csak akkor jöjjön le bárki is, ha Cheyenne-nek be kell adni a következő adag mentás lét. Phoneixnek kell engedelmeskednetek, bármi van. Az irány a szigetünk. Elvárom, hogy gyorsabban odaérjünk, mint ahogy azt elvárom. És most kifelé.

     Imádok parancsolgatni. Hallottam, ahogy Pita Phoneix-ért ordít, majd parancsszavak harsantak. Én meg kettesben maradtam Cheyenne-nel.

     Felsóhajtottam, aztán kétrét görnyedtem, és hagytam, hogy a bőrömet a gerincem mentén átszúrják a hosszú cakkos élű csonttüskéim, ahogy az alkaromon, és a vádlimon is. Síkos, ezüstpikkelyek tömkelege lepte be a bőröm. A nyakam két oldala hat-hat helyen résnyire felhasadt, ahogy kialakultak a kopoltyúim. A hajam, vékony, tekergő csaláncsápok sokaságává változott. A lábfejemen az ujjak megnyúltak, úgy fél méteresre, és úszóhártya fejlődött közöttük, mint a kézfejemen. A felkarom és az oldalam között vékony hártya feszült. Az oldalamon a testem két oldalán, a halántékomon keresztül, az orrom hegyéig vékony fekete csík rajzolataként látszott az áramvonalam. A számban, még két sor, borotvaéles fogsor fejlődött ki. A füleim teljesen eltűntek, vékony hártya fedte el a hallójáratomat.

     Az átalakulásom befejeződött. Az ingem természetesen leszakadt rólam, és sokkal nehezebben kaptam levegőt, mint a másik formámban. Ügyetlenül odatotyogtam Cheyenne ágyához –az átváltozás idejére, átmentem a szoba túlsó felébe-, és óvatosan ráhasaltam.

     Bebújtam a takarója alá, és szinte mellbe vágott a felszabaduló forróság. Szorosan hozzátapadtam, körbefontam és hozzáigazodtam, mint valami mágnes, aztán újra betakartam magunkat.

     Cheyenne most is görcsölt a láztól, de amint megérintette nyúlós hidegem, megborzongott, és megnyugodni látszott. Az arcához szorítottam az arcom. A csápjaim körbefonták a fejét, de nem mérgezték, és nem is rázták meg, mert én nem akartam.

 - Kevin… Kevin-Kevin-Kevin… - sóhajtott fel álmában, közben a nevem ismételgetve. Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy most megkönnyebbüljek, vagy megőrüljek-e az aggodalomtól.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.