Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


X.fejezet

2008.12.28

X. fejezet

 

 A királynő arcán vészjósló arckifejezés jelent meg, ahogy felegyenesedett. Nem csoda: a glóriai emberi vezetők olyan közismert, tiszteletreméltó, vitathatatlan, és ősrégi alkotmányos jogokat rúgtak fel néhány óra leforgása alatt, hogy azzal az egész társadalomnak vége lehetne, és anarchia léphetne helyébe. Ugyanis, ha egy vámpírt előzetes egyeztetés nélkül fognak el indokolatlan váddal, az két szempontból is bántónak számít: egy, a vámpír saját személyi szabadságának korlátozása indokolatlanul a szemükben a legnagyobb bűntett, ugyanis ez minden vérszívó számára a legfontosabb érték a világon. Kettő: azáltal, hogy az egyeztetés nem történ meg, magát a vámpírkirálynőt, és ezzel együtt egy egész népet sértettek meg, függetlenül attól, hogy az illető milyen rangú vámpír volt. Hiszen azt fontos megemlítenünk, hogy Zera azon túl, hogy maga volt a Fényben Járó, semmilyen tisztsége nem volt az ég egy adta világon. Szóval a főpapnak ez a döntése azt vonhatja maga után, hogy a vámpírok hada igázza le ezt a várost, majd, mikor a többi emberi város meg akarja védeni Glóriát, és ezért fegyvert rántanak, ők is rövid időn belül a pokolra kerülnének. A világra sötétség borulna, majd elkezdődne a vérfarkasok és vámpírok örök időkig tartó küzdelme, mely azért robbanna ki, mert a vérfarkasok bedurcáznának attól, hogy nekik nem csöppent emberi husika. Ez lenne.

 De ez a mi Holé-Xoránk, a vámpírok nemes és diplomatikus királynője, bölcs fővezére, a legszebb nő a világon, sokkal okosabb volt annál, mint, hogy sem káoszt robbantson ki. Pedig az sem lenne rossz, a vámpírokba genetikailag be van iktatva a zűrzavar, és az abból való kegyetlenség imádata. És még sem lehet, hiába vonná magára kedves alattvalói haragját. Nyelt egyet és inkább lassan, megfontoltan visszaereszkedett az ónixtrónusba.

-Kolé-Nado! Add át, tehát az információkat!

-Igenis! –Kolé-Nado hátralépett, és bal kezét homlokához illesztette, majd jobb kezét kinyújtva egyre növekvő fénynyalábot idézett. Addig növelte, mígnem oszlopnyi nagyságot ért el. Ekkor Nado lehunyta a szemét, és ezzel egy időben a fénynyaláb közepén Zera jelent meg teljes életnagyságban. De olyan hirtelen, hogy az ember azt hihette volna, hogy ideteleportált.

-Felséges királynő! Ha ön ezt az információt éppen átveszi, akkor bizonyára én már nem vagyok életben, vagy legalább is nem vagyok szabad… Az ügy nagyon fontos, életbevágó, a vámpírok és vérfarkasok egész univerzuma megsemmisülhet, hogy ha teljesül. Érintett még ebben egy Nokora Kikora nevezetű lány, akinek édesapját és bátyját valaki a mieink közül emberi megbízásra kivégezte. Ez a valaki én voltam. Ahhoz, hogy megértsék, miről van szó, vissza kell ugranunk az időben kicsivel több, mint négyezer évet, az én egész kicsi koromba. Kérem, jól figyeljen. Remélem, semmi említésre méltót nem hagyok ki. Dőljön hátra, és kísérjen figyelemmel mindent, amit mondani fogok, azután vonja le a következtetéseket, és döntsön belátása szerint. Csak ön fogja tudni, hogy mi a helyes megoldás. Szóval…

 

* * *

 

 A templomban minden tisztviselő előtt épp a főpap mondott győzedelmes beszédet.

-És feleim, büszkén jelenthetem be, hogy végre valahára több mint egy hónap után sikerült elfognunk a mi hőseink, Nokora Táfesz és fia, Czehhi gyilkosát, aki nem más, mint Ozui Zera. Ez a férfi a vámpírok közönséges és aljas fajának egy közönséges és aljas tagja.

Kérem a tiszteletre méltó bizottságot, használják fantáziájukat, és találják ki a legmegfelelőbb büntetést eme szörnyszülött számára.

 A teremben kitört a vastaps, a szűnni nem akaró tapsvihar, amit végül dühös ajtócsapódás, pontosabban bevágás szakított meg.

 Az ajtóban Kikora állt kipirult arccal. Reszketett a dühtől, meg a fáradtságtól, ugyanis egészen a kávéháztól idáig lábbuszon rohant.

-Ő nem… ő nem… ő nem szörnyszülött! –zihálta az oldalát fogva.

-Parancsol? –kérdezte pislogva a főpap. –És egyáltalán, mit keres itt? Ez zártkörű, ha nem tudná…

-Zártkörű?! Az a beszélgetés is zártkörű volt, ami köztem és Ozui Zera között zajlott a kávéházban… Tudja, épp megtudtam volna a nevezettől, hogy ki ölette meg az apámat, és a bátyámat, mikor is a maga – khrmm - tiszteletre méltó mitugrászai odajöttek, és mindent hazavágtak! –kiabálta.

-Kislány, maga óriási tévedésben van! Tudja nem csak maga nyomozott, ha nem mi is! Mit gondolt, hogy az a vámpír csakis az igazat mondja majd?! Hazudott volna magának!

-Honnan tudja, nem is mondott el semmit! Nem tudta kimondani azt a rohadt nevet!

-Fogja már fel! Zerát nem megbízták, hanem Zera maga a gyilkos!

-De a vörös köpenyes és Zera nem ugyanaz a személy! A vörös köpenyes ellen létrejött a pecsét által létrehívott védelem, Zera nevének hallatára melyet az ő mentális bíztatására mondtam ki!

-Ugyan már! A vámpírok a világ legjobb telepatái! És egyébként is van a kezemben bizonyíték… -a főpap erre a végszóra intett az egyik teremszolgának, aki az egyik falba épített titkos fiókból egy vörös szövetet halászott elő. Odanyújtotta a főpapnak, aki kiengedte az anyagot, és egy vörös, csuklyás köpeny vált láthatóvá. Kikora a szája elé kapta a kezét, szeme elkerekedett, szíve hevesebben vert, mint amikor futva megérkezett. Kihátrált a teremből.

-Szegény kislány… -nézett utána fejét csóválva. Épp visszafordult volna, hogy közben meghallgassa a már bizonyára megszületett ötleteket, mikor az ajtó újra kivágódott. Kikora dobbantott be. Újra.

-Hol van?

-Micsoda?

-Hát Zera. Hol tartják fogva?

-Nem mehet be hozzá…

-De ha valaki, akkor én fogom a lehető legjobb kivégzési módot kitalálni. Kérem, cserébe ezért, hadd köpjek a szemébe annak a szemétládának, aki megölte a családtagjaimat!

-Hát jó… megmutatom a mechano-elektro-térképen. De csak néhány nap múlva mehet be hozzá.

 

* * *

 

 A királynő újra felpattant. Ez megbocsáthatatlan bűntett. Ez… Hogy tehetnek ilyet?! Zerának igaza van: ha nem intézkedik gyorsan, akkor az egész halhatatlan univerzumot se perc alatt eltűntetnék. Ráadásul most kell tennie valamit, bár már majdnem késő.

-Vezérem…

-Kolé-Nado! Maga velem jön! Elmegyünk az Öt Nap Templomába. De előtte még összehívjuk a tanácsot, és megkérjük, értesítsenek mindenkit a népből. Minden egyes lelket. A vérfarkasokhoz pedig majd személyesen megyek el.

-Igenis…

-Várjon egy pillanatot. –azzal Holé-Xora a nyakához illaesztett mutatóujjait, és Nado érezte, hogy valamilyen egyszerűbb varázslatot hajtott végre. És valóban, amikor a királynő megszólalt, hangja visszhangozva söpört végig a birodalmának központját képező barlangrendszeren.

-Minden tanácstag azonnal jöjjön a trónterembe. Tízes fokozatú vészhelyzet van. Igyekezzenek. –alig fejezte be, halk pukkanások sorozatát hallatva érkeztek meg gyors egymásutánban a tagok. Legtöbbjük azonnal meghajolt, de volt, aki még a ruháját rendezte el, hogy legalább valamennyire szalonképes legyen az uralkodó előtt.

-Ijráe, tisztelt tanács! Kérem, tekintsék meg a következőket! Az információk, melyeket Kolé-Nado volt szíves a tudomásomra hozni Ozui Zerától származnak… Kolé-Nado kérem, mutassa meg újra.

-Öhm, hogyne igenis. –Nado elvégezte a már említett mozdulatsort, meg is jelent a fénysugár, és Zera is elkezdte újra előről:

-Felséges királynő! Ha ön ezt az információt éppen átveszi, akkor bizonyára én már nem vagyok életben, vagy legalább is nem vagyok szabad… Az ügy nagyon fontos, életbevágó, a vámpírok és vérfarkasok egész univerzuma megsemmisülhet, hogy ha teljesül… -és így tovább.

 Azután, a fél óra után miután az üzenetet teljesen átvették a tanácstagok között izgatott, mi több ijedt sutyorgás vette kezdetét a teremben.

-Csendet! Megmondom, mi legyen! Maguk, tisztelt tanács, menjenek és szóljanak az országunkban élő minden egyes személynek! Most, azonnal! Mi pedig, Kolé-Nadoval és a testőrökkel, akiket Élo már bizonyára ugrasztott…?

-Igen, már itt várnak az ajtó előtt.

-Akkor jó. Köszönöm. Szóval elmegyünk az Öt Nap Templomába. Gyerünk, siessenek! –a tanács, mint a villám széledt szét, és elkezdte a rá kiszabott utasításokat teljesíteni. A szörnyű hír erős, mágikus hullámokban jutott el a Vámpír Birodalom minden lakójának fejébe.

-Menjünk mi is… -intett a királynő.

 

* * *

 

 Három nap múlva történt, hogy Kikora berúgta az ajtót, amely a ketrecekhez vezetett. Az őr rémülten kiáltott utána, de a lány kísérője, bizonyos Giz’zah (valami kapitány a templom őrosztagából), leintette, majd Kikorának is szólván kiment, és inkább az ajtó előtt várakozott. Viszont előtte még alaposan meghagyta az őrnek, hogy tartsa nyitva a szemét.

 

 …Furcsa érzés volt. Zera szeméből nagy krokodilkönnyek szakadtak. Talán akkor sírt először és utoljára. Ez az érzés üres és nyomasztó. Hogy már soha, de soha nem hallhatja a hangjukat. Apa… Anya… a testvérei… Mind Őrá mellett vannak már. Nagyon kevés idő adatott meg számukra. Csak néhány évtized! Az utcán egy árva teremtett lélek sem volt. Hát igen, Glória lakói hajnali négy táján még nagyban húzták a lóbőrt…

 

 Kikora végignézte már lassan az összes ketrecet, látott bennük mindenféle lényeket, nemcsak vámpírokat és vérfarkasokat, meglepte, hogy ezek a nagy, erős és veszedelmes teremtmények mennyire elcsigázottnak tűnnek…

 

…Rohant, rohant, rohant. Néhány falak mellett kuporgó koldus kiáltott rá, miért ébresztette fel őket ilyen korán. De nem törődött velük. Már nem érdekli semmi! Semmi… Miért csak ő maradt életben? Mihez kezd majd nélkülük? Mihez!?

-Bamm! –valami rongyos szürke dolog úszott be a látóterébe. Fel is lökte, mert már nem tudott kitérni, s túl gyorsan akart kiszaladni a világból. Hallotta a fájdalmas kiáltást maga mögött…

 

-Hol vagy? –kiáltotta Kikora. Még mindig nem látta sehol. -Hol vagy te szemét! Hallod, Zera… -de senki nem válaszolt. Kikorában egyre nőtt a harag. Kezdte úgy érezni magát, mint egy bomba, aminek meggyújtották a zsinórját. És akkor végre meglátta. Odacsörtetett Zera zárdájához. Jól le akarta dorongolni, de aztán úgy döntött inkább mégsem teszi. A látvány körülbelül annyira elkeserítette, mint az, hogy Zera ölte meg szeretteit. A vámpír a földön hevert a sarokban, arca beesett volt, és pont olyan szürke, mint Czehhié. Aludt. Álmában szaporán és sípolva szedte a levegőt, mint egy súlyos tüdőbeteg. Kikora elképzelni sem tudta, mi baja lehet. Talán az a szer, amit belőttek. Intett az őrnek, nyissa ki a rácsozott ajtót…

 

…Mégis visszafordult. Felsegítette az öregasszonyt. Amaz hálásan mosolygott rá, és megköszönte a segítséget. De ő nem tudott visszamosolyogni a kedves csupa-ránc öreg arcra. A sírás hisztérikus bömbölés formájában tört fel a torkából. Odabújt az öregasszony derekához. Átölelte a reszketeg, koszlott, és büdös rongyokba bújtatott testet.

-Hát mi a baj fiam? –kérdezte a néni reszelős hangján. De csak még hangosabb és keservesebb hüppögés volt a válasz. –Ejnye, hát ennyire bánod, amiért fellöktél? Pedig, csak a büszkeségem sérült… Jaj ne sírj már. Akkor most hadd segítsek rajtad én is…

 Ekkor végre meg tudott szólalni, szaggatottan, elvékonyodó gyerekhangon az igaz, de legalább hallani lehetett a hangját:

-A néni nem segíthet rajtam… mert én meghalni akarok…

-Meghalni? Ilyen butaság eszedbe se jusson kicsikém! Előtted van az egész élet…

-De nekem… a családom… mind meghaltak… hamu…

-Akkor legyen ez az éltető erő. –erre a mondatra emelte fel a fejét a kisfiú Zera. Nézte a törődött, csúnyácska arcot, benne a mélyen ülő pocsolyaszín szemeket, melyek barátságosan hunyorogtak rá. Önkéntelenül is összehasonlította az anyukájáéval. De akkor valami mást is meglátott: mintha az öregasszony arca mögött még egy személy rejtőzött volna, arany fényt árasztó, sugárzó, szívfacsaróan gyönyörű arc, izzó, vörös szemekkel felszerelve. Zera hátraugrott, és azon sebtiben meg is hajolt:

-Őrá!

-Az vagyok. Köszönöm, hogy felismertél, és nem néztél keresztül rajtam. Hogy emberként is és így a valódiságomban is meglátsz… Tudom, hogy mészárlást rendezett nálatok egy Nokora Táfesz nevezetű alak…

-Kérlek… mit tegyek… Nem is… inkább vigyél magaddal…

-Nem lehet. A te időd még nem érkezett el.

-Akkor mit csináljak? Mit tegyek? Nélkülük én… Segíts… Felrobbanni a nap első sugarainál… az lenne a legjobb… Mégis mihez kezdjek…?

-Ébredj. Ébredj fel, Zera! Ébredj! Naa!…

 

 Valaki a vállát rázogatta. Lassan, a nyomasztó álomtól elnehezült aggyal kinyitotta a szemét. Kikora kipirult arca úszott be a képbe.

-Na végre! Már azt hittem felfordultál…

-Kikora… -kérdezte rekedt, elhaló hangon –mit csinálsz te itt?

-Te ölted meg apát és Czehhit?

-Mi van? –lassan felült. Valami tervet kéne kovácsolni…

-Te ölted meg őket? –ismételte meg a kérdést Kikora. Zera sóhajtott. Az arca nagyon szomorú volt. Talán az iménti álomtól, vagy a bezártságtól? Mindenesetre azt, hogy milyen nagyszerű terv bontakozott ki az okos, szürke szemei mögött, azt nagyszerűen palástolta. Zera hosszan, mélyen, fürkészően nézett bele Kikora fekete szemeibe. A tekintetük összekapcsolódott, szürke a feketével, titokzatos a dühössel.

-Igen. –mondta csendesen. Végül Kikora szakította meg először a szemkontaktust. A lány keserűen felnevetett.

-És nem kéne valamit mondani? Azt hittem nem te voltál. Hittem! Reménykedtem, hogy nem te vagy az! Hazudtál nekem! És még meg is ígértem, hogy nem végezlek ki!

-Mit mondjak? –kérdezte csendesen Zera.

-Mondjuk, hogy sajnálod! Igazán tanúsíthatnál valami meg…

-Sajnálom… –Kikora ránézett a vámpír arcára. Az hűvös és számító lett, de a szomorúsága maradt. Tipikus pókerarc.

-Sajnálod. Persze… Süt rólad a sajnálat…

-… Czehhit.

-És apámmal mi lesz?

-Hagyjuk.

-Nem…!

-Kikora. –a hangja nem volt dühös, vagy bosszankodó, esetleg rendre utasító, csak figyelmeztető. –Hagyjuk. Kérlek.

-Hát jó. De… miért!?

-Már mondtam.

-Megbízás…?

-Úgy van. –a terv hatalmas volt. Zera hamar rájött, hogy Kikora nem csak azért van itt, hogy mindezt a fejéhez vágja. Jól tudta, hogy a lány azt is közölni akarja vele, hogy ki fogják végezni, és tudta, hogy azt nem szeretné tudatni, hogy ő fogja kitalálni számára a módot, hogy a kivégzését hogyan hajtsák végre. Csak a látszatot kell megtartania, és valahogy ki kell csikarnia némi vért. Akkor már erőre kap, és akkor… Remélte, elég nyúzottnak tűnik. A fogság, az éhség, és a méreg enyhén kikészítette. Nem beszélve a tarkóján levő sebről, amit csak nagy nehezen tudott regenerálni. Szóval a nyúzottsággal mégsem lesz gond. Hát akkor…

-Csak ennyi?

-Nem.

-Mondd.

-Ki akarnak téged végezni. Mivel bebizonyosodott, hogy az a gyilkos, akire én annak idején panaszt tettem, te vagy.

-Értem. Mikor?

-Holnap után.  Akkor lesz Okkario ünnepe.

-Az milyen nap?

-Péntek.

-Hm, aznapra nem mondanak az öregek borult időt. Hát, nem állok túl jól…

-De hát, te bírod a napfényt, nem? A múltkor még bele is néztél…

-Tényleg?

-Aham. Most ez miért baj? Valami nincs rendben? Elég rossz bőrben vagy…

-Már nem. Nem bírom a fényt. Furcsa. Lehet, hogy Őrá megharagudott rám valamiért…

-Most viccelsz? Nem te vagy a Fényben Járó?

-Csak voltam. Nézd. – a felkelő nap első sugarai besütöttek az ablakon. Zera a ketrece lehető legsötétebb sarkában kuporgott, és onnan nyújtotta ki az ujját a beszűrődő fény felé. Ahogy elérte a szélét, az ujja hegyéből vékony füstcsík szállt fel. Felszisszent. Jól sikerült az illúzió, de az árát is megfizette: az arca még haloványabb, még beesettebb, még betegebbnek látszott. Érezte, hogy megszédül. Ez azonban nem volt illúzió.

-Az Öt Napra! Tényleg! Jaj, most még borzalmasabban nézel ki… Hát ezért van?

-Is.

-Miért? Van még valami…?

-Az éhség teszi. Az a három-négy nap, amióta itt vagyok, nem ettem semmit. Kaptam ugyan emberi ételt, de hát az… Tudod, nálunk vámpíroknál ez az éhségdolog másképp működik, mint az embereknél: mi nem két hétig bírjuk, hanem csak hat-hét napig. És a harmadik napon rohamosan elkezdünk sorvadni.

-Oh! –bár Kikora eredetileg azért jött, hogy idézem ”jól szemen köpje” Zerát, most még is megsajnálta, ahogy ott ült (a látszatott fenntartva) szomorúan, elcsigázottan. –Hát úgy is üzletet kötöttünk, azt hiszem az egyezség rám eső részét ideje teljesíteni. Egy részét. A többit, majd az után, hogy elmondtad nekem a megbízód nevét.

-De…

-Semmi de! Megegyeztünk nem?

-De…!

-Neked is jól jönne nem?

-De.

-Akkor? -kérdezte nehéz szívvel, és félve, de biztatva Kikora. Nem vette észre, de Zera magában nagyon örült. A vámpír komoran (na persze), megadóan (az biztos) intett, hogy jöjjön oda. Elvégre ő nem bírja a napfényt (hogyne). Kikora oda ment hozzá, és leguggolt elé.

-Helyezd magad kényelembe. Jelezz majd valahogy, ha már szédülsz…

-Jó, csak ne légy nagyon durva…

-Igyekszem… -Zera átölelte, s közben kitapintotta a lány pulzusát a csuklójánál. Már hajolt…

-Várj! Még nem készültem fel…

-Már mondtam. Erre nem lehet.

-Huhh, na akkor én…

-Mehet?

-Mehet és… -Zera a fejével óvatosan de mohón félrehajtotta Kikora fejét. Az ölelése szorosabbá vált, és Kikora érezte, ahogy a vámpír lehelete végig cirógatja az arcát és a nyakát, majd elérkezik a verőeréhez. Azt hitte fájni fog, mint legutóbb, de most szinte semmit nem érzett. Zera fogai lágyan döfték át a bőrét, pont úgy, mint a kés a vajat. Szörcsögő hang sem volt, egyszerűen csak érezte, hogy az agyából, a szívéből, és minden porcikájából Zera fogaiba és szájába áramlik a vére. Már azt sem tudta, hogy vajon megtörténik-e mindez. Pedig megtörtént. És erre Zera diadalmasan felizzó szeme volt a legjobb bizonyíték.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szegény mocsok

(Tawnahroore, 2010.12.30 21:00)

A vámpírnépséged egyre csak érdekesebb lesz. A galád főpap nagyon keverné azt a bizonyost, de változatlanul Zera a nagydumások királya. De dumája most Kikorának is ütött (tiszteletreméltó mitugrászok, hát jjajj!) És teljesült a korábban említett vágyam: vérszívás!

hm?

(A tulaj , 2009.01.04 10:58)

Mi van? Te is írsz vlmit? És mér' csak hétfőn teszed fel?????????????????????????????
Biztos gigantobrutálkirálykemény lesz. Vagyis jó. ÉN tudom. Amúgy mi volt a véleményed erről a tizedikről? "Kemény" kritkiát várok...
:P

moonray

(Szirka, 2009.01.03 18:42)

Olyan nincs, hogy valakinek nincs szíve. Nincs jó gonosz nélkül, vagy fordítva. Egyébként ez a történet egyik legérdekesebb pontja.
És én is készültem egy rövid történettel, hétfőn beviszem 1 old. és még egy kis + , Az árnyék, avagy több van a sötétben, mint amennyit megmutat.

igen madam

(A Tulaj, 2008.12.31 15:50)

Igen-olvashatsz majd még Okkarioról-tudod lesz ünnep- már mondtam. Egyébként Zerának NINCS szíve. Meghalt a szerelmével együtt. Te nem figyelsz!? Egyedül csak a leleplezés érdekli, hogy fennmaradjon a halhatatlanok univerzuma-EZ a végső rendeltetése. Hogy a végén mégiscsak növeszt magának szívet vagy sem- DÖNTSD el TE Madam!

(jah, kialakulóban van egy másik történet is, bár ehhez még egyenlőre csak a cím és néhány rajz van meg: a címe viszont fix: A VÁMPÍR MACSKÁJA)

Cerberos

(madamabigel@hotmail.com, 2008.12.28 17:25)

Na neeeeee....! Hogy - hogy - hogy van szíved megint ekkora kulimászban hagyni a szereplőket - és engem????!
Ennyi. Abbahagyom az olvasást. Ez így nem járja. mindig pont ez van. Ez az ügy egyre bonyolultabb lesz! Most akkor Zerának mégis van szíve? Vagy tényleg csak kihasználja Kikorát? Egyáltalán mi a célja? Egyfajta világháború kirobbantása? Minek hitette el Kikorával, hogy bántja őt a napfény? Meg akar szökni? De miért?
Jó, ennyi, nem nyavalygok. A szünet még bő egy hét. ha nem tanulsz a fizikára, és ha egyáltalán nem csinálsz semmit az íráson kívül, akkor még van esélyed, hogy behozd a lemaradásodat! Mellesleg erről az Okkarioról majd olvashatunk még?