Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vámpír macskája

2009.07.12

A Vámpír macskája

2009-01-15
Egyszer volt, hol nem volt… áh, ki a fene kezdi így mostanában a történetét? Ráadásul, a saját történetét!?
Öh… hol is tartottam?
Ja, igen. A nevem Szirka. Büszkén jelenthetem, hogy én vagyok a leges-leges-leggyönyörűbb macska a világon. Bizony. Selymes, szürke bundám, macskához képest nagy, de karcsú termetem van, s a karmaim is íveltek. Narancsszínű szemem méltóságteljesen, kíváncsian szemléli a világot. És még mielőtt fennakadnál ezen, a macskák igenis írnak naplót. Legalábbis én biztosan.
Majd elfelejtettem! Gazdám is van. Igazából együtt jöttünk világra kb.: hatszáz éve. Egyszerre születtünk. Sarolt vámpír.
Most biztos szörnyülködsz, hogy: mi az, hogy vámpír? –meg: vámpírok nem is léteznek! Pedig nagyon is léteznek. Létezik. Mivel Sarolt mostanra már egyedül maradt, mert az első két-háromszáz éve alatt, azt a maradék százakárhány vérszívót is kicsinálták a vadászok meg a jóslatok.
Mi az, hogy milyen jóslatok!? Hát még ezt sem tudod? -nem igaz. Na, hát az van, hogy minden egyes vámpír életében vagy születésekor felfedi magát egy, az illető haláláról szóló jövendölés. Saroltnak is van ilyenje. Igazából erről fog szólni ez a történet. A jóslatról, és arról, hogy az, hogy befolyásolta Sarolt életét.

2009-01-16
Ezt nem hiszem el! Mi a fene baja van már megint!? Reggel hatalmas ordibálásra ébredtem. Pedig épp mélyálomba merültem volna az éjszakai egerészés után.
Elkezdett visítani.
-Szirka! Szirkaaaaaaaaa! SZIRKAAAA!!!!!!!
-Mi a… -mordultam fel.
-SZIRKAAAA!!!!!!!!!
-MI VAN!? ALUDNI PRÓBÁLOK!!!!!!!! –a kastély túlsó végéből -amiben laktunk, és amit Törcsvárnak neveztek el anno -elnyújtott nyivákoláshoz hasonló sírás szállt fel. –Aaaah, mi lehet evvel? Lefogadnám, hogy már megint kezdi… -feltápászkodtam, nyújtózkodtam (minden irányba természetesen), aztán átalakultam (Sarolt egyszer átváltoztatott emberré, és azóta szabadon cserélgethetem a külsőmet) szürke szaténpizsamás, tizenkilenc év körüli nővé. Tudod, így gyorsabb vagyok, mert nagyobbakat tudok lépni.
Na szóval, hat emelet és egy jó hosszú folyosó megmászása után, lihegve megérkeztem, pontosabban berobbantam Sarolt hálószobájába. Ő az ágyán, a takaró alatt kuporgott nyárfalevélként reszketve. Meg hüppögtetve. Terveztem, hogy jól ledorongolom, de aztán úgy döntöttem, még sem teszem, látva, hogy már megint teljesen kiakadt.
-Mi az, mi történt, Sarolt? –kérdeztem, és immár macska alakban bebújtam mellé a takaró alá. Doromboltam is, hogy megnyugodjon, azt hiszem…
-Felébredtem, és… és nehem voholt ihitt mehellettehem… -sírta a bundámba. Öcsém! Tisztára csatakos lett a könnyeitől.
-Tudom, ő már régen meghalt.
-Meheg… Annyira hiányzihik… -váltott immár bömbölésre.
-Tudom, Sarolt, tudom… -suttogtam a fülébe, és közben úgy doromboltam, mint egy Jaguar. És egyre csak sírt, és sírt, és sírt. Mikor már a selymes, és fényes bundámban nem volt semmi selymes, vagy fényes, mert teljesen elázott a vámpírom szeméből patakzó sós áradattól, na, akkor elegem lett. Lerántottam (újra emberként) a takarót kettőnkről, majd egy intéssel (azért belém is szorult némi mágia) elhúztam az összes mélyvörös padlóig érő bársonyfüggönyt. Sarolt feljajdult a retinájába vágó hirtelen fénytől, és visszahúzta a fejére a takarót.
-Hé! Felkelni! –hámoztam le róla, megint. –Elég a siránkozásból! Ez nem old meg semmit!
-De nem vezet sehova! Igaz, hogy nem vagyok emberből, de én sem szenvedhetek örökké! Miért akarod ezt nekem!?
-Fogd már be! Az élet nem állt meg hetvennyolc éves korodban!
-De nem vezet sehovaaaa…
-Na jól van. Ebből elég. Kelj fel, és szedd össze magad. Ma jelenésed is lesz nem? –na ez megtette a hatását.
-Hííííííííííííí!!! Uram, ördögöm! –(a vámpírokról köztudott, hogy az utóbbi teremtményei, bár én sem tudom mennyi igaz ebből) –Mennyi az idő? Fél tizenegy!? Te szentséges, rossz… Szirka, azonnal menny ki elé az állomásra. Harminc perc múlva itt lesz. Mi is a neve…?
-Randall Melcalm…
-Menj ki Mr. Melcalm elé, Szirka. Vidd a kocsit, azzal odaérsz!
-Te meg vegyél magadra valami emberi külsőt. Nem ártana…
-Még mindig itt vagy!?
Elmentem az állomásra. Legyen neki gyereknap… Az autónk igazából egy régi lovas kocsi volt, némiképp átalakítva. Nagyon átalakítva. Helyette ugyanis egy mai vágású verda trónolt a lovarda garázzsá változtatott részében. Egy fekete sportkocsi-szerűség terpeszkedett ott. Gondolhatod, hogy többet tud, mint egy átlagos sportautó.
Repesztettem, mint állat, de még így sem értem oda pontosan. A férfi tíz perce állt a peronon. Újra emlékeztettem magam, hogy semmiféle olyan hangot (nyávogás, fújás, dorombolás) ne adjak ki magamból, ami lebuktatna.
-Üdvözlöm, Mr.Melcalm.
-Ah, jo napot kívan. Ön udzse Zsarolth lenne?
-Öhm, nem, én Szirka vagyok, az asszisztense. Kérem, beszéljen az anyanyelvén. Látom, hogy nehezen megy, inkább nem kínozom a magyarral.
-De Zirka! Magga madzsar bezzél!
-Érteni fogjuk egymást.
-O.K., köszönöm. –mondta immár angolul.
-Elnézést, hogy késtem. Remélem, nem várakoztattam meg nagyon… -mondtam én, magyarul. Mit tesz egy kis varázslat?
-Semmiség. Hol van a kocsija?
-Vezetem. –röhögnöm kell magamon, ha belegondolok, milyen nyálasan beszéltem.
Beültünk, én meg hazahajtottam a Törcsvárba. Beparkoltam a garázsba, onnan mentünk fel az egyik (volt egy pár) nappaliba. Tudtam, hogy csak a nyugati szárnyiban lehet Sarolt, mert egyedül annak van kultúrált kinézete. Nem tévedtem. Igyekeztem az angolt a kastély olyan folyosóira terelni, ahol nem csüngtek le a padlóról hatszáz éves pókhálók. Többé-kevésbé sikerült is.
Kinyitottam a nappali hatalmas ébenfa ajtóját, és beinvitáltam az angolt. Plafonig érő könyvespolcok, ódon kandalló, melyben tűz ropogott a januári hideg ellen, dohányzó asztalka, hatalmas öblös karosszékek, hiúz szőrméje a padlón szőnyegként kiterítve, és egy festmény alkották a szoba berendezését. Sarolt egyszerű vörös blúzt és fekete farmert viselt. Még meg is fésülte hosszú barnára festett haját. Egyébként mezítláb volt, csupasz talpain tipegve lépett üdvözlően az angol elé.
-Jó napot, Mr. Melcalm. Üdvözlöm a Kastélyomban
-Jó napot. Igazán gyönyörű helyen lakik. Igaz, hogy a vámpírlegendák, hírhedt hőse, Drakula, is itt élt?
-Áh, máris a tárgyra tér? Nagyszerű. Maga igazán kiváló újságíró lehet, ha egyből belevág a közepébe.
-Köszönöm, de úgy gondoltam, ha valaki egy ekkora épületben él, akkor megtisztelem azzal, hogy megkímélem mindkettőnk szabadidejét.
-Ne féljen, nekem rengeteg időm van. Ráérek erre az oknyomozó interjúra.
-Jó magának. Akkor, kezdhetem? –kérdezte az angol, és közben a hátizsákjából előhalászott egy diktafont.
-Igen de előtte… megkínálhatom valamivel?
-Nem, köszönöm ebédeltem az első osztályon. Talán majd az interjú után.
-Rendben, magáé a szó. –amíg beszélgettek, én hátradőltem az egyik fotelben, és megpróbáltam, hunyni egyet. Kellemes meleg volt, és a fülembe mászott a tűz andalítóan pattogó hangja. Fél füllel hallottam azért, amint Sarolt az angol kérdéseire válaszolva elmeséli, a kastély és Drakula történetét.
A Törcsvár nagyon rég óta áll már, mi sem tudjuk, mióta. Azaz egy biztos, hogy a kastély és a hozzá tartozó földek a Drakula család birtokát képezték. A kastély melletti faluban tudták, hogy ifjabb Drakula módfelett szeretett azzal büntetni, hogy embereket húz karóba. A falusiak pedig azt híresztelték, hogy a gróf vámpír lehet. És bár erről Sarolt nem számolt be az angolnak, én azért elmondanám az igazság kedvéért, hogy Drakula valójában nem volt vámpír, mert a felesége volt az. A feleségét pedig Sarolt hívták. Drakula Sarolt hetvennyolc éves korában meghalt, Sarolt, meg azóta akar utána menni. Mert a vámpírok halhatatlanok. A jóslat szerint, amit egy vénséges vén banya hozott tudomásunkra az ezerhatszázas életben arról szólt, hogy a gazdám csak akkor távozhat el, ha újra szerelmes lesz egy emberbe. És tekintve, hogy Sarolt posztumusz is hű marad Drakulához, ez teljeséggel lehetetlen. Az is igaz, hogy Sarolt nem is kereste nagyon a második igazit. Ha mégis volt valaki, akkor annál meg nem érezte sosem annyira rózsaszínnek a világot, ezért ezek a férfiak két lukkal a nyakukon végezték…
Végül sikerült elaludnom. De természetesen Saroltnak megint ekkor jutott eszébe, hogy elszállásoljam az angolt, mondván, hogy kíméljük meg attól szegényt, hogy a késői órákban még hotelt keressen. Délután egy, mióta késő!?

2009-01-17
Hát ez nem lehet igaz! Ma jobban felhúztak, mint tegnap. Ilyen nincs. Ostoba, beképzelt, fellengzős… Mit képzelt ez!? Hogy merészelt így beszélni velem!?
Az újabb bajom tárgya az, hogy ennek az angolnak van egy macskája. Ez még rendben is lenne. Úgy találtam rá, hogy amikor reggel bementem hozzá, megmondani, hogy kész a reggeli, valami kaparászást hallottam. Megkérdeztem, mi ez a hang, mire Randall, felugrott, kinyitotta az egyik bőröndjét, és kivett belőle egy olyan… tudod, egy olyan macskaszállító izédobozt. Majd kiengedte a macskáját, és mondta nekem, hogy nem várakoztathatja meg a ház úrnőjét, etessem meg azt a dögöt. Körülnézetem, és láttam egy itatós, meg egy etetős bilit. Kiraktam neki a kaját, majd átalakultam. Megkérdeztem tőle, hogy hívják:
-Hali, idegen. Van neved? –szerintem normális voltam vele. Mire ő:
-Nietche von Meier. Ne tegezzen kislány. Egyáltalán, hogy mer megszólítani egy magafajta alantas szolga? –na erre fel állt a hátamon a szőr, mintha belém állt volna a kettőhúsz.
-MI!? Az én váramban vagy, te bunkó! Becsókolhatsz, ÉN rangban, és korban is feletted állok!
-Nagyon téved kislány. Hat és fél éves vagyok, maga alig néz ki kettőnek. Lefogadnám, hogy még nem is ivarérett… És most, ha megbocsát, maga szolga, reggelizni fogok…
-Fulladj meg! –sziszegtem rá dühösen. Felágaskodtam, kimeresztettem a karmaim, és végigcirógattam a hátát, majd kiborítottam az ételét, italát. Ezután méltóságteljesen, és meglehetősen mérgesen kibillegtem a szobából. Most szerinted!? Normális vele a cica, és ez meg így átgázol rajtam. Mit képzel ez!? -az én váramban… És várjál, utána még én lettem leszidva, mikor Sarolt elővett azzal, hogy Randall egy kitépett szőrcsomót, meg kiszórt macskakaját talált a szobája padlóján. Mondtam neki, hogy Nietche-Pincsi húzott fel, de nem figyelt rám. Azt mondta, hogy vendégünk minden dolgát tiszteletben kell tartani, még a büdös macskáját is. Na ez fájt…
Este esküvő lesz a közeli faluban, amire általában mindenkit meghívnak. A pár nevét sem tudom, de mivel a házasságkötés, meg az evés után nyilvános bál is lesz, amire akárki bemehet, ezért úgy néz ki, mi is lemegyünk. Sarolt felajánlotta nekem, hogy vagy bocsánatot kérek, vagy itthon kell maradnom Pincsivel. Nem is hinnéd, de időnként macska létemre is képes vagyok a kompromisszumra.
Este kilencfelé toppantunk be a bálba az angollal. Sarolt, meg a vendégünk elmentek táncolni –hú, látnod kellett volna mennyit szerencsétlenkedett Randall, mire kibökte a felkérést… Jót mosolyogtam magamban. Nem mentem utánuk, hagytam, hadd bontakozzanak ki. Én inkább átalakultam, és elmentem beszélgetni a gulyásos kondérok körül sündörgő macskákkal, kutyákkal. Az utóbbiakat nem bírom annyira, de azért közülük is akad néhány barátom. Beszámoltam nekik arról, ami reggel történt. Az egyik kóbor kutya, név szerint Zömi hüledezve megszólalt:
-És ezek után még él az a szerencsétlen?
-Ja, Szirka már azt a másik macskát is kizsigerelte, amelyik tavaly akarta megkörnyékezni…
-Tényleg. Már nem is emlékeztem Dezsőre.
-Én már azt csodálom, hogy egyáltalán ránk emlékezel –mondta a legjobb barátnőm, Kirké.
-Kirkécica, -emeltem rá a szemem –az a disznó neked sem rémlene. Nincs bajom azzal, ha valaki meg akar környékezni, hisz én is csak nőstény macskából vagyok, de a Dezső az rühös volt…
-Miért? –kérdezte egy nagy fekete kandúr, aki Jónás névre hallgatott. –Én bolhás vagyok, velem még is kavartál pár hete! –erre mindenki elkezdett rajtam nevetni, de aztán én sem bírtam megállni, hát bekapcsolódtam.
Jól elvoltam a bandával. Jó néhány órát elszórakoztunk azzal, hogy ki tud tovább észrevétlenül csimpeszkedni a kondérok szélén. De aztán seprűvel kergettek el minket. Nagyon jól éreztem magam. Azalatt a néhány óra alatt, amit velük töltöttem, szinte teljesen kiment a fejemből Pincsi.
Sarolt rikkantott, hogy most már hazamennének, így aztán visszaalakultam, és csatlakoztam hozzájuk. Hallod, egész jól összemelegedtek ezek itt nekem! De szerintem nem lesz belőle semmi, mint az előzőeknél. A semmit szó szerint értsd. Randall az újságcikket sem fogja szerintem megírni…
A sofőr megint én voltam, és a visszapillantó tükörből figyeltem a vámpíromat, meg az angolt. Láthatóan egész kitűnően kijönnek egymással. Velem nem is foglakoztak, csak flörtöltek, meg édes dolgokat sutyorogtak egymás fülébe. Mikor megértünk, és Sarolt szobájában voltunk, nekiállt lelkendezni, hogy juj, milyen aranyos, figyelmes, kedves, és hasonlók. Nem igazán figyeltem rá oda, mert mosakodtam, és az kötött le inkább, hogy a selymes, fényes szőröm minden négyzetcentimétere visszanyerje rendes, pormentes állapotát. Ez nagyon fontos tevékenység, hidd el. Egyszer csak még is felkaptam a fejem:
-… nem bírtam kiszívni a vérét.
-Mi van!?
-Nem bírtam vérét venni. Egyszer csak odahajolt hozzám, és megcsókolt, először nem is tudtam, hogy mi történik velem. Megéreztem a vére illatát, ahogy vágtázott az ereiben egyre gyorsabban a felszabaduló adrenalintól, és odahajoltam a nyakához…
-És?
-És még sem ment. Nem tudtam megtenni.
-Akkor ez most azt jelenti, hogy a kémia…
-… megtette hatását, igen. –átalakultam. Néhány percig csak álltunk és néztünk egymás szemébe, majd kis mosoly jelent meg a szája sarkában. Elkezdtünk sikítani, meg ugrálni. Hosszú ideje nem láttam ennyire boldognak.
Tudtam, hogy ez mit jelent. Végre megint szerelmes, pedig azt hittük, hogy már soha nem lesz az. És ez azt jelenti, hogy meg fog halni, és engem itt hagy. Egyedül. Ne értsd félre, örülök, hogy végre megint boldog, de a vámpírom mégiscsak a lelkem jobbik fele!

2009-01-18
Ma reggel nem volt sikítozás, nem volt undok macskapasi. Nyugodtan ki tudtam volna pihenni magam. Még sem bírtam tovább aludni. A csend miatt. Sarolt minden áldott reggel bömbölve ébredt, és Drakulát követelte. De ma nem. Felmentem hozzá, hogy megnézzem, mi van vele, de nem találtam a szobájában senkit. Máris bekövetkezett volna…? Megállt bennem az ütő. Mi van, ha Sarolt, máris meghalt a nagy szerelemérzettől? Rohantam lefelé, hátha az ebédlőben van. Ott sem találtam. Jól tudtam, hogy a kastély többi részébe évszázadok óta be sem teszi a lábát, sőt olyan hely is van a Törcsvárban, ahol még sose járt. De mi van, ha…?
Az angol szobája felé vettem az irányt. Az arra nyíló folyosón Pincsivel futottam össze.
-Javaslom, ne menjen be. –szólt hozzám gőgösen.
-Téged meg ki kérdezett Pincsi? –mordultam rá, de azért megfogadtam a tanácsát. –Miért mit csinál benn a gazdád?
-Inkább mit csinál a maga gazdájával együtt… -aha, szóval oda ment, mikor magára hagytam tegnap este a hálójában. Megnyugodtam valamennyire. Gondolatban pedig hozzátettem, hogy remélem Sarolt, recseg az ágy, és szakad a baldachin…
Reggel tíz lehetett, mire elég zilált állapotban, hálóköntösben kijöttek a szobából. Én macska alakban voltam ekkor.
-Sarolt drágám, nem is tudtam, hogy te is tartasz… -ölelte át a vámpírom derekát az angol.
-De tartok. Gondolj bele Randie, hogy most már három cicád is lehet… -búgta Sarolt az angol fülébe, s ahogy elhaladtak mellettem, jelentős pillantást vetett rám. –Gyere, menjünk reggelizni.
Sarolt kérésére szó nélkül kiszolgáltam Pincsit, meg őket kettejüket. Én mondom, Drakula halála óta nem volt ennyi kaja a spájzban. Evés közben az angol felfigyelt arra, hogy Sarolt nem is eszik. A gazdám kibújt a kérdés alól, azt mondta, különleges diétán van, és különben sem éhes. Úgy látszott, Randall megelégedett ennyivel.
Reggeli után felöltöztek, és bejárták a birtokot. Sarolt mindent megmutatott neki, mindennek elmesélte a történetét. Én nagyon unatkoztam, inkább elmentem egerészni. Patkányt fogtam. Egy hatalmas patkányt. Tudod, nagyon ügyesnek kell lenned ahhoz, hogy el tudj fogni egy ekkora állatot. Képzeld az egyik istálló szénatárolójában bukkantam rá. Cincogott, nem tudta hogy jövök, cöcö. Feltelepedtem egy fa vastagabb ágára a patkánnyal együtt, és nekiláttam. Isteni volt. Épp ott tartottam, hogy teljesen átadom magam az élvezetnek, amikor nyekergő hang ütötte meg a fülemet.
-Nem tudtam, hogy errefelé divat, mindenféle szemetet a szánkba venni. –Pincsi nézett fel rám a földről.
-Gözöd? –kérdeztem vissza flegmán, tele szájjal. -Nem kapsz belőle. –mondtam neki fölényesen, miután lenyeltem a falatot.
-Ki akar ilyet enni? Rám a tálkámban vár az extra energiával, vitaminokkal és ásványokkal…
-… hazavágott trutymód?
-Még mindig egészségesebb, mint amit maga eszik, Szirka szolga. –most először mondta ki a nevemet. De nem hagytam magam kizökkenteni. Betömtem a maradékot, nyújtózkodtam, mosakodtam, szép ráérősen, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem érdekel a feje. Megfordult, és lemondóan elsompolygott volna, de utána szóltam.
-Hé, Pincsi! –visszanézett. Leugrottam a fáról, pont előtte értem földet hangtalanul, puhán. Még így is majdnem infarktust kapott. Én meg roppant elégedett voltam magammal.
-Mit akarsz? -kérdezte remegő hangon, miután kissé sikerült összeszednie magát.
-Te tegezel, alantas szolga… Mindegy csak azt akartam mondani, hogy lefogadnám, azért nem vagy hajlandó normális macskához hasonlóan vadászni, mert gyáva vagy. Nem mersz megfogni egy egeret. Nem is tudnál egerészni.
-De tudnék, csak borzalmasan mocskosnak, és brutálisnak tartom.
-Mondtam én, gyáva vagy.
-Nem!
-Bizonyítsd be. –dühösen nézett rám. Szerintem azért, mert még sosem fogott egyet sem.
-Na jó. Mennyünk a lovakhoz. –bementünk. Ő a lábait rázogatva, fintorogva haladt az egyik karám felé, hogy felugorjon rá. Közben végig azt hallgattam, hogy a lovak büdösek… A karámajtó tetejéről nézelődött, hátha lát legalább egy pockot. Én a földről kiszúrtam már két egeret, három pockot, és egy patkányt. Fél órája ücsörögtünk ott, de egyet sem vett észre, vagy kapott el.
Ekkor léptek be Sarolték, nevetgélve, a lovaikat vezetve. Mikor az angol meglátta, hogy Pincsi az istállóban van, egészen elképedt, hogy az ő macskája betette ide a tappancsait. Elismerően mosolygott, és közben elmesélte Saroltnak, hogy az ő cickája soha még csak egeret sem látott. Pincsi csúnyán nézett rá.
Felmentünk mindannyian a kastélyba. Komolyan mondom, egy pillanatra úgy éreztem, mintha az angol mindig itt lett volna. Magvacsoráztunk, én az asszisztensi alakomban, a többiek a sajátjukban. Sarolt most sem evett, helyette bornak látszó, vörös lét ivott. Remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy mi volt az a vörös lötty.
Vacsora után Randall közölte, hogy neki még el kell mennie a városba leadni a cikket, meg még valamit elintézni. De azt is mondta, hogy mi nyugodtan maradjunk itthon, elég, ha csak ő megy. Én nem igazán értettem, hogy miért kell ebből ekkora ügyet csinálni, hogy mi nem jöhetünk vele. De Sarolt annyira lebegett, a már említett rózsaszín ködben, hogy válaszul csak bólintott. Mikor elment, mi beültünk a nappaliba beszélgetni, részéről vért, részemről kávét inni. Most ezen ne lepődj meg: a macskák igenis kávéznak.
Sok dolgot vettünk elő, de leginkább Randallról, Saroltról és Randallról volt szó. Mikor már eleget hallgattam, hogy Randie milyen, nekiszegeztem a kérdést.
-Mi lesz most?
-Mivel mi lesz?
-Hát a jóslat miatt, most, hogy újra szerelmes vagy… Nem félsz attól, amire eddig annyit vártál?
-Furákat kérdezel, Szirka. –válaszolt elgondolkodva vámpírom. –De nem félek a haláltól. Tudod, az az érdekes, hogy most először gondolom úgy, hogy van remény, és nem kell feltétlenül Drakula után ugranom. Most, hogy Randie itt van, velem, és úgy néz ki szeret engem, inkább az köt le, hogy minél többet éljek a napjaimban…
-Értem. –elhallgattunk. Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem. A csendet csak a tűz ropogása törte meg. Aztán végül mégis felvettem a beszélgetés fonalát:
-Én félek.
-Te!? Rossz ég, de hát te sohasem…
-Rettegek. Hogy itt hagysz és elveszítelek. Örülök neki, hogy most már jól van a lelked, és szerelmes lettél újra, de… Mi lesz velem nélküled?
-Nem tudom. De én meg nem akarok most már eltávozni innen, mégis… mégis boldog leszek, ha ilyen hosszú út után megpihenhetek. Te pedig majd utánam jössz, amikor itt az ideje. Nem leszel sokáig egyedül.
-De én…!
-Css. Ez a végzetünk. Fogadd el te is…
-Jó…
-Elmegyek sétálni, ha Randie hazajön, és keres, mondd meg neki, hogy a Rózsás dombon leszek.
-Rendben.
Fél óra sem telt el, mikor az angol hazaérkezett. Első szava az volt, hogy hol a vámpírom. Megmondtam, hol van, és felajánlottam neki, hogy odakísérem, amit köszönettel vett. Kiértünk a vár vadregényes, hatalmas parkjába. Nem nagyon szóltunk egymáshoz. Megláttuk Saroltot a Rózsás domb tetején törökülésben nézni a holdat. A hideg szél időnként bele-bele kapott a hajába. Láttam Randallon, hogy legszívesebben odarohanna, és a karjaiba kapná, de inkább megtorpant, és kipirult arccal rám nézett:
-Figyelj, Szirka…
-Igen?
-Én nem csak azért mentem a városba, hogy feladjam a postán az anyagot.
-Tudom, volt még más dolgod is.
-Igen, nyakláncot vettem neki. –húzott elő a zsebéből egy bársonydobozt. Felpattintotta a tetejét, és egy gyönyörű ezüst, smaragd köves nyakék tárult a szemem elé. Csodaszép volt, csak az volt vele a gond, hogy a vámpírok nem bírják az ezüstöt. Ezért nem mondtam rá semmit.
-Szerinted örülni fog neki?
-Ühüm. –mondtam neki merev, mosolyogj és bólogass arccal. De láthatóan ez a válasz is kielégítette.
-Akkor drukkolj… -eresztett meg egy vigyort felém. Én biccentettem. Mikor hátat fordított, tenyerembe temettem az arcom. De érdekelt hogy mi lesz, ezért inkább közelebb mentem, és bár tudom, hogy nem szép dolog, hallgatóztam.
-Szia… -köszönt rá Randie. –Szirka mondta, hogy itt talállak.
-Szia. Tudom, én mondtam neki, hogy szóljon neked, hogy itt találsz, ha keresnél.
-Na igen... Figyelj Sarolt, el kell mondanom valamit.
-Hallgatlak.
-Szeretlek. –a vámpírom egy darabig tátott szájjal nézett rá, szemfogai kissé kilátszottak. Aztán becsukta. Látszott rajta, hogy teljesen lenyűgöződött. –Én szerelmes vagyok beléd, és bár nem megkérni jöttem a kezed, mert biztos gyorsnak találnád…
-Nem találnám annak. –mosolyodott el Sarolt.
-Hoppá, jobban kéne ismernem a nőket. –kacsintott vissza Randall. –De azért remélem, egyelőre beéred ezzel is. –nyújtotta oda a vámpíromnak a bársony dobozt. Sarolt is felpattintotta, láttam azt arcán, hogy örül, de ugyanakkor a kérdést is: hogy fogom én ezt hordani?
-Randie, ez… ez nagyon szép, de én nem tudom hordani… Nekem is el kell mondanom valamit. –megállt bennem az ütő. Sarolt, aki vámpír, fel akarja fedni magáról az igazságot egy embernek, aki ráadásul olyan világból érkezett, ahol vámpírok csupán a mesében léteznek. Te rossz ég, mi lesz ebből.
-Vámpír vagyok. –Szűz anyám!
-Hogy mi?
- Hatszázötvenkét éves vámpír vagyok. Szirka is ennyi idős, -lesápadtam. –és ő ráadásul a macskám.
-Ne már, ez elég rossz vicc. –én mondtam, ÉN megmondtam!
-Nem, ez igaz. De én is szerelmes vagyok beléd, és nem akarok hazudni neked. Amit ittam, az nem bor volt, hanem vér.
-Na ne. Ne röhögtess. Te magad mondtad az interjúban, hogy vámpírok nem léteznek!
-Igen, de akkor még nem akartam, hogy tudj róla.
-Szívem, hagyd abba ezt a játékot! Hol a kandi kamera?
-Hát nem hiszel nekem? Nézd! –rám mutatott. Éreztem, hogy visszaalakít macskává. Jaj, nekünk!
-Nem, ez biztos csak filmes trükk. Szívem, jó a humorod, de most már…
-NEM JÁTSZOM VELED!!! Én tényleg vámpír vagyok!!! Figyelj, megmutatom a szárnyaimat! –hátra lépett. Hirtelen kétrét görnyedt, és felüvöltött. A vámpíroknak elég fájdalmas előhívni a szárnyukat. A kabátja megrepedt a bőrével együtt, a lapockái táján. Aztán hatalmas fekete bőrszárnyak robbantak ki a hátából bőr-, kabátszövet- és nyálkacafatokat spriccelve szét. Felegyenesedett, és széttárta azokat. Királynői látvány volt, de egyben fenyegető is. A szél kidagasztotta a szárnyperceket összekötő bőrlebenyeket.
-Most már hiszel nekem? Szerelmem… -Randall hebegve nézett rá. Elejtette a bársonydobozt, és rémülten felordított. Hátrálni kezdett, majd fejvesztve rohant vissza a kastélyhoz.
-RANDAAAALL!!! –kiáltott utána kétségbeesetten Sarolt. –Ne hagyj itt…
-Te ostoba! –rivalltam rá a vámpíromra, aki ijedten rezzent össze. –Minek kellett elmondani!? Fogd szépen és menj utána, nem érdekel, hogyan de bírd maradásra! –bólintott. Kitárta szárnyait, levegőbe emelkedett, és magával ragadt. Sebesen repült, de mire visszaért a kastélyba, addigra az angol már összepakolt, és Pincsit kereste. Meg is találta hamarosan, ugyanis Pincsi nagy büszkén jött elő koszosan valahonnan szájában egy kövér egérrel.
-Ezst neged hozstamm… -nézett rám diadalmasan. Amint meglátta Saroltot szárnyakkal a hátán, kiköpte az egeret, és felpúpozta a hátát. –Jesszus! –sikkantotta ijedten. -Mi a halál…
-Segítened kell! Sarolt felfedte Randall előtt, hogy vámpír, és a gazdád épp most hagyja el…
-De mit tehetnék… -nem folytathatta, mert Randie felkapta, és berakta a dobozába. –Az egeret neked adom! –hallottam még tompa hangját, amit hamarosan a gazdáink kiabálása nyomott el. Sarolt sírva próbálta visszatartani Randallt, de a férfi megállíthatatlan volt.

2009-01-19
Ma reggel minden borzalmas volt. Az éjszaka többször is felriadtam arra, hogy Sarolt sír. Tegnap éjjel, miután Randall elment, senkit, még engem sem akart látni. Amikor felkeltem, halotti csend honolt a vár egész területén. Összeszedtem magam, és feloldottam egy vérkapszulát Saroltnak vízben, majd óvatosan benyitottam a hálójába. Először azt hittem, nincs is benn, de végül észrevettem, hogy az egyik függöny tövében kuporog a földön a sarokban. Rémesen nézett ki. Vörösre sírta szemét, haja égnek állt. Már nem könnyezett, csupán megsemmisülten meredt a levegőbe. Inkább bömbölt volna. Akkor nem lenne ekkora a baj. Vámpír létére a szokásosnál is hidegebb volt a keze, hoztam hát egy takarót. Ráterítettem, kezébe adtam a véres poharat. Nem nézett rám, nem köszönte meg.
Átalakultam macskává, és odakucorodtam hozzá, hogy érezze, én nem hagyom el soha, és mindig szeretni fogom, úgy ahogy van. Végül is a jobb felem volna, vagy mi a szösz.
Sokáig ültünk így, szótlanul. Percek, vagy órák teltek el, ki tudja? Csak nézett a semmibe. Borzalmas volt. Eszembe jutott, hogy hányszor próbálta magát megölni, miután Drakula elhunyt. Karóval, ezüsttel, szentelt vízzel, még a napra is kiment. De mindegyik halála után visszadobta a Sátán, mondván még nem jött el az ideje. Legalábbis Sarolt mindig ezt mesélte. Immunos lett mindenre, nem lett beteg, nem öregedett, nem bírtak vele a vámpírvadászok. Mindenkit túlélt.
Mindenkit, csak a szívét nem.
Felállt, szó nélkül odament a szekrényéhez, kivett belőle egy gyönyörű fekete ruhát. Felvette. Hirtelen felismertem a darabot, ez az volt, amit akkor viselt, amikor megismerkedett Drakulával. Mélyen kivágott, denevér aljú- és ujjú költemény csodásan kiemelte tökéletes alakját, és hófehér bőrét. A fésülködőasztalhoz ült, és elkezdte kifésülni a haját. Ahogy simítgatta a hajkefével, a hajáról eltűnt a festék. Szemhéját ébenszínűre festette, ahogy mindig, mielőtt ismerte volna a férjét. Végül pedig az asztalán levő bársonydobozból kivette az ezüst nyakéket, és a nyakára csatolta. Mély szaggatott lélegzetet vett, míg az enyém elakadt. Te rossz ég! Szinte láttam, ahogy a nyaklánc sorvasztja. Felém fordult. Méltóságteljesen. Lement az ebédlőbe, s én követtem. Ott intett, és eltűnt az asztal, a festmények a falról, az összes szék. Egyet meghagyott, aminek magas, dúsan faragott ében háttámlája volt. Elfoglalta, s újabb intésére, az összes zsalu becsukódott sötétségbe zárva a termet, melyben az egyetlen fényforrás vámpírom szemének, és a nyakában lógó halál ékkövének zöld ragyogása volt.
Jól tudtam ez mit jelent. Vár és bízik, hogy Randall, talán még is visszatér hozzá, és nem engedi meghalni. Ugyanis már nem volt érzéketlen többé az ezüstre. A kő izzása is jelezte, hogy elkezdte magába szívni Sarolt varázserejét, majd ha annak vége, az életereje fog beleáramlani az ezüst mérgező hatásától. Haldoklott.
Ezt nem hagyhattam. Kirohantam az ebédlőből, elrohantam pénzért, majd a pincébe bájitalért. Olyat kerestem, amiből egyetlen korty átpattint oda, ahová kívánom. Muszáj volt ehhez a módszerhez folyamodnom, mert Randall elvitte a kocsit, amikor elmenekült innen. Valahogy el kellet jutnia az állomásra.
Rövidesen megtaláltam, amit kerestem. Felhörpintettem, és nem telt bele két pillanat, Londonban teremtem. Na de rossz ég, szerinted ott hol? –egy felhőkarcoló tetején. Ember, hogy lehet valaki ennyire béna, mint én? Leugrottam, nem lehetett bajom, hiszen a macskák mindig talpra esnek. Lehuppantam a járdára, majd egyből felegyenesedtem. Egy vásárlóutcában érhettem földet, mert az emberek, olyan tébolyultam rohangáltak, mint a kemotoxot nyelt légy. Nem néztem, hogy kit, csak megkérdeztem valakit, hogy merre találom a rendőrséget. Az illető útbaigazított, s miután kétszer elismételtem magamban a pontos irányt, futásnak eredtem, és tizenöt perc múlva megérkeztem a rendőrség épületéhez. Berontottam, és megkérdeztem, a recepcióst, hogy kit kell megkérnem ahhoz, hogy megadja valaki otthonának címét. A recepciós az okot tudakolta, de ugye, nem árulhattam el neki, hogy egy haldokló vámpír életét kell megmentem. Csak annyit mondtam, hogy élet forog kockán. A recepciós még mindig gyanakodva, de idehívta a nyomozót, aki minden valószínűség szerint segíteni tud nekem. Kapkodva elmagyaráztam neki, hogy egy bizonyos Randall Melcalmot keresek, aki újságíró London legnagyobb napilapjánál. A kérdésére elmondtam, hogy egy barátom haldoklik, és egyedül ez az ember tud rajta segíteni, de mivel nem jártam még soha Angliában, és fogalmam sincs, hol lakhat… A nyomozó belém fojtotta a szót, megnyitotta az adatbázisát, amelyben a népesség nyilvántartás volt. Megtudtam, hogy Liverpoolban lakik, a First Elisabeth Avenue-n, a százharmincnégyes szám alatt, a hetedik emeleten, második ajtó. Elhadartam egy köszönömöt, és kiviharzottam a rendőrségről, nem érdekelt, hogy hány embert lökök fel. A rendőrség épületéből kiérve kerestem egy sikátor, s nem törődve az ott ülő, engem tátott szájjal bámuló hajléktalannal, kortyoltam egyet a pattintó anyagból, és Liverpoolban, a First Elisabeth Avenue-n termettem, néhány méterrel a föld felett. Leestem a földre, és loholva megkerestem a házszámot. Feldübörögtem a hetedikre, mert lift nem volt. Jobbra tőlem kapásból ott volt a kettesszámú lakás. Ráragadtam a csengőre, mely fülsértő hangját az ajtón keresztül hallottam. Végre, hosszú percek múlva kinyílt, és Randallt arcát láttam a résen keresztül. Ahogy meglátott, meghökkent, becsapta az ajtót az arcomba. Iszonyúan dühös lettem, berúgtam az ajtót.
-Mit kép… -kezdte a felháborodott mondatot, de torkon ragadtam, és a falhoz csaptam.
-Pofa be! Te mit képzelsz magadról! Őszintén szeret téged, és te egyből otthagytad, ahogy kiderült róla, hogy egy kicsit más! –feltápászkodott. Most ő taszított meg.
-Kicsit más? Kicsit más!? Szirka, Sarolt egy vámpír! Honnan tudjam, hogy nem mar meg az első…
-Már megtehette volna! –ordítottam az arcába. –A bálon meg is próbálta, de rájött, hogy tetszel neki!
-Csak behálózott, hogy utána felfaljon! Kiválasztott, mert én voltam az a bolond, aki interjú címén besétál a csapdájába!
-Mit merészelsz!? –nekiugrottam, és ő felsikoltott. Elrugdostam a falig, majd az alkaromat a gigájára feszítettem. -Ne merj így beszélni róla, sohasem tenne veled ilyet! Hogy lehetsz ennyire önző, hogy azt hiszed az egésznek te vagy a célpontja!? Ő az egyetlen, aki emiatt szív, aki feláldozza magát! Pont olyan vagy, mint… mint…
-Mint micsoda? –hörögte. A szorításom lazult, így levegőhöz jutott.
-Mint én. –értetlenül nézett rám. -Én is ilyen önző vagyok, mint te. Csak magammal törődtem, most is csak azért vagyok itt, mert nem tudok nélküle létezni. És nekem meg dolgom van ezen a földön. Most már neki is. Senki más nem érdekelt magamon kívül, azt hittem, hogy csak az én egészségem, szépségem, kényelmem és boldogságom fontos. Csak úgy tettem, mintha érdekelne, hogy mit él át minden éjszaka Drakula nélkül. Hogy előbb szabaduljak. De rájöttem, hogy nem nézhetem tétlenül, ahogy lelke boldogság lufija kipukkan. És most itt állok a lakásodban és várom, hogy azt mondd, hogy borzasztóan bánod, amit vele tettél, és vissza akarsz térni hozzá.
-Nagyon megható. –mondta hidegen. -De én azt hittem, a vámpírok mindent kibírnak, és hogy nincs lelkük…-ránéztem, és láttam, hogy ez az idióta még mindig nem fogja fel, hogy mi van. A harag újra a hatalmába kerített. Elragadtattam magam: gyorsabban mozdultam, mint ahogy azt szemmel követni lehetett volna, és már is ott éktelenkedett négy hosszú karmolásnyom Randall arcán.
-Hát nem érted!? –ordítottam az arcába. –Haldoklik! Felvette a francos nyakláncodat, és várja, hogy levedd róla! Meghal, ha nem sietsz!
-Mi? –suttogta. Tudtam, hogy nyertem. Falfehéren, vérző arccal nézett rám. –Meg fog halni? Miattam? –bólintottam. Néhány pillanatig csak bámult rám, aztán megugrott, felkapta az időközben a veszekedésünkre odalopakodó Nietche-ét, meg egy kabátot és kirohant a lakásból, nyomában velem. Lerobogtunk a hetedikről ki az utcára.
-Van nálad pénz? -kérdezte tőlem futtában.
-Igen, van.
-Menjünk be egy ékszerészhez! –kívánsága parancs volt, pláne, hogy tudtam, mi kell neki onnan. Berontottunk egy Spencer’s Jevellery nevű boltba, olyan hévvel, hogy azt hitték rólunk, valami rablók vagyunk. Randall félresöpört minden sorban állót, dobbantott az eladónő előtt, majd kibökte:
-Kérem, gyorsan szükségünk lenne, egy jegygyűrűre. –zihálta az oldalát fogva.
-Öhm, máris, azonnal. -majd az üvegtetejű pult alól kivett egy táblát, ami tele volt gyűrűvel. Randall nézte őket egy darabig, körözött fölöttük az ujjával, majd rábökött egyre. Egy arany gyűrűt választott, mely tetején pici smaragd ragyogott.
-Ezt kérem. –mondta Randall. Miközben az eladó dobozt választott, megkérdezte:
-Hát ennyire szerelmes, hogy nem bírja kivárni a sorát?
-Így van, hölgyem. Tetézi még a dolgot, hogy a szerelmem haldoklik, és oda kell érnem, mielőtt…
-Óh, akkor siessen! Megbízom magában, fizessen, ha már megkérte a szerencsés kezét. Na, menjen már! –nem kellett kétszer mondani. Elfutottunk a boltból, s mikor az utcán voltunk, berántottam egy sikátorba.
-Mi van, el kell érnünk a repülőt Bukarestbe…!
-Várj, van egy sokkal gyorsabb, és rövidebb út is. Itt ez a varázsital. A lényeg, hogy ha iszol belőle, és arra a helyre gondolsz, ahová menni akarsz, átpattint oda. –egy pillanatig összevont szemöldökkel meredt rám.
-Ide vele. –megfogta a kezem, zsebre dugta a gyűrű dobozát, majd meghúzta az üvegcsét. Rántást éreztem, aztán meg hatalmas ütést, hiszen szinte belerobbantunk a várkapuba.
-Gyere gyorsan. Nem tudom, mennyi ideje van még hátra.
-Vezess! –rohantunk át az udvaron, át az előcsarnokon, hatszáz éves pókhálóval borított folyosókon, melyek sötétek, hidegek, és ijesztőek voltak, mint az éjszaka. Végre megérkeztünk az ebédlő ajtaja elé. Mély levegőt vettem, és felkészültem, hogy a vámpírom esetleg már nem él. Hál’ ördögnek, istennek és mindennek, ami nem evilági, de még pislákolt benne az élet lángja. Tényleg nem volt sok ideje hátra. A szomorú zölden izzó szempár ránk nézett. Lángot varázsoltam a kezembe, hogy jobban lássam, milyen az állapota. Felsikoltottam. Az arca beesett, ez alatt a kis idő alatt csont soványra fogyott, az ezüstlánc körül lángolt a bőre. A kő pedig teljesen fekete volt mostanra. Kihúzta magát a székében.
Randall odarohant hozzá, és letérdelt előtte, átölelte a térdeit. Sarolt mereven nézett előre.
-Bocsáss meg nekem. Nincs mentségem arra, amit ellened tettem, csupán az, hogy egy ostoba ember vagyok. Kérlek, ne haragudj rám. Rájöttem, hogy mégis szeretlek, és az életem nélküled üres, és szürke, mint Szirka szőre. Hoztam neked valamit… -de Sarolt még mindig nem nézett rá, ezért Randall felegyenesedett, és kihúzta zsebéből a dobozkát. Felpattintotta a tetejét, és Sarolt elé tartotta:
-Tudom, hogy hibáztam, akkorát, amekkorát elképzelni sem tudnék. De itt állok előtted, és mégis megkérlek, gyere hozzám feleségül. –Sarolt végre ráemelte a tekintetét. –Szeretlek, Sarolt.
-Igen. –suttogta elhalóan a vámpírom. Randall fel nevetett, leműtötte a láncot Sarolt nyakáról, majd az ujjára húzta a gyűrűt. –Szeretlek… szeretle… -a hangja elakadt, és a feje lebukott a mellkasára. Már nem volt az élők sorában.
-SAROLT!!! –kiáltottam a nevét. Odarohantam hozzá átfogtam a fejét és zokogtam, zokogtam, zokogtam. Randall úgy szintén. A nevét szólongattuk.
Az alábbiakat később tudtam meg.
Sarolt fehér semmiben lebegett, az eredeti alakjában, fekete-vörös ponchóban. A poncho vékony volt, fázott benne. Már ismerte ezt a helyet, sokszor járt itt, amikor meg akarta ölni magát, hogy újra Drakulával lehessen. Észrevett egy hidat a távolban, mely alatt a semmiből érkező semmibe vezető spenótszínű Styx folyt. Oda ment a hídhoz, felült az oroszlánfejekkel díszített kőkorlátra, s a lábát lógázta. Várt. Nem telt bele néhány perc, vékony gyerekhang csendült fel a háta mögött. Hátranézett, s egy tipikus csínytevő kisgyereket látott maga mögött. Nem tudta, honnan, de tisztában volt vele, hogy a fiú mögötte gyakran követ el kisebb-nagyobb csínyeket.
-Szia! –köszönt vidáman a fiú. –Mit csinálsz itt?
-Ezt te jobban tudod nálam.
-Meghaltál, ugye?
-Igen, azt hiszem.
-Hah, tudtam! –vigyorgott a kópé. Sarolt nem szólt semmit.
-Miért vagy szomorú? Hiszen ezt akartad nem?
-De igen. Most még is úgy érzem…
-Jaj, rajtad képtelenség kiigazodni! Eddig a halált vágytad, most meg az életet! Döntsd már el végre!
-Nem én kértem, hogy vámpírnak szülessek. –mondta vádlón Sarolt.
-Ez igaz. Egy-null neked.
-Most mi lesz?
-Ez csakis rajtad múlik. És a Döntéseden. Két Választásod van: az egyik velem jössz, megkeresed velem Drakula bácsit a diaboloszok között és egyesülsz vele, vagy visszatérsz az emberek világába Randallhoz és a lelked haldokló jobb feléhez, azzal a feltétellel, hogy egy emberöltő múlva Randall döf karót a szívedbe. Nos melyiket választod?
-Randallt. Esélyt kell adnom magunknak: Szirkának, Nietche-ének, Randallnak és magamnak.
-Okés, jobb később, mint soha. De tudnod kell, hogy Drakulát a következő halálod után már nem láthatod többé.
-Tudom. Mégis Randallt választom, tartozom neki… magamnak. Ideje önzőnek lennem.
-Helyes válasz. Ha nem az én teremtményem lennél, nem ezt mondtad volna. Na, menj! –Sarolt felugrott a korlátról, és elindult arra, amerről jött. Még egyszer vissaznézett.
-Köszönöm!
-Szívesen, szia! Találkozunk nyolcvan év múlva! –integetett a gyerek. „Úgy legyen” gondolta magában Sarolt, és boldog mosollyal visszatért az életbe. A kisfiú fejcsóválva nézett utána, aztán beleköpött a folyó vizébe. Elmélyülten figyelte a karikákat, amit a víz vetett, s látta bennük Saroltot, ahogy felébred, megcsókolják egymást Randallal, Szirkába pedig visszatér az erő. Akár mennyire is ő a leggonoszabb gonosz a világon, kivételesen elégedett volt magával: jót tett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.10.01 00:35)

Lilly! Ember de örülök neked. Remélem, nem bántom meg a többi olvsómt, d e ngon örülök, hogy végre egy negyedik ember is olvassa a cuccot. :D
Köszi. (Most ngyon vigyorog...)Örüök, hogy tetszik.
Ja, és majd ne ijedj meg, ha enyhén skizofrén kommival találkozol. Csak gyagya vagyok.

Klassssz

(Lilly, 2009.09.25 16:17)

Szerintem naggyon klassz, én azt hittem, ez is valami dög uncsi 18 feletti cucc lessz, de kellemesen csalódtam. Naggyon jó!!!

Cerberos

(madamabigel@hotmail.com, 2009.07.19 15:41)

Nem nyertél, na persze, mert volt egy elborult, hozzá nem értő, totál infantilis, begyepesedett konzervatív zsűri! (Onnan tudom, hogy ekkora lúzerek, hogy ÉN sem nyertem <- csak viccelek!) A vámpír macskája HATALMAS, mindenkinek látni és olvasni kéne, ez a Bibliám! "A stílusa Vavyan Fable és Laurell K. Hamilton legjobb pillanatait idézi!" <- Ha valaha megjelenik nyomtatásban ezt feltétlenül olvasni szeretném a hátsó borítón! Nyugodtan idézhetsz!

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.07.17 15:09)

:)

A Tulaj

(A Tulaj, 2009.07.12 18:18)

Ezt is felraktam. Nem kell rágni tovább a fülemet...