Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyedik fejezet

2009.08.30
Ígéret                                4.
 
A kalóz tehát elragadta Cheyenne-t. A kikötő felé tartottak, hogy a tengerre szálljanak, és megkeressék a kalóz legénységét és hajóját.
Eközben a ház ura, Lord Doyll megvilágosodott.
- Szentséges atya úr isten! – Hördült fel a Lord. – Mi történt itt? – fordult a szakácsnőhöz, aki épp az ájult Key orrát látta el. Lehengerlő látvány volt végignézni a szoba romjain. Választ kapott ugyan a kérdésére, de Mary-Susan annyira zaklatott volt, hogy csak össze-vissza tudott habogni.
- Key…Cheyenne-t…és aztán felkelt, pedig már nem is… és aztán bejött…Cheyenne…Gin-Ginevra kisasszony…elragadta…elfutott… ak…elvitte…Cheyenne… - ezután már annyira össze-visszamotyogott, hogy egy szót sem lehetett érteni. A Lord agykerekei megkezdték működésüket, így végül a Lord a következőket következtette ki:
- Gint elrabolták… - mintha csak most ocsúdott volna, felkiáltott a felismeréstől. – Egek! Gint elrabolta egy kalóz! Fegyverbe! Fegyverbe! – azzal úgy ahogy volt, hálóköntösben elviharzott.
 
Fél füllel hallottam egy ismeretlen úr bömbölését. Amennyire be tudtam azonosítani, Lord Doyll lehetett az, mert Gint szólongatta, és engem átkozott.
A cirkalmas folyosókon való hosszas bolyongás után, végül is rátaláltam a kijáratra. A friss éjszakai levegő enyhén mellbevágott. De nagyon örültem neki, hogy végre szabad tér van a fejem fölött. Elindultam Plymouth üres macskakövezett utcáin arra, amerre a kikötőt sejtettem. Út közben mintha Gint láttam volna egy pillanatra. Megálltam, hogy megbizonyosodjak, és nem tévedtem. A kisasszony tényleg most rohant be fejvesztve egy sikátorba. Ha jól emlékszem az az utca vezet Plymouth legromlottabb negyedébe.
De ez nem az én dolgom. Nekem itt van Cheyenne. Biztonságban el kell juttatnom a legénységhez, a hajómra. Épp ezért nagyon remélem, hogy ő az a Cheyenne, akit én is keresek. Nagyon sokkal tartozom neki…
A mai napig nem tudom, hogy miért nem néztem meg a vállát, akkor, ahogy ott feküdt a karjaimban, tehetetlenül… Talán, mert bevésődött az agyamba, ahogy azt mondja, hogy nem. Igen. Az engedélye nélkül nem teszek vele semmit… Azon túl persze, hogy elragadom a hajónkra.
Apropó hajók. Megérkeztünk a kikötőbe. Körülnéztem, csónak után. Találtam is egyet – az alján egy részeg matróz aludta ki a mámorát. Gyorsan kihúztam a cimborát a partra. Fogtam az üveget, beleszagoltam.
-Fúj! – hördültem fel hangosan. Ember, bűn rossz volt az a lötty, amit az öreg iszogatott altatóként. Nincs ennek semmi jó ízlése?
Kiöntöttem belőle a maradékot. A zsebembe nyúltam, hátha ott van a kendőm, mely lényegében a kalózlobogónk kicsinyített mása volt. Bele volt hímezve a nevem. Gondoltam, ebből majd biztos tudni fogják, hogy élek és virulok. Szerencsére a zsebeimet nem kutatták át négy hónappal ezelőtt, így végül megtaláltam… Messzire hajítottam a tengerbe a palackot, és közben imádkoztam Kalüpszóhoz, hogy a megfelelő hajóhoz juttassa el.
Most következett Cheyenne. Belefektettem a csónakba, aztán eloldottam a vasmacskától a kis lélekvesztőt. Jómagam beleugrottam a vízbe, megragadtam a csónak kötelét, és úszni kezdtem…
 
Kalózunk tehát útnak indult Cheyenne-nel. Bizonyára csodálkozik a kedves olvasó: hogy bírhat egy egyszerű emberi lény több ezer kilómétert leúszni, Angliától a karibi szigetvilágig? A válasz sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt bárki is sejtené: kalózunk Kalüpszó egy halhatatlan lénye. Eredetileg úszóhártya volt kezén-lábán, testét csillogó, síkos, ezüst pikkelyek borították. Haj helyett vékony szálú csáprengeteg borította a fejét. Szemhéja nem volt, csak egy hártya, mely belülről kifelé takarta el csillagokkal pettyezett, sötétkék szemét. Hátán tüskékkel merevített cakkos hártya futott végig…
Ez volt tehát a kalóz eredetileg. És benned, aki most ezt olvasod, bizonyára felmerül a kérdés: ha ő egy halhatatlan hal-izé, akkor mit keres a Földön? Jogos. De majd ezt, a kalózunk, maga fogja megválaszolni pár fejezettel arrébb.
Khrmm… Nos… Ott tartottam a mesélésben, hogy a kalóz útnak indult Cheyenne-l. De mi történhetett ez alatt Lord Doyll-lal, meg Key-vel?
 
- Ébredjen, ember! – Lord Doyll a grabancánál fogva rángatta eszméletre a félájult Key-t. Mikor a tengernagy végre többé-kevésbé magához tért, hirtelen bevillant neki minden, és első indulatában felkiáltott:
- Seven! Kevin Seven! Él és…
 - …és elvitte Gint!
- És a szolgálólányt, Cheyenne-t!
- Most mi legyen? – ugrott talpra Key. – Utána megyünk?
- Hajtóvadászatot indítunk utánuk mind a hét tengeren! Key! Menjen, értesítse a flotta parancsnokokat. ez nem várhat. Addig kell cselekednünk, amíg még nem járnak messze.
 
Így esett, hogy egy végtelen hajsza vette kezdetét, melyben szinte mindenki rossz helyen tapogatózott…
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Cerberos

(madamabigél@hotmail.com, 2009.09.02 19:06)

Heh, Shakespear, reszkess, mert rohamoz méltó utódod. Láttad te a tévedések vígjátékát? Vagy valami? Csak a jó öreg William tudta hasonlóan megbolondítani a sztorijait azzal, hogy mindenki mindenkit másnak hitt, mint ami. Ikerpárok kergetőztek városokon át, mindenki összetévesztette őket. Kíváncsi vagyok, mi lesz Gin sorsa. Nem tűnik alapvetően rosszindulatú szereplőnek, csupán olyan valakinek, aki nem tudott felülemelkedni a kora szokásain és képtelen volt rendesen bánni a szolgáival (és nem szégyellte a házasság előtti szexet, de ezt manapság már ki róhatja föl neki - de azért halványan tiltakozott ellene, na!). Kevin Seven? Azt hittem már sosem tudjuk meg a nevét!!! Épen reklamálni akartam. Mindenesetre hangzatos... Szimpatikus. Ráadásul hal-ember és sokkal tartozik Cheyennek. Tartogat még pár nem akármilyen fordulatot ez a sztori!!!