Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XVII.fejezet

2009.03.29

XVII. fejezet

 

 Kikora és Hokigjo éjjel tizenegy óra tájban már a város határában voltak. A varázsló ezúttal nem traktálta mindenfélével a lányt –egyelőre még mindannyian a friss információk hatása alatt voltak. Ugyanis, az odáig rendben van, hogy alaposan keresztbe tennének a vámpíroknak, -hiszen kinek hiányoznak ezek az emberek szempontjából rusnya vérszívók-, de ha mindennek következménye az, hogy az embereknek is baja esik… Igazán elgondolkodtató, hogy ilyen gonosz, és ostoba teremtményeket is szül a világ. Megérkeztek a torony elé, körülbelül a főpap dolgozószobájának magasságában. Odabentről világosság szűrődött ki, a főpap az iratait rendezte el az íróasztalon. Az egyik papírlapot kicsivel tovább nézegette, mint a többit, ahogy olvasta időnként diadalmasan elfintorodott magában. Aztán berakta a fiókjába, a többi mellé. Kikorának feltűnt, amellett, hogy a főpap tovább böngészte azt az iratot, annak elrakásakor a fiókban is tovább kotorászott. A lány úgy vélte, biztos valami titkos fiók lehet ott.

 A főpap hátradőlt, elégedetten megropogtatta a kezét, aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve kiment. Az ajtót bezárta.

-Most! –súgta félhangosan Hokigjo, és közelebb vezérelte a deszkát az ablakhoz. Átugrottak a párkányra. Lenézve, Kikorát elfogta a hányinger és a tériszony, de úgy tűnt a varázsló meg kifejezetten élvezi a dolgot.

-Cö, ha innen most lezuhannál, kislány, kerek egész egy perc ötvennégy másodpercig hallhatnánk azt a gyönyörű erős hangodat… -mondta kajánul a varázsló, Kikora fülébe vigyorgva. A lány felhúzta a szemöldökét:

-Na igen, de magammal rántanálak… -a varázsló hirtelen abbahagyta a vigyorgást. –Cö. –köpte még oda Kikora, aztán bemászott az ablakon. Hokigjo elismerően megcsóválta a fejét, aztán követte a lányt.

-Naaa, lássunk neki! –rikkantotta el magát a varázsló.

-Te jó ég! –sziszegte dühösen Kikora. –Le akarsz buktatni minket, vagy mi?!

-Csssss! –vigyorgott vissza szemtelenül az ujját ajkára téve Hokigjo, majd egy intésével kitárta a legközelebbi szekrény ajtaját, aztán a szó szoros értelmében, valami testetlenítő varázslat segítségével –amit sebtében olvasott magára- derékig elmerült benne. Kikora megcsóválta a fejét. Ekkora idiótát rég hordott a hátán az általa ismert föld… Ő is kinézett magának egy gardróbszerűséget, de aztán becsúszott a látóterébe az íróasztal fiókja. Hátranézett, de csak Hokigjo hátsó fertályát látta, ezek szerint még mindig kutakodott. Kikora csendben odalépett az íróasztalhoz, és ahogy sejtette, felfedezte benne a titkos reteszt. Felfeszítette –még az egyik körme is leszakadt bele- aztán kihalászta azt az iratot. Rajta állt az összes szerződés, amit a vérfarkasokkal, a holt lelkekkel, amit Arabellával, és amit vele… vele kötött meg. Kikora nyelt egyet kínjában. Talán elmehetne hozzá, és beszélhetne vele. Rávehetné, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, adja vissza a kristályokat a vérfarkasoknak, és csak egyszerűen lépjen tovább. De ha ezt megtenné, egyből rájönne, hogy hűséget esküdött a vámpírok királynőjének. És bár mindazok ellenére, amit tenni készül, ő, Kikora azért még nagyon szereti, de meg fogja akadályozni. Ha kell akár erőszakkal. Mert nem tehet mást.

 Sóhajtott egy mélyet, aztán visszatette a szerződéseket oda, ahonnét kivette. Épp időben, mert Hokigjo vidám ez az-ja jelezte, hogy megtalálta, amit kerestek.

-Mi az? Meg van? –kérdezte gyorsan Kikora, és odalépett a varázsló mellé.

-Meg. –és meglengette a lány orra előtt a frissen meglelt E. G. –t. –Nna, nézzük csak. –üzembe helyezte az általa csak kütyünek hívott E. G. –t, majd annak finom érzékelőjével megkereste Zera titkos üzenettel ellátott Meganáját, kitörölte, majd csatlakoztatta a náluk lévő kütyüt az elsőhöz, és átmásolta oda a vámpírok által kapott éneket. Aztán még éppen, hogy volt ideje eltüntetni a forráskódot, és visszahajítani az E. G. –t a szekrénybe, amikor fordult a kulcs a zárban, és belépett a főpap. Hokigjo az utolsó pillanatban láthatatlanította magukat, de még így sem tudta elkerülni, hogy Pekrottra észre vegye őket. Szerencséjükre a főpap azt hitte, hogy amit látott, az pusztán érzéki csalódás. Már épp kezdtek volna megkönnyebbülni, amikor az E. G. kiesett a szekrényből. A főpap ezen már jobban fennakadt, pláne, mikor meglátta, hogy mi áll az E. G. tartalmát jelző címkén. Nyilván furcsának találta, hogy egy ilyen fontos dokumentumot tartalmazó tárgy, csakúgy előgurul valahonnan. Kikora csak remélni merte –és alaposan megizzadtak Hokigjoval- hogy a főpap nem kapcsolja össze magában az E. G. felbukkanását és azt, hogy egy pillanatra látta őket. A főpap végül megrántotta a vállát, és visszarakta az E. G. –t a helyére. Hokigjo lelkesen vigyorogva elmutogatta, hogy mekkora kő esett le a szívéről, aztán Kikora intésére az ablakhoz mentek, kiugrottak rajta a légdeszkára. Úgy elhúzták a csíkot, hogy szinte porzott.

 

* * *

 

 Miután Zerának sikerült végre mindent lebeszélnie a vérfarkasokkal, és azoknak pedig sikerült összekapniuk magukat az induláshoz, végre megkezdték útjukat Chéf de Bonivara királyi rezidenciája felé. Gizelle és Nemi vezették, Zera zárta a sort. Nem igazán volt kedve beszélgetni. Egyrészt lekötötte a gondolat, hogy gyönyörű királynője, Kolé-Nado, és Kikora már megfejtették-e abba a kis dalba rejtett üzenetét, és talán léptek is már az ügyben. Másrészt valahogy furcsán fojtogatónak érezte a levegőt, és érezte, hogy kissé égeti a napsütés. Legszívesebben azonnal elbújt volna valahová az árnyékba…

 Út közben, ha találkoztak is más emberekkel vagy vérfarkasokkal, átnéztek egymáson, szinte észre sem vették másikat. Zerát ez nagyon meglepte, hiszen amikor még együtt voltak Jeanne-nal akkoriban elég közvetlen volt mindenki. Időnként már túlságosan is…

 Egész nap gyalogoltak megállás nélkül. A nap végére Zera bőrén fájdalmas, égő vörös pír jelent meg néhány helyen, amely minden mozzanatra, érintésre belé nyilallt. Furcsának találta, de nem szólt róla a vérfarkasoknak, hiszen az öngyógyító képességével úgy is gyorsan túl lesz rajta. Mindenesetre megkönnyebbülten üdvözölte a leszálló napnak köszönhető, egyre sötétedő kora estét.

 A vérfarkasok nevetgéltek, énekeltek, és félig nyers, félig átsütött húsokat ettek két pofára. Kínálták Zerát is, de ő nem kért. Hiába! A vámpírok csak és kizárólag vérrel táplálkoznak.

 Zera az idegen hely, a vérfarkasok közelsége, és sajgó bőre ellenére is gyorsan elaludt. Mintha leütötték volna, ahogy azt Nemi nagy bölcsen meg is jegyezte. Végül ők is nyugovóra tértek.

 

* * *

 

  Zerát álmában rázta a hideg. A vérfarkasoktól kapott vékony takaró alatt kissé összehúzta magát, de ez sem segített rajta. Majd meg fagyott. Füle suttogást hallott, agya ezt furcsa kis arcrándulással reagálta le. A hang valaha nagyon kedves, meleg, és lágy lehetett, de mostanra ha bárki meghallja, annak bizonyára hideg borzongás érzése lesz gerinctájon.

-Zera… Zeraaaa… Zera keljél… -Zera megrázkódott, és a másik oldalára fordult.

-Beszélnünk kell… sürgősss… igyekezz a nap nemsokára fel fog kelni… -a vámpír mostanra már dobálta magát fekhelyén.

-Fel kel a nap, és te elégsz… de ezúttal igazából… -Zera álmában izzadt, mint egy ló, és olyan kétségbeesetten csapkodott maga körül, hogy még Gizelle-t is felébresztette.

-Zera… Zera… Zera! –hirtelen felült. Megrázta a fejét, megtörölte az arcát a kézfejével, s ahogy felnézett, egy fehéren ragyogó fénygömbre esett a pillantása.

-Mi a… -szaladt ki a száján. Megpróbálta megérinteni a gömböt, hogy megtudja, ki látogatta meg a túlvilágról. Ám ahogy megmozdult, a fénygömb könnyű párává foszlott szét. Zera megdörzsölte a szemét. Nagyon fáradt volt. Épp visszafeküdt volna, amikor újra meghallotta azt a hangot.

-Kövesss… Gyere… Siessss… Zera előbb ellenőrizte, hogy útitársai alszanak-e (Gizelle gyorsan lehunyta a szemét), aztán felpattant és követte a hangot. Először egy kis ligetbe értek, patak szelte keresztül. A liget erdővé nőtt, a hang pedig egyre csalta, csalta Zerát, az addig még ismeretlen cél felé. Nem vette észre a vérfarkasokat, akik tisztes távolságból követték őt. Gizelle ugyanis gyorsan felkeltett mindenkit. Nem tehetiki meg, hogy csak úgy elengedik Zerát! Hiszen ő vámpír! Ki tudja mire készülhet?!

 Az erdő újra ritkulni kezdett. Zera most már futott. Kezdett neki ismerőssé válni a környék. Arra felé hívja őt a hang, ahol elbúcsúztak egymástól Jeanne-nal…

 

 A csillagok fényesen ragyogtak fenn az égen. Egy sötét alak suhant a fák között, vörös szeme időnként megvillani látszott. Nem itt kellene lennie, valahol máshol, a Tat’zarrah gyomrában, egy fontos tárgyaláson. De jelenleg nem érdekelte, hogy egy Kolé-Nado nevezetű ártatlant kéne megvédenie okos szavakkal a vádak elől. Jaj, csak el ne késsen! Azt sosem bocsátaná meg magának!

 A ház már nem volt messze. Csinos kis házikó volt, kicsi, kerek ablakokkal, melyekből a kiáradó fény máskor oly barátságos fénye most kifejezetten félelmetesnek tűnt. Összeszorult a szíve. Egyszer mindenki ideje lejár, de miért pont most?! Olyan kevés volt az a kétszázötvennégy év, három hónap, és hat nap amit együtt töltöttek. Már most hiányzott neki.

 Berontott a házba, felviharzott az emeletre. Gizelle fogatta a szoba előtt.

-Siess! Már nincs sok ideje hátra… -Jeanne hálószobájából hangos köhögés szűrődött ki. Nyelt egyet, aztán belépett. Jeanne betegsége ellenére is gyönyörűbb volt mint valaha. Béhai-kórja* kiszívott minden színt a testéből. Hófehér haj, bőr, szem lesoványodott, törékeny test, és lázasan csillogó tekintet –ez volt Jeanne Oiseau élete alkonyatán. Odarohant hozzá. Kedves fájdalmas hörgött, nyöszörgött és köhögött, mely nyomán tűzvörösen csillogó pára hagyta el ajkait.

-Zera… kedvesem…

-Itt vagyok Jeanne. Most már itt vagyok… -megcsókolta szerelme kezét, aki a felesége is volt egyben. Jeanne szemében könny csillogott:

-Itt az idő…

-Tudom.

-Ki vinnél oda, arra a dombtetőre, ahonnan azokat a varázslatos napfelkeltéket néztük végig?

-Igen. –gombóc volt a torkában. A sírás a következő válás miatt már most mardosta a belsőjét. Óvatosan felemelte Jeanne-t, becsavarta egy vastag takaróba és ölébe vette mint egy kisgyereket. Ránézett még egyszer Gizelle-re, aki bólintott, aztán kiugrott Jeanne-nal az ablakon. Gyorsabban futott mint valaha, körvonalai aranyszín ragyogtak. A menetszél kegyetlenül csípte a szemét.

 Megérkeztek a dombtetőre. Most nem voltak isteni színárnyalatok az égen, most nem látszott a felkelő nap korallszín koronája. Csak a csillagok ragyogtak rendületlenül az éjszakai ég bársonyfekete takaróján, melyen valahol nagyon messze, fényév-milliárdokkal arrébb szupernóva robbanás szivárványos felhője mutatta fodros-bodros arcát.

 Jeanne levette fáradt szemét az égi fényjátékról, hogy Zeráéba nézzen. Pihegett, teste szinte majd felrobbant, olyan szinten forró volt a láztól.

-Szeretlek. –mondta őszinte kedvességgel, aztán az éjszakai szél csillogó vörös porrá fújta szét…

 

 Hetvenhárom év, kilenc hónap és tizennégy nappal későbbi Zera a felismeréstől szívébe tépő fájdalomtól talán még gyorsabban száguldott a felé a bizonyos domb felé, mint akkor este. A mögötte loholó vérfarkasok otrombán káromkodtak mögötte, mert nem tudták tartani vele az iramot.

 Kiért a dombra. Lelassított és odasétált a domb tetejét ékesítő fehér édrikristály kőhöz, melyen csillogó vörös felirat jelezte, kire kell megemlékezni itt. Zera emlékezett rá, mindezt ő készítette Jeanne-nak.

-Jeanne! –suttogta félhangosan. –Mit akarsz tőlem? –a fehér gömb újra megjelent előtte, összeállt a semmiből.

-Végre! Zera örülök, hogy itt vagy! –mondta Jeanne gömbje túlvilágiasan csengő hangon. Zera térdre rogyott.

-Én is örülök neked.

-Azért hívtalak magamhoz, mert át kell adnom valamit.

-Értem. Mi lenne az?

-A Vértanúk Maszkja. –Zera őszintén megdöbbent. –Mi az kedvesem? Talán azt hitted, hogyha felrobbantod magad a szent ügyért, akkor azt nem fogod megérezni, vagy nem lesz semmilyen következménye?

-Öö, igen. Akkor ezért éreztem ma a napot –ami ráadásul fekete- olyan égetőnek?

-Pontosan. A vámpírok nem önfeláldozó lények. Ha mégis megteszik, elég komoly sérüléseket szereznek, és ha volt valamilyen extra képességük egy-két napon azt is elveszik. Igen, Zera. A nap már újra az ellenséged, mint minden más fajtársadnak. Ezért kell neked átadnom a maszkot, amit Őrá pont az ilyen önfeláldozó vámpíroknak alkotott meg bélyegként és védőpajzsként. Csak ebben leszel képes kilépni a fényre. –a horizont halványzölddé vált, hajnali négy óra lehetett. –Igyekeznünk kell. –a Jeanne-t jelképező fénynyaláb megnőtt, maszkot formázott, aztán a földre esett.

 Zera elhűlve nézte a csontszínű, háromszög szemnyílású maszkot, melynek szájrésze kinyitható, kegyetlenül éles tőrfogsort ábrázolt. Felnézett. Az ég narancsvörös volt. A vérfarkasok meg őt nézték rosszalló, furcsálló, kíváncsi tekintetükkel. Lepillantott a maszkra. Az ártatlanul hevert a földön. Óvatosan a kezébe vette, és feltette az arcára. Érezte ahogy a maszk rásimul, eggyé válik vele elválaszthatatlanul. Elvette új arcától a kezét, de a maszk nem esett le. Hátrafordult, a vérfarkasok meghökkent arcára rásütött a korai nap fénye.

 

* * *

 

 Három nappal később megérkeztek a fővárosba. Nem volt kis helység, tényleg nyüzsgött a vérfarkasoktól, és az emberektől. Zerának feltűnt, hogy valami készültség lehet, mert az utcákon minden felé Chéf de Bonivara harcosai rohangáltak, és sorozást is tartottak. Mindezek ellenére sem foglalkozott velük senki, még a kereskedők sem rohanták le őket az eladandó portékáikkal. Nem sokat teketóriáztak, a vérfarkas király fehérfalú erődítményszerű, vára felé vették az irányt. Nem állították meg őket, nem tettek fel kérdéseket, gond nélkül besétálhattak. Még Zera maszkja sem keltett sehol sem feltűnést. Rémi és Cyrill fejcsóválva nézett össze.

-Qu’est-ce que ce merde**…

 Mentek tovább. Elérkeztek a trónterem elé. Most sem állították meg őket. Ahogy elmentek az őrök mellett, Zerának feltűnt hogy azok szeme furcsán üveges. Végül beléptek a trónterembe. Velük szemben ott ült az öreg Chéf de Bonivara, vastag bundákba burkolózva. Tekintete éppolyan üres, és fehér volt, mint a testőrségének.

 

A trón mögül, mint maga a kéjesen vigyorgó végzet, Arabella g’ovro Dherze kígyózott elő.

 

*Béhai kórja –szörnyű betegség, mely elsősorban a vérfarkasokat támadja meg. Tünetei: elszíntelenedés, légzés rendszeri megbetegedés, és minden varázserő elhagyja a beteg testét. Nincs megelőzés, nincs ellenszer, halálos. Szerencsére nem jár járvánnyal.

 

**Qu’est-ce que ce merde… -Mi a fene…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hokigjo nem normális

(Tawnahroore, 2011.01.17 21:23)

A kedves főpap aljas cselszövő létére nem elég paranoiás. Őrizet nélkül hagyja az eszközt mely elengedhetetlen a gonosz tervhez, és alig gyanakszik mikor azt kiesni látja. Jó látni, hogy lassan megjárja. A holtakkal társalgás még mindig egy remek dolog a világodban, a legjobb módja, hogy Zera megkapja a maszkját.

Cerberos

(madamabigel@hotmail.com, 2009.03.31 19:06)

Ááááááh... ne valószínű, pláne nem év közben!

Moonray

(Szirka, 2009.03.31 18:13)

Jut eszembe: Cerberos, te nem akarsz írni egy történetet?

Moonray

(Szirka, 2009.03.31 18:12)

nagyon jó volt az elején az a néhány poén, cö.
Főleg az tetszett, amikor Kikora megszédül a párkánynál és Hokigjo meg ki is számolta, hogy mennyi idő alatt érne le.

ui.: Lassan írom én is tovább a crystallikot.

Cerberos

(madamabigel@hotmail.com, 2009.03.30 16:21)

Kató ellenőriztem. 4 oldal lett összesen. Úgyhogy itt az ideje egy velős kritikának, amitől majd öt teljes oldal lesz a fejezet. Ha már úgyis azt mondtátok, hogy a kritikám szerves része a Glóriának - ami aranyos tőletek!
Hát, meg kell, hogy mondjam, majd elolvadtam attól a réstől, mikor Jeanne haldoklott. Mármint nem örültem neki, sőt, rendkívül szomorú volt. De képzeld csak el, mennyire gyönyörű látvány lenne, mikor a vörös porrá omló lányt maradványait felkapja a szél és a vörös szemcsék megcsillannak az ég mélykék háttere előtt. Kész. Ennyit leírsz és én elolvadok. És ez még nem minden! Mondjuk előttem élénken él az a kép is, mikor Kikora kinéz a Főpap ablakpárkányáról és megszédül a mélységtől. (A megszédüléssel mélyen egyetértek!) Hokigjo nekem fejezetről fejezetre szimpatikusabb! Nah jó, ennyit mára a dicshimnuszokból. Legközelebb innen folytatjuk, kedves nézőink... Most megyek olvasgatni Szirkához.