Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VII.fejezet

2008.11.16

VII. fejezet

 

Kikora rohant haza, mint a szélvész. Zera éppúgy. Az előbbi azért, mert meg akarta nézni a városi névjegyzékében, hogy ez a név, Verolo Pekrottra szerepel –e benne. Zera pedig azért sietett, mert tudta, hogy Kikora kérdezni akar majd tőle, és ha nem találja otthon, a gyanú újra feléled benne, abból kifolyólag, hogy esetleg ő lehet a köpenyes ellenség.

 Valóban jól sejtette, mert Kikora miután át meg szétlapozta annak a könyvnek mind a négyszázvalahány oldalt, és nem találta meg benne amit keresett, első dolga volt bekopogtatni hozzá. Zera úgy találta, szükség lesz némi színjátékra.

 

* * *

 

 Kikora állt kint a vámpír szomszéd ajtaja előtt, dörömbölt, mert izgatott volt és ideges, és már hosszú perce várt Zerára. Kezdett elege lenni, kezdte megunni az ácsorgást, már elindult, amikor kattant a zár, nyílt a retesz, majd az ajtó, és Zera látszólag álmos feje bukkant ki rajta.

-Magának mindig akkor jut eszébe zaklatni, amikor alszom? –kérdezte morogva. Ne felejtsük el, hogy vámpírunk csak produkálja magát, valójában éppolyan ideges, mint Kikora.

-Jaj, fogja már be a száját Ozui!

-Honnan tudja a nevem?

-Eh, menjen arrébb! -lökte félre Kikora a vámpírt, és bement a számára még annyira idegen lakásba. Egyszerűen rendezték be, a lány nem látott semmiféle díszítést. Ahogy végighordozta tekintetét a szobán, egy kis asztalka, rajta papírok, térkép, egy levélvágó kés, az asztal mellett fekete bőrrel bevont kanapé, nem túl kényelmes, párnák nélkül, az egyik sarokban pedig a vámpírok kedvenc növényét, a vérmentát pillantotta meg. A helyiségben volt még egy beépített szekrény, egyik ajtaja kissé nyitva. Zera ezt gyorsan be is zárta, mert abban volt ugye, a vörös köpenye. A már bemutatott nappaliból nyílt a hálószoba, egy hatalmas ággyal, rajta elég kaotikusan az ágyneműk, fekete huzatban. Az ágy mellett volt az éjjeli szekrény rajta ugyancsak gyertya, és vérmenta. Az egyetlen kép a hálószoba falán lógott úgy, hogy az ágyból lehessen nézegetni. A képet Zera festette szülei és testvérei emlékére. Ablak összesen kettő volt az egész házon, és azok elé is elhúzták fém karnisaikon lógó bordó függönyöket.

 Kikora végzett a kis lakás szemrevételezésével. Igazából fegyvereket keresett, vagy bármit amivel a vámpír árthat neki. Ahogy visszaért a nappaliba, Zera gúnyosan kérdezte:

-Végzett?

-Igen.

-Mit keresett?

-Csak érdekelt a lakása.

-Na persze. Én meg maga vagyok a bolyhos nyuszika. Csak ezért nem törte volna rám az ajtót…

-Hát jó, bevallom: fegyvereket kerestem, amiket felhasználhat ellenem az itt tartózkodásom alatt.

-Maga ostobább, mint hittem! –nevetett fel a vámpír. Kikora figyelte, ahogy nevet: Zera hátravetett fejjel a falnak támaszkodva, csilingelő hangokat hallatva kacagott. A látvány egyszerre volt mosolyogtató, és dühítő a lány számára: a vérszívó tiszta szívből kinevette őt.

–Hjaj ! –sóhajtott fel a hosszú rötyörészés után. –Maga tényleg azt hiszi, hogy én nem vagyok képes ártani magának fizikai fegyverek nélkül! Őrára!

-Maga az ostoba. Senki más nem tudja magánál jobban, hogy a pecsét megvéd a vámpíroktól.

-Úgy van.

-Amikor bejöttem, megkérdezte, honnan tudom a nevét, hát most megmondhatom: a vörös köpenyes megtámadott engem, és fel kellett használnom a pecsét nyújtotta védőpajzsot. Ezt pedig a maga nevével lehet csak aktiválni.

-Igen, ez így van.

-Szóval maga az ostoba. Jut eszembe, nem ismer véletlenül egy Verolo Pekrottra nevezetű embert, vagy vámpírt?

 

* * *

 

  Zera tudta, hogy fel fogja neki tenni ezt a kérdést a lány. Már jóval korábban, ahogy jött haza, döntötte el, hogy segít a kis csajnak. Elejt majd apró kis morzsákat az egész mocskos történetből, hogy a lány göngyölíthesse fel az ügyet. És akkor mindenki jól jár, a főpap megbukik, a Megbízó szintén, az ő vezére és a vérfarkasok vezére, Chéf de Bonivara megkötik a békét újra, Kikora egy rövid időre a vadászok vezetője lesz majd, és mindezek végén, hálája jeléül az ő fogai közé veti magát. Ő, Zera jól lakik, a vadászoknak pedig annyi. Csodás terv.

-De tudom ki az. –mondta lassan összehúzott szemmel, melyben mohó vörös fény gyúlt.

-És? Meg is mondja?

-Persze, de ára is van annak…

-Jó, mennyit kér? –vette elő Kikora a pénzes zacskóját.

-Üzletelünk, tegeződjünk hát.

A lány egy pillanatra furcsán nézett rá. Aztán, vállat vont. Összeráncolt szemöldökkel egyezett bele.

-Szóval, mennyit adjak neked?

-Nem pénzre gondoltam. Az nem boldogít.

-Ha nem, mire?

-Rád.

-Mi?!

-A testedre, a véredre, minden apró porcikádra.

-Nem. –jelentette ki Kikora határozottan. –Nem! Nem, nem, nem, nem!!!

-Te tudod. De ne feledd el, ha nem egyezel bele, nincs információ.

-Nem, nem, nem, nem, nem…

-Akkor, viszlát.

-Nem, nem, nem, nem, nem, nem… -Zera elkezdte kituszkolni a lányt a házából, Kikora nemezései közben. Épp oda értek az ajtóhoz (nagy nehezen), amikor:

-Ne, ne, ne, ne, ne, várj. Nem tudom. Ez egy… ez egy undorító ajánlat, de nincs más választásom… Igen.

-Jó! Nagyszerű! –rázta meg a kezét Zera. –Jó! Igyunk a sikeres üzletkötésre áldomást, illetve te igyál, én meg majd…

-Máris kéri a fizetségét? De még fel sem…

-Tudtál készülni? Erre nem is lehet. –mondta komolyan. –Gyere, menjünk, ismerek az emberek gazdag negyedében, egy kiváló kávézót. Este kilenc van, azt hiszem az csak jóval később zár be.

-Tizenegykor.

-Hm?

-Tizenegykor zár be. Én is ismerem azt a helyet.

 Elindultak. Kikora a veszte, Zera pedig a diadala felé. Nem sejtették, furcsa mód Zera sem, hogy a Templom hű embere figyeli őket. A főpap már hosszú ideje sejtette, hogy össze fog érni ennek a két lénynek az útja. Első dolga volt tehát rájuk állítani egy kémet.

 Ahogy befordultak az első sötétebb, eldugottabb kis utcába, Zera felajánlotta két karját Kikorának.

-Jobb lenne, ha repülnénk. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam a föld felett, mint rajta.

-Jó, úgyis épp kérni szerettem volna. Akár milyen kicsi is ez a város, mégis csak két órába telne eljutni innen oda gyalog.

-Akkor, ha szabad… - Zera óvatosan az ölébe vette a lányt, és elrugaszkodott a földtől.

-Dieu, qui regarde vous… -énekelte halkan, érezte a lányt a karjaiban, érezte az arcát simogató szelet, és ez valami idillfélét jutatott az eszébe. Kikora is így lehetett ezzel, mert Zera érezte, hogy ellazul, átadja magát a repülésnek és a dalnak. –La haine, la haine… -mikor befejezte a dalt, a lány mocorogni kezdett a karjában.

-Na, vigyázz, -nevetett Zera, -még elejtelek.

-Dehogy ejtesz. Ez miről szólt?

-Hm, nem tudom.

-Miért énekeled, ha nem tudod, miről szól?

-Ezt sem tudom. Talán, mert tetszik a dal? De egyébként azért nem értem, mert ez vérfar-kasok nyelvén íródott.

-Értem, de…

-De mi?

-A vámpírok és a vérfarkasok nem utálják egymást?

-Dehogynem. De ez nem jelenti azt, hogy az egyes vámpírok és vérfarkasok nem szerethetnek egymásba.

-Te szerettél egy vérfarkas-nőt?

-Igen… Még nagyon régen.

-El sem hiszem, ha nem egy vámpír mondja nekem, hogy valaha szeretett…

-Miért?

-Mert egy vámpírnak ne legyenek érzései. Az én szememben, az emberek szemében a vámpírok nem többek véreskezű…

-Fogú…

-…fogú gyilkosoknál.

-Pedig nagyon is tudunk szeretni. Önzetlenül, egy életen át, hűségesen. Az emberek azért hisznek rólunk olyan sok hamis, és felesleges dolgot, mert táplálékul ők lettek nekünk kiszabva. És mi engedelmeskedünk az ösztöneinknek, mert nem tehetünk mást.

-Tudom. És mégis vadászni fogok rátok, mert én sem tehetek másképp.

-De tehetsz. Hidd el, tehetsz. –mondta szelíden Zera. –El sem hinnéd mi mindent kéne megtenned, és mi mindent nem. De te még is ezt az utat választod, és nem érzed majd jól magad benne.

-Lehet. Mi lett vele?

-Kivel?

-Hát, akit szerettél.

-Meghalt. Végig vele voltam, az utolsó másodpercig. Azóta sem volt senkim.

-Hogyan távozott el.

-Egyszerűen megöregedett. Egy nap megkért, hogy még egyszer utoljára hagy láthassa a holdat, mert érezte, hogy mennie kell. Megtettem. Kivittem egy fennsíkra. Ő meg állt, nézte a holdat, és boldog mosoly volt az arcán. Aztán rám nézett, és azt mondta: viszlát édes, várok rád, Őrá karjaiban. És ekkor elfújta a szél, egy marék csillogó porrá lett.

-Szép történet az övé… –szipogta Kikora.

-Te sírsz? –kérdezte meglepődve Zera. Meghökkenve nézte a lány arcán patakokban csorgó könnyeket.

-Ez olyan megható…

-Ezek az ember lányok, -rombolta le a pillanatot Zera megvetően sziszegve. –mindig mindenen csak sírnak, nem tudnak mást csak bőgni. Blöe!

-Te hülye… -sírta Kikora, és kissé belebokszolt a vámpírba. Mikor többé-kevésbé lehiggadt, és újra tudott beszélni szaggatott sóhajtozások nélkül, megkérdezte:

-Meggyászoltad?

-Nem.

-Nem?

-Nem.

-Miért?

-Még egyet kérdezel erről, ledoblak.

-Most miért…

-Kapaszkodj.

-Most tényleg elengedsz?!

-Nem. Megérkeztünk.

 

* * *

 

-Megérkeztünk. –Kikora érezte, ahogy erre a végszóra a vámpír változtat testhelyzetén, és fejjel lefelé függőleges irányba fordul, Kikora most látta csak milyen magasan vannak: a felhők felett suhantak. Felsikoltott, mert Zera hirtelen helyzetváltozása miatt kiesett annak kezéből. Kikora sikoltott, markolászta a levegőt, kapálózott, és látta Zera bosszús arcát. A vámpír körvonalai, egy pillanatra aranyszínben felizzottak, ahogy nagyobb sebességre „kapcsolt”. Néhány másodperc múlva utolérte, és a hátára kanyarította a lányt.

-Te idióta! –üvöltötte túl Zera a menetszelet. –Normális vagy?! Megmondtam, hohy fogj erősen!

-Fogd be! -üvöltött vissza Kikora. Dugóhúzóba kezdtek, aztán…

Aztán Kikora meglátta a sikátor falát. Bár még messze voltak tőle, ijedten rákiáltott Zerára:

-Vigyázz! –azonban amaz nem reagált semmit, rendületlenül repült tovább a téglából épített vég felé. Kikora becsukta a szemét, hátha úgy nem fog érezni semmit. Érezte, hogy már rég nem repültek de továbbra sem merte kinyitni a szemeit. Fogalma sem volt mennyi ideig lehetett így, amikor a vámpír rá szólt:

-Öh, most már kinyithatod a szemed, hallod? Na gyerünk már! Nem függhetsz egész éjjel a nyakamban… Kikora kinyitotta a szemét, és sehol sem látta a falat, csak a sikátor bejáratát, rajta keresztül pedig a fényárban úszó kávéház sarkát. Hátranézett, és ott volt a fal, tövéban furcsa lelakatolt ládákkal.

 Hatalmas kő esett le a szívéről. Él? Hiszen túlélte az első kalandját ezzel a

furcsa-kedves-szúrós vámpírral. Él!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Lassan csak pótlok

(Tawnahroore, 2010.12.23 21:25)

Immár világos, Kikora nem tudja, hogy Zera a köpenyes, a vámpír meg jó hasznot húz ebből. Most az övé testestül vérestül, micsoda üzlet! Bár tapintat hercegnő nem mindig a legjobb társaság. Alig várom, hogy ismét táplálkozzon belőle, azt mindig olyan hátborzongatóan írod le!

A Tulaj

(A Tulaj, 2010.12.11 20:13)

Tawnahoore, Zera nem skizofrén, csak manipulatív, és jó színész nem mellesleg gondolatolvasó és izé... író... de erre majd úgy is rájössz... kösz hogy olvasod. megtisztelő... *megvanhatva* <D

spirit

(Turul, 2008.12.05 19:47)

Tévedtem ez a kedvenc részem eddig, az a sok nem, nem, nem... hát az óriási. És az, hogy Zera énekel, hát ott majdnem kiestem a székből...

Milyen malterizáció?:)

Madam

(A Tulaj, 2008.11.20 15:06)

Malterizálz Madam?

Cerberos

(madamabigel@hotmail.com, 2008.11.17 20:06)

hehe, Szisz! :D

Valóban ez volt a hetem fénypontja, csak az baj, hogy ennyit kellett várni rá. Kénytelen voltam visszakeresni a 6. fejezetben, h ki a bosszú tárgya: pofára esés, h végig a főpapról volt szó. Igyekezz azzal a begíért csattanóval, fordulattal mert a sztori kezd egyre inkább beindulni!
Nah, halljuk a folytatást. (Bocs, de csak ennyi tellett tőlem. Sajnos a fluidált materializációk momentán kissé zavarják a médiumomat, sehogy nem tud transzba jönni. Majd még írok később, mikor kevesebb lesz az ifiltráció az éterben.:D)

Moonray

(Vulfia, 2008.11.17 19:17)

mi az, hogy a vérfarkasok nyelvén van, hisz még én is alig értem,