Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hetedik fejezet

2009.10.22

Ígéret                         7.

 

- Qu’est-ce qui ce passe?! – sikoltotta ijedten Frisée. Nem csodálom, hogy megijedt, alig értünk le a kabinokhoz, már nem bírtam tovább. Megadtam magam a mellkasomat szaggató fájdalomnak, a tüdőmből elemi erővel tört fel a köhögés, és a vér. Eltaszítottam magamtól a lányt, aki mindeddig kedvesen csacsogott valamiről franciául, arrébb tántorogtam, nem menekültem, és aztán elsötétült a világ… Még hallottam Frisée rémült üvöltését, ahogy segítséget kér.

     Egy kicsi szobában ébredtem fel. Valami ringatott, és rájöttem, hogy még mindig a hajón vagyok. Fel akartam emelni a fejem, de, valaki gyengéd erőszakkal visszanyomott. A francia lány vörös, loknis haja úszott be a képbe, egy ismeretlen ősz férfié és a másodtiszté… Hogy is hívják… Nyöszörögtem valamit Kevinről… Azt hiszem…

 - Mahadj nyüghtón, s’il te plait. – kérte Frisée.  – Ő itt á ’ajó doktoha, - mutatott az ismeretlenre. – Pita. Hier, nagyon hosszul lettél, és ő segített, ’hogy egy kissé hendbe gyehe. De a tüneteid absolument nem javultak annyiha, amennyihe váhta…

 - Piának az a kérdése, hogy, hogy gyógyította magát korábban, testvérem. – most néztem csak meg jobban az öreget. Indián volt, nemes arcú, sas orrú. Bársonyos fekete szemeivel vizslatott engem. Ráncos, cserzett arca volt, melyet teljesen fehér, hosszú haj keretezett. Valami csontdísszel fogta össze a feje tetején. Nyakában orvosságos zacskót, meg egy fogakból, karmokból álló háromsoros nyakláncot viselt. Testét fehér bőr ing, nadrág, lábszárvédő, és süntüskékkel díszített mokaszin fedte.

 - Öhm… volt egy mentából, és ciprusfélékből készített tea, azt kellett innom… és a zaccát borogatásként a mellkasomra kellett tenni… meg a tea gőzét kellett belélegezni… inhalálni…

 - Ez érdekes. Pita is ilyet adott neked, de fiatal testvérem még mindig nagyon gyenge…

 - Ez nem meglepő… Ha ilyen súlyos lett a helyzet, mint most, már ezek sem használtak… Várni kellett és reménykedni… hogy megérem a másna… - a vége köhögésbe fúlt.

 - Ez baj. – felelte Phoneix, aki most szólalt meg először. Idegesen kisöpörte barna haját nap barnította arcából, és rámeresztette zöld szemét Pitára.

 - Nem lehet semmit sem tenni, öreg, csak várni?

 - Ezek szerint. Nem jöhet le hozzá senki, amíg alaposan le nem mosta magát, sós vízzel… Nem akarom, hogy a tetejébe elkapjon még valami betegséget.

 - Akkoh megkéhem a Captain-t, ’ogy szehezzünk be beaucoup fruit-t, ne’ogy Cheyenne elkapja a skohbütot… vagy á nát’át. Je ne crois pas, ’ogy ’iányozna neki…

 - Nem rossz ötlet. Mi most magadra hagyunk Cheyenne. Pihend ki magad, és kérlek, ne izgasd fel magad semmin, lenézünk majd hozzád, vagy ha nem mi, akkor valaki más a legénységből. Amilyen kíváncsiak… Ne aggódj, senki nem fog itt bántani.

 - Oui, et nem sokáha ’ozom a teádat, és enni is. Szehetnél most valamit? Báhmit kéh’etsz…

 - Kevin… mi van vele? – kérdeztem rekedten. – Hol van Kevin? Nincs baja ugye?

 - A Kapitány alszik. Nagyon kimerült a sok úszásban… De majd ha felébred, biztos meglátogatja fiatal testvéremet. – mondta barátságosan Pita, azzal kimentek mind a hárman Jaira kabinjából.

 

     Ginevra Doyll egy sötét, áporodott szobácskában ébredt egy szalmabálán. Fogalma sem volt, hogy hogyan került oda, éhes volt, és újra hatalmába kerítette a félelem. Amennyire ki tudta venni, valami raktárszerűségben lehetett: mindenhol a falak mentén rendetlenül egymásra dobálva poros, értékes, és kevésbé értékes tárgyak hevertek egymás hegyén-hátán. Rokokó bútorok, nagy, aranykeretes képek, szobrok, ruhadarabok ékszerek, nagyládák tele kacatokkal… Ugyanakkor szanaszét hevert egy-egy büdös rongy, néhány gyanúsan emberi formát öltött összetekert gyékényszőnyeg és romlott étel, melyre pompásan ráillett a mondás: lába kél. A plafon alatt közvetlenül egyetlen mocskos ablak világította volna meg a helyiséget, ha ki lehetett volna látni rajta. De nem lehetett…

     Gin úgy vélte, eleget látott. Odament az ajtóhoz, de mikor megfogta a kilincset, azt valaki más nyomta le kívülről. Gin rémülten ugrott hátra.

     Az ajtóban egy fiatal sötét hajú fiú állt az ajtóban. Piszkos fehér inget viselt, rongyos barna bőrnadrággal és rövid szárú csizmával. Sápadt volt, arca beesett, de alapvetően kedves ember benyomást keltette barátságosan megvillanó, de ugyanakkor hátborzongatóan világoszöld szemeivel. Egyik kezében gyertyát, a másiban egy darab kenyeret, és bort tartott tálcán.

 - Jó reggelt. – mondta hunyorogva. – Biztosan sok kérdésed van, de inkább majd azután tedd fel őket, miután ettél. – és Gin kezébe nyomta a tálcát. A lány visszaszaladt vele az ágyhoz, bekucorodott a sarokba és tömni kezdte magába az ételt. A fiú arcán megjelent egy elnéző félmosoly, aztán a romhalmazból kiválasztott egy barokk széket, leült rá, és könyökét a támlára, állát a tenyerére támasztva mustrálni kezdte Gint, aki gyorsan végzett az evéssel.

 - Hol vagyok? – kérdezte bátortalanul elvékonyodott hangon a fiútól.

 - Itt. – felelte amaz rezzenéstelen arccal, hátborzongatón vidékies tájszólással. Gin összeráncolta a homlokát.

 - Hol az az itt?

 - Nálam. – Gin úgy vélte, ezt a kérdést annyiban hagyja, és feltesz valami mást, amire remélhetőleg értelmes választ ad majd különös vendéglátója.

 - Hogy kerültem ide?

 - Biztos akarod tudni aztat?

 - Különben nem kérdezném…

 - Majdnem megerőszakoltak tégedet. Én mentettelek meg. – Gin elsápadt.

 - Mi?! De ugye nem…

 - Nem maradt rá lehetősége annak az anyaszomorítónak… - mondta gyorsan a fiú, és megeresztett egy gonosz vigyort. – Szerintem az óta is ott fekszik.

 - Ki… ki vagy te? – kérdezte ijedten Gin. Úristen, ez gyilkossal hozta össze a balsors!

 - Magam sem tudom. – hangzott a válasz. A fiú elmerengett egy pillanatra. – Tudod, nem kaptam a születésemkor nevet. A nénik végül elneveztek, mert valahogy hívni kellett engemet, de egyiket sem éreztem magaménak. Voltam Jack, Kay, Harvey… meg mit t’om én még mi… Később az utcagyerekek Fizzy-nek neveztek, mert nem bírtam nyugton maradni… Most viszont, hogy rá találtam a saját nevemre… Ezzel a névvel lettem, hogy is mondjam… hírhedt. De aztat jelenleg még eltitkolnám előtted, nem baj?

 - Akkor hogy szólítsalak?

 - Nem t’om. Ahogy jól esik…

 - Legyél, mondjuk… Fizzy. Ez szerintem ötletes.

 - Jó.

 - Mi ez a sok kacat? – kérdezte Gin, aki nem érezte szükségesnek, hogy bemutatkozzon. Megszokta már, hogy róla mindig mindenki tudja, hogy kicsoda.

 - Hát… Nem t’om. Találtam őket.

 - Vagyis loptad.

 - Inkább csak kölcsönvettem… de…

 - De elfelejtetted visszaadni, tehát loptad! Ilyet nem szabad tenni! Adtad volna vissza, vagy legalább adtad volna el!

 - Jó’ van, hát. Rakj rendet, ha nem tetszik. Tartsd meg, ami kell, ami meg nem…

 - Miért? Te komolyan azt hitted, hogy én itt maradok?! Hatalmas tévedésben vagy, kisfiam! Nekem haza kell mennem, én nem élhetek itt

 - Márpedig ez lesz! – keményedett meg a fiú hangja és tekintete. – Mától fogva itt laksz! Takaríts ki, ha mondom! És áruld el a neved!

 - Ginevra Doyll vagyok, Lord Doyll egyetlen lánya, Plymouth-i örökös hercegnő.

 - Hühű, mekkora kapás, kedves barátocskám, Fizzy! – rikkantotta a fiú, és megpaskolta a saját vállát, elismerve nagyszerű teljesítményét. – Az szép!

 - Szóval, most azonnal engedj el, kicsikém, mert apám nagyhatalmú ember, és ha…

 - És ha megharagszik, lesz nekem hadd el hadd. Bla-bla-bla! Nem vagyok kicsi, némber, elmúltam már huszonhét esztendős!

 - Igen? Tizenötnek néztelek…

 - Elég a szövegelésből! Mire visszajövök, ragyogjon minden!

 

     Órák óta feküdtem tétlenül. Szaggatott a tüdőm, és alig bírtam megmozdulni, de halálra untam magát. Nem lehettek velem állandóan, mert a hajó feladatait el kellett látniuk. Érdekes módon hiányzott Kevin, annak ellenére, hogy a Kapitány halálra idegesített az elmúlt napokban, és a végén már meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.

     Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hasra hengeredtem, és feltápászkodtam. Néhányszor megingottam ugyan, és meg kellett kapaszkodnom a kerek hajóablakban, de fel tudtam állni. Ziháltam, sípolva szedtem a levegőt, de tartottam magam. Néhány perces pihenő után remegő lábakkal el tudtam indulni.

     Emlékeztem rá, hogy Frisée azt mondta nekem, mikor behozott egy újabb adag teát, hogy a Kapitány kabinja kettővel jobbra van az enyémtől.

     A falnak támaszkodva araszolgattam oda, lihegve, nagy nehezen elértem a kilincset, és szinte rázuhantam, úgy nyomtam le. Beestem a szobába. Négykézláb odamásztam az ágyhoz.

Kevin mélyen aludt rajta. Sápadt volt, arcán izzadság gyöngyözött, meztelen mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Szája félig nyitva, tagjai szétvetve, kicsit olyan volt így, mintha meghalt volna… Megint.

     Nagy nehezen felhúztam magam, és leültem az ágya szélére.

 - Kevin… - nyöszörögtem elhaló hangon. – Kevin köszönöm… - köhögés rázta meg a testem. Hörögve szedtem a levegőt, vérrel terítettem be Kevin mellkasát és arcának egy részét.

 - Kevin… - elsötétült a világ. Megint.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Maron

(Maron, 2009.10.25 10:56)

Tetszik, de most nem vagyok túl komis kedvemben ezért csak azért írok hogy tudd elolvastam...

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.10.23 20:10)

Cerbinek válasz: Yo. XD

Cerbinek válasz 2: A GAZETTE ISTENKIRÁLY!!!!!!!!

Szirkának/Turulnak/Gáspárnak/Moonraynek/CCnek válasz: Nem. XD

Szirkának/Turulnak/Gáspárnak/Moonraynek/CCnek válasz 2: Láttad a rajzot, amit az Ishí11-hez csinltam????? -neked készült...

Turul

(Szirka, 2009.10.22 20:44)

Szép kis helyre került Gin, meg is érdemli... Egyébként meg fog gyógyulni?

Cerberos

(...igen-igen kába..., 2009.10.22 16:25)

Ez az! Igeeen! Most tényleg nem tudok hosszabb komit írni, de irááály!

Cerberos

(legyen a gépnek halleluja!, 2009.10.22 16:15)

Áhááááá! Olvasom is!

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.10.22 16:13)

Na. lehet mondni az aszondást...