Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VI. fejezet

2008.10.26
VI. Fejezet
 
 
 Zera a sírok között bolyongott. Két bizonyos sírt keresett, pontosabban a legutóbbi szerződéses áldozatai nyughelyét. Maga sem értette, miért teszi ezt, de valahol úgy érezte, hogy a Kikora-pecséthez lehet köze. Nemsokára megtalálta, amit keresett, hiszen talán ez volt a két legfeltűnőbb sír az egész temetőben. A táblákon a következő szöveg ált:
 
Nokora Táfesz és szeretett fia Czehhi
 
Születtek: az Öt Nap körtáncának 10053.,
és 10074. évében
Meghaltak: az Öt Nap körtáncának 10100.
évében.
 

Gyászolják: szeretett családjuk, és a

Vámpírvadászok egyesületének
minden tagja.
 
A halálukban is legyen szép életük.
 
 Zera elfintorodott, a számára kifejezetten nyálasnak és érzelgősnek tűnő szöveg láttán. Azonban ahogy végigolvasta a szöveget, már tudta, hogy ezzel megidézte áldozatai alvó lelkét. És valóban: az ikersír körül körben meghasadt a föld, és kékesen fénylő fénynyalábok törtek elő belőle. A sír fölött, pedig hirtelen két ugyanilyen kékes energia-, vagy fénygömb jelent meg. Zera azonnal tudta mik azok, és a csuklyáját még mélyebben a fejébe húzva megszólalt:
-Milyen érzés?
-Mármint micsoda? -kérdezett vissza az a fénygömb, akit Zera Czehhinek vélt túlvilágiasan zengő hangja miatt.
-Hát a halál. –mondta Zera olyan hangon, mintha a kérdése magától értetődő lett volna. –Milyen érzés egy ember számára?
-Őszintén szólva nem nagyon jó.
-És miért? Fizikai fájdalmat okoz?
-Fizikai fájdalmat? Ugyan, dehogy. Inkább lelki fájdalmat.
-És mondd, mi fáj a lelkednek?
-Az, hogy nem tudtam megvédeni az apámat, és ha nem is tudtam megvédeni, de még bosszút állni sem tudtam. És Kikora, meg anya is hiányzik…
-Értem.
-Te? Hogy érthetnéd meg? A vámpíroknak nincs szívük, neked sincs.
-Pedig hidd el, megértem.
-Áh. Amúgy mit keresel te itt?
-Csak bocsánatot kérni jöttem. Tudnod kell, hogy nem azért öltelek meg, mert utáltalak, vagy, mert vérre éheztem, hanem egy szerződés miatt, amibe téged is belefoglaltak, mint másodcélpontot. Szóval remélem, még ha rettenetesen dühös is vagy rám azért mindezt figyelembe véve megbocsátasz nekem.
-És tőlem nem kéne az elnézésemet kérned? –kérdezte élesen a Táfesz-fénygömb.
-Nem. És te is nagyon jól tudod, hogy miért nem.
-De nem tudom, amíg éltem, nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk volna, vagy ártottam volna neked bármi is…
-Mi?! Hogy nem ártottál nekem? A születésed dátuma a sírodon hazugság. Kicsivel több, mint négy-ezer éve lemészároltad a családomat. Ezredeken át üldöztelek, és ez a szerződés már pont jókor jött. Ez a bérgyilkosság kilencvenkilenc százalékban vendetta volt. Úgyhogy azt hiszem, nem kérek bocsánatot semmiért!
-Jó, a te bajod. De Kikora majd rendbe hoz mindent, és megbosszulja a halálunkat, és akkor neked annyi…
-Kikora? –Zera elfojtott köhögésnek álcázta kitörő nevetését. –Na ne szórakozz velem. A te Kikorád nem több mint egy eltévedt, védtelen, gyenge kislány. Ha tudnád, hányszor húztam ki a csávából! Olyan sokszor, hogy lassan már nem fogja tudni törleszteni.
-Aha. És mondd, vámpír létedre, hogy egyeztethető össze az ösztöneiddel, hogy embereket védelmezz?
-Sehogy. De nem is az a cél, hogy életben maradjon, hanem az, hogy saját maga áldozza fel nekem magát…
-Soha sem fog sikerülni a terved! Soha!
-Bizakodj csak, ostoba! Már nem tudsz tenni semmit! Semmit!
-Az lehet, de Kikora nem olyan finom, és kedves, mint ahogy azt te hiszed!
-Na persze, és mit fog tenni, jól rám sikít? –gúnyolódott Zera. –Vagy… -hirtelen megdermedt. Az összes érzéke, ösztöne veszélyt jelezve sikoltott. Világosan érezte, hogy valaki, vagy valami áll a háta mögött, aki, vagy ami eddig még nem volt ott.
-Vagy elintéz a születésnapi fegyveremmel? –susogta Táfesz, majd Czehhivel együtt apró csillagokká robbantak szét, amelyek leszállingóztak a földre.
 Zera hallotta, amint a nyíl sebesen és halálosan száll felé, hogy örökre Őrá karjaiba dobja. Zera, bár mindig úgy vélte, hogy ez nem rossz dolog, pláne az ő esetében, most mégis úgy vélte, még nem érkezett el ennek az ideje. Így aztán, mozdult amilyen gyorsan csak tudott, vörös köpenyébe belekapott a szél, és aztán…
 
* * *
 
 Eltűnt. Kikora állt kezében a felajzott íjjal, és nem hitt a szemének. Egy pillanatra úgy vélte, csak káprázott a szeme, de aztán meglátta az ellenfelét. A vörös köpenyes tőle három méterre tűnt elő. Kikora rájött, hogy nem Zera párolgott szét, hanem csak túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy követni tudja.
-Mit keresel a sírjuknál, te szemét?! Dögölj meg! –azzal megeresztett egy sorozatot a vámpír felé. Mondanom sem kell, hogy egyik sem találta el, mert Zera kitért, a levegőbe emelkedett, lekuporodott, vagy egyszerűen csak tovacikkant. Kikora azonban nem állt le, újra töltött, lőtt, pontosan, és teljesen feleslegesen, mert egyik sem talált. Egyetlen előnye volt ennek, és ugyanakkor még egy nagy hátránya, nem tudtak közelebb kerülni egymáshoz.
 Kikorának nem maradt több lövedéke, csak amit a kezében tartott: az utolsó. Zihált, folyt róla a verejték, és szúrt az oldala. Felnézett a vörös köpenyegesre, és bosszankodva látta, hogy az még csak meg sem izzadt. Zera megindult felé, a maga fenyegető, vörös valójában. Kikora hátrált, egyrészt, hogy ne kerüljön a vámpír közelharcos hatókörébe, másrészt hogy biztonságosan ki tudja lőni az utolsó nyilat. A háta nekiütközött az egyik kriptának. Kifeszítette a számszeríját, gondosan célzott, látta a célkeresztben ellenfele ocsmány vigyorát, aztán kieresztette a nyilat. Az utolsó nyilát. És aztán… Kikora számára úgy zajlott le az egész, mintha hirtelen lelassult volna az idő: a nyíl Zera szíve felé repült, magával hordozva a végső esély és a lehetséges halál üzenetét. A lány szíve kihagyott egy dobbanást, úgy várta a sikert. De csatt! A vámpír összecsapta tenyerét, és a két keze között kikandikált az ezüst nyíl fekete tolla. Kikorát kiverte a víz. Látta, ahogy a hosszú fehér ujjak kettétörik a nyilat, mint egy fűszálat, és látta, ahogy Zera a maga fenyegető és sértetlen valójában elindul felé, vörös köpenye csattogva száll mögötte a feltámadt szélben. Hátrálni kezdett, majd hátat fordított, és rohant, rohant, ahogy csak bírt. Jól tudta, hogy nincs esélye, de éppúgy, mint amikor Zera a vérét szívta, ugyanaz az élni akarás hatalmasodott el rajta. Meglátott egy kriptát, befutott mögé és hátát a falnak vetette. Szüksége volt rá, hogy kifújja magát, hogy aztán újult erővel vethesse bele magát a harcba. Előhúzta a tőrét, és megvágta vele a bal tenyerét, majd a markolatra csöpögtetett egy keveset, aztán leszúrta a földbe jobb oldalra magától. Mindezt azért, mert emlékezett rá, hogy egyszer régen Czehhi elejtett egy olyan megjegyzést, hogy ha az ember vámpírra vadászik, a legkönnyebben a saját vérével csalogathatja oda őket.
 Kikora tehát állt, zihált, és várakozott, és rendületlenül figyelt a jobb oldal felé. Látott is valamit suhanni, de aztán gyorsan megnyugtatta magát, hogy csak a szél játszott a képzeletével. Ez volt aznap Kikora második hatalmas tévedése. Teltek a percek, lassan, kíméletlenül. És Kikora valahol halvány az agya mélyén érezte, hogy baj van, valami nem stimmel, és nem úgy alakul, ahogyan azt elképzelte. És aztán megfagyott az ereiben a vér. Valami, és sokkal inkább valaki nyalogatta a bal tenyerét. Félve nézett oldalra, és… és a vörös köpenyes fejjel lefelé lebegett mellette, a fal felé fordulva, a gravitáció nem hat sem a testére, sem a ruhájára, így az arca rendületlenül sötétbe burkolózott. Kikora iszonyodva rántotta el a kezét, és ökölbe szorította, hogy a vámpír még csak véletlenül se ehessen belőle újra. Zera a földre ereszkedett, talppal, és Kikora elé lépett. Kikora reszketve állt, és egyre csak a vámpír igéző izzó szemeit nézte a csuklya mélyén. Nem bírt megmozdulni. A vámpír felé hajolt, és akkor újra hangok csendültek fel az agya mélyén, amelyek nem az övéi voltak. És ráismert Zera hangja suttogott a fejében: „ A pecsét! Nem marhat meg! Nem! Aktiváld!” De hogyan? A vámpír már majdnem elérte a nyakát. „ Csináld már, te szerencsétlen! Mondd ki a nevem! Aktiváldd azt a pecsétet! Gyerünk!” sikoltotta Zera hangja. És Kikora összeszorította a szemét, és bár korábban nem ismerte kimondta Zera teljes nevét:
-O… Ozui Zera. –Megkönnyebbülés áradt szét benne, és érezte, hogy rézben nem a sajátja. Kinyitotta a szemét, oldalra nézett, és látta, hogy a vámpír fogai megakadnak a levegőben, öt centire a nyakától, mert fénylő arany burok veszi körül. Olyan anyagú lehetett, mint az, amit Zera lehelt rá, hogy beforrassza. Jó varázslat, de vámpíri varázslat.
 A vörös köpenyeges lassan elhúzódott tőle, és hátrálni kezdett, nyilván leesett neki, hogy már egy ujjal sem árthat neki. Nem tudtak ártani egymásnak, mert Kikora fegyver híján nem tehetett semmit.
-Várj! –a lány megragadta a vámpír karját, és ő visszafordult.
-Árulj el valamit. –egy lassan születő mosoly volt a válasz, mintha azt mondaná: tessék, kislány kérdezz csak nyugodtan.
-Mivel most már nem árthatunk egymásnak, mondd meg a neved. –a mosoly leolvadt.
-Gyerünk! Halljam!
-Te még árthatsz nekem. –mondta a vámpír. Kikorát meglepte, hogy milyen furcsa sziszegő a hangja. Talán ezért nem szólalt meg eddig, mert szégyell ilyen hanggal beszélni. „Nem csoda, „ –gondolta Kikora, - „én sem nagyon nyitnám ki a számat, ha olyan hangom lenne, mint egy májbeteg kígyónak” .
-Felejts el, -folytatta a vámpír. –felejts el engem, a vámpírokat, vérfarkasokat, a múltat és mindenkit. Felejts, és légy boldog.
-Miért mondod ezt? Én már tényleg nem tudok neked…
-Hagyd a rossz dumát. Később összeszeded majd a nyilaidat, és az első alkalommal megpróbálsz megölni. Egyet is értenék ezzel, ha nem lenne már semmi célom ezen a világon.
-Na és a többi? Amit mondtál, hogy felejtselek el…
-A boldogságod ára a felejtés, és a közöny. Felejts el engem, mert ha bosszút állsz az emberi túlvilági törvények szerint, ha meghalsz, nem lelsz nyugodalmat, mert nem találkozhatsz a családod egyik tagjával sem, és mivel ők sem bírnak majd megnyugodni, egyikőtök sem léphet be a körforgásba, nem születhet újjá.
-Miért mondod ezt nekem? Mi ellenségek vagyunk!
-Már nem vagyunk azok. Nem tudlak megölni. De most már elég. Mennem kell. Remélem, soha nem találkozunk többet.
-De… Csak még egy kérdést!
-Igen?
-Miért…
-Miért öltem meg az apádat, és a bátyádat?
-Igen.
-Semmi személyes oka nem volt a bátyád esetében. Az apád esetében más annál inkább, de arról fáj beszélnem, nem mondok róla semmit. Ez azonban az igazság egy része, mert mindketten egy szerződés áldozatai lettek. Tessék, itt van…- húzta elő a köpenye mélyéről a tekercset, s kinyitotta a lány orra előtt: rajta állt a szerződés tárgya, és a végén a megbízás közvetítőjének, a főpapnak a neve, az igazi, amit Kikora nem ismert. Kikora alaposan megnézte, majd visszaadta a tulajdonosának. A vámpír visszatette a köpenyébe, és hátat fordított, hogy elmenjen. Alig tett néhány lépést, amikor a lány megszólalt:
-Köszönöm.
-De mit?
-Hogy megmutattad ezt. Akármi is történjen a lelkemmel a halálom után, bosszút kell állnom. Te csak eszköz voltál…
-Nem érdemlek bocsánatot, ha a bátyádról van szó! –vágott a szavába a vörös köpenyeges
-De igen! Bosszút fogok állni, de nem téged öllek meg, hanem azt a Verolo Pekrottra -nem tudom kicsodát! –és faképnél hagyta exellenfelét. A vámpír még állt ott, és a lány után nézett. Levette a fejéről a csuklyát, majd sajnálkozva megcsóválta a fejét:
-Te szegény, szerencsétlen bolond! Fogalmad sincs, hogy mi folyik itt, igaz?
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Pont így... kell ezt csinálni!

(Tawnahroore, 2010.12.09 22:46)

Röviden: imádtam!
Kifejtve: tetszett az az elhunytakkal beszélgetős ötlet, és meghökkentett Czehhi higgadtsága annak gyilkosával szemben, helyében én haraggal telve zavartam volna el, ha nem is önmagam de már apám legyilkolásáért is. Bár sejtem a bérgyilkolászás igen megszokott dolog Glóriában, én aligha menteném föl Zerat. A csatában meg mesterien keltetted a feszültséget. Remélem Kikora fejlődni fog e-téren. A pecsét aktiválós jelenet meg teljesen összezavart, de gyanakszom (ezt a történet friss olvasói el ne olvassák!!!) némi skizofréniára Zerat illetően.

spirit

(Turul, 2008.12.05 19:39)

Ez a temetős rész, király vagy inkább sirály. Ez a pecsét tényleg nagyon jó, és pont hasznára válik Kikorának, lehet, hogy későn írom, de nekem a főpap már az elején is gyanús volt annyira, hogy negatív szereplőnek minősítsem. ,,Ne bízz semmiben, ami gondolkodik, de nem látni, hogy hol tartja az eszét."
és ,,Lankadatlan éberség."

eitrius@citromail.hu

(Vulfia, 2008.11.07 17:43)

és hétfőn viszem a képeket...

mert

(A Tulaj, 2008.11.06 15:01)

Mert lukas az agyad...


DE az a 2-es...!

értékelés

(Vulfia, 2008.11.01 08:56)

Hát ez most kicsit rövid, a tartalomra adok 5, azaz 5 pontot, és várom a folytatást.
Érdekes az a pecsétes ötlet, mondjuk nekem nem segítene sokat az én névmemóriámmal.

Cerberos

(palfirek@citromail.hu, 2008.10.28 21:38)

Miért, mi folyik itt? Egyre jobban utálom a főpapot. Huh, milyen gyorsan kerüli meg az Öt nap a bolygójukat, hogy ilyen az időszámításuk??! Hallod, ez volt aztán a komoly fejezet. Nem semmi feszültség volt benne. Csak folytasd, légyszi, minél hamarabb. Kíváncsi vagyok már mindre. Főleg, hogy láttam azt az ihletett pillanatot, amikor a Városligetben megvilágosodva kitaláltad a befejezést. :D

lehet vigyorogni

(A tulaj , 2008.10.26 21:16)

keep smiley! olvassátok terjesszétek élvezzétek. megszültem!
:D